Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1860-02-10 / 6. szám
e nemzet színe, jövője s élete ellen kezd harcot, midőn a vastag realismust tűzte ki élete fejlesztőjeűl. A realismus bármennyi üdvöset hordjon is magában, de egyedül még eddig nem boldogított egy népet sem, s minket sem képes boldogitni soha. Most már alig vau szüle, alig van ember, sőt ezen irány a nem-tevésnek hízelegvén, alig van növendék is, ki zavarban ne volna a nevelési irányok és a nevelési végcélok felett. Alig van előkelő magyar szlile, gyermekei jövő polgári állását számba sem véve, ki azo.i meggyőződésben ne élne, hogy gyermeke nevelésére elég annyit tenni, mely által majdan ha felnő — mintegy közönséges mesterember, bizonyos kézfogások eltanulása után, elélhessen, legfelebb'ha azt kivánja még, hogy az élő nyelveken közönségesen beszélni tudjon. — Alig van ma már e hazában egyén, ki a természettudományoknak, — melyekkel a realismust azonosítják — olyan bűvös erőt ne tulajdonítana, mely szerint azokat csak tudni kell s utánok egyenesen arauyat markolhatni, pedig ott még az arany országban, Californiában, hol igazán markolni lehet, — de homokkal ám, — sem adják könnyen. „Hazámfiai! áleszmék , tévclybe borult felfogásai, ezek a nemzeti nevelésnek, melyekben, mi ha tovább is megmaradunk, meglehet — de ez is kérdés, — hogy a kenyérkeresetre megtanítjuk gyermekeinket, de elzárván a magasabb mívelődős útját előttök, sem e birodalom ncpei között értelmi súlylyal meg nem állhatnak egykoron, sem a mívelt európai népek sorába nem léphetnek. —- Azért, hazámfiai, míg idő van, tisztázzuk a komoly ügyben nézeteinket, mert eljő az idő, midőn a eivilisatio hullámai összecsapnak fejeink felett. „A nemzeti mívelődésnem áll pusztán az anyagiak beszerezhctésében; magasabb értelmi kifejlődésre van e tekintetben szükség, mint pusztán a kcnyérkcresés mestersége kivánja. 8 habár nem lehet is elvitázni, hogy az anyagi jóllét nevezetes feltétele a szellemi előhaladásnak , de nálunk a körülmények, hála Istennek, olyanok, hogy azon osztály anyagi alapja, — melyről utólag szólék, — meg van. — Nem lehet ezen osztálynak kétségbe esni a felett, mi miatt a köznép aggódni szokott; nem kell ezen osztálynak kérdezni: mit együnk és mivel ruházkodjunk ! De épen azért, mivel ezekkel jelenleg is bír, nem szabad ama magasabb nemzeti szempontokat mellőznie, nem szabad pedig annyival inkább, mert megszerzett általános miveltsége épen nem zárja ki azon pályákról, hol szerzendo értelmi és már meglevő anyagi alapjával, ha neki tetszik, hathat úgyis mint gyáros, úgyis mint g ép és z, úgyis mint k e r eskedő vagy ezek összege, mint m ezei gazda, de egyszersmind, ha kell, elmehet ez eke szarvától úgyis, mint Quinctius Oicinnatus. „Nálunk a nevelést még mai napig is azonosítják a tanítással, és azt hiszik, hogy a gyermek nevelése ott kezdődik, midőn ez tanítás alá vagy iskolába kerül. Ezen felfogás maga hibás levén, nem csuda aztán, hogy a nevelés már alapjában rosz, sőt nem csuda, hogy a gyermek nevelése semminemű határozott jellemmel és ennek folytán biztos alappal nem bír. Ezen hibás felfogást kell tehát legelőször is kitisztáznunk, és nevelésünk kiindulásánál jó alapot készítenünk. Meg kell eleve barátkoznunk azon eszmével, hogy a tanítás magában nem nevelés, hanem a tanítás s általa a tanulmányok megszerzésére a nevelésben csak egyik nevezetes szerepet játszó nevelési eszköz; tisztába kell jönnünk azzal, hogy, habár a tanítás az anyagi célt, t. i. az ismeretszerzést is elérni törekszik, de sokkal fontosabb célja annak az emberrel vele született s magában vagy soha ki nem fejlő, vagy ráhatás nélkül lassan fejlő, lelkitehetségek kifejtése, kimívelése. „Ezen állítás világosságba helyezi előttünk, hogy a gyermeket nem egyedül tanítmányok tanításával kell és lehet nevelnünk; nevelnünk kell azt születése napjától fogva, már a bölcsőben. És ha e szót: nevelés más szóval kivánnók helyettesíteni, bátran mondhatjuk, hogy a gyermek nevelése semmi sem egyéb, mint helyes és következetes szoktatás a jóra, helyesre és nemesre. Ez nem elmélet, uraim, hanem tapasztaláson épült tény. S ámbár mi magyarokul szeretjük a tekintélyre való hivatkozást, engedje meg az olvasó, hogy én e helyett, mindenki tapasztalására hivatkozzam. A mindenki által szerzett tapasztalást tartom én ez ügyben a legtermészetesebb tekintélynek, cz fog meggyőzni mindenkit állításaim igazságáról. „Azt nem tagadhatja el senki, hogy a csecsemővel a lelki tehetségek vele születnek, és hogy ezen lelki tehetségek között legelőször is a gyakorlatiak indulnak fejledezésnek. Ennek megmutatására csupán csak egy tényre kell hivatkoznom. A kis gyermekben legelső napokban a vágy és az alsóbb akarat szokott mutatkozni. És ha ezek nem Öntudatosak is kezdetben, de mégis meg vannak, s az emberi indulatok alapjául tekinthetők. — Jaj , de épen ezen indulatok azon veszélyes szirtek, melyek az emberi élet tengerén sziklaként emelkednek ki, melyek között kell a hajózónak éiete folytán eveznie. Szerencsés és bölcs ember az, ki élete tengerén az indulatok szirtjein hajótörést nem szenved. — És pedig ez életben tudjuk, milyen sok a hajótörés! Ha tehát az a boldog, ki indulatin uralkodni tud, úgy az indulatokat kell korlátozni, vagy más szóval nevelni s arra törekedni, hogy ezek egészen hatalmunkba kerüljenek. Ha a csecsemőben az indulatok elemei mutatkoznak; világos, hogy ezeket még elemeiben kell helyes irányba vez®tni. Mennyire igaz itt a latin bölcs mondat: „Priucipiis obsta, sero medicina paratur." De miniódon lehetne a csecsemőben az indulatokat korlátozni, ki nem érti a beszédet? — Érti bizony az, kiváltképen érti a cselekedetet. — Tehát cselekvéssel kel ráhatni. Az igaz, hogyha a csecsemőt minden neszszenésén megnézzük, ringatjuk, sőt karon hurcoljuk, bizonyos, hogy elérjük vele azon célt, miszerint síró és nyűgös lesz, sőt egész éjeken át nem alszik másként, hanem csak a vele járkálni kényszerített anya karjain. Az így elkapatott gyermek, bármiként sírjon, nyűgösködjék, mihelyt karon hurcoltatva érezi magát, mindjárt elhallgat és megbékél. Mi következik ezen tapasztalásból? az, hogy a csecsemőnek akarata van, melyet míg nem teljesítettek,