Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-08-05 / 31. szám

Mondják, Hogy sok nép elveszett, és liogy az ínség nagy. Az isten keze megnehezedett ezen a szegény országon, a mult tél nagyon megüregitett, közel ötvennégy esztendős ember vagyok. Huszonkét esztendeje már, hogy itt raboskodom. 1712. Decemb. Mondják, hogy a király meglátta halálát kevés híján egész házanépének. Isten igy áll bosszút szegény népe sok elfolyt véréért, és könyhullatásáért. I)e jobb szeretném, ha e sorokat nem írtam volna, isten egyedül maga tudja cselekedeteinek okait. 1714. Julius. Hála legyen az én istenemnek, kezdek meghalni a világnak.Ha mondanák is, hogy szabadon röpülhetek mint a madár fogházamból, még ennek se tudnék már felettébb örülni. Azonban kívánkoznám még itt maradni egy kevés ideig, és azokat, kik ezen a földön házamnépéhez tartoztak, csak ott fönn a mennyországban szeretném viszont látni. 1715. sept. A király meghalt. Hetvenkét éven át, a bölcsőtől fogva a sírig, mindig király; én huszonnyolc éven át rab ! mégis hiszem, most örömest felcserélné terhét az enyimmel... Mondják, hogy az új király csak ötesztendős, és hogy az Orleansi herceg a kormányzó. Lehet hogy a dolgok megváltoznak... Nyomorult szív ! az imént mondám, hogy meghaltam a világnak, és még most is reményekkel ámítom magamat. 1716. Január. A remény hasztalan volt, de hála Istennek, nincs többé erre szükségem. Én lemondtam már mindenről, nem sokára megáldoztatom, testemet lelkemet Isten kezébe ajánlom. Mondják, hogy szegény egyházaink még sincsenek ugy nyomorgatva, mint voltak a meghalt király idejében. 1717. Mart. Egy fiatal ember jött hozzám engem meglátogatni, azt mondá, hogy valamit irt volna, miben megbotránkoztak. Ugy látszott, hogy nagyon szánakozott rajtam, de nem annyira azért, a mit fogságom ideje alatt szenvedtem, mint azért, hogy hitemet még most is megtartottam, azt állitá, hogy az értelmes és bölcs emberek előtt az elféle vélemények mind hiábavalóságok. Verseket mutatott nekem egy könyvből, mit IV. Henrikről irt volt, jól emlékezik könyviben a protestánsokról is. Bár ez nem volt egyéb igazságnál, mégis megköszöntem neki jóakaratát, melyet irányunkban és apáink irányában mutatott és tanúsított, megmondám neki kivált, hogy imádkozni fogok Isten előtt, hogy szabadítsa meg veszélyes hitetlenségéből. Nevét is megmondotta, de elfeledtem*). Oh ! nem ugy beszélnek, nem ugy irnak már ma, mint beszéltek és írtak az én időmben. Eszemágába se volt, hogy mind ezek igy megváltozzanak. Én megtartottam bibliám régi nyelvét, nem olvasván, nem is látván mást, mióta itt lakom. A fiatal ember ugy nézett, ugy hallgatott rám, mint egy más világi emberre. Mire ment velem ? Isten csak az, a ki volt, én is maradok a ki voltam. 1720. Mart. Sokat betegeskedtem, az én erőm immár elfogyatkozott, megoszlattatásom órája közelget, alig van *) A fiatal Voltaire lehetett. annyi erőm hogy falszekrényein ajtaját kinyissam és betegyem; pedig hová legyek könyvem nélkül? Mondják, hogy egyházaink újra élednek. Isten nem hagy el minket teljességgel. 1724. Juli. Nem tudom hol van bennem az élet. Négy esztendeje folyvást gyöngülök, és a lámpa még is ég, a gyertyabél még is füstölög. Azt lehetne gondolni, hogy a börtönben megtanultam gazdálkodni az élettel és a levegővel, azonban ugy hiszem, hogy nem sok van már belőle. Decemb. Az üldözések újra kezdődnek. Egy rettentő parancsolat jött, a parancsnok elég kegyetlen volt, azt velem tudatni. Még az a vigasztalásom se lesz hát halálomban, hogy békében hagyom itt az én atyámfiait. Uram! legyen meg a te akaratod ! 1725. Maj. Hihetőleg utoljára írok, hely sincs már, a lap be van írva egészen, az élet lapjára nem fér több, kezem reszket, szemeim alig látnak. Most már nem bánom, hogy itt voltam, söt nem akarnám, hogy itt ne lettem volna. Harmincnyolc esztendők lefolyása alatt Isten menedékhelyet mutatott nekem a világ kísértetes elöl, kevés híján két harmada életemnek a Jézus Krisztushoz való készületben telt le. Érzem, hogy még jobban, még szivesebben meg kell bocsátnom azoknak, kik az evangyéliom iránti gyűlöletből, az Isten irgalmának lettek eszközlői reám nézve. De én teljesen óhajtok nekik megbocsátni, és én hiszem, hogy Isten addig nem szólit magához, mig szívemből ki nem veszi a keserűségnek legvégső maradványát. Isten maradjon gyermekeimmel, öcsémmel, lia még életben vannak, és kedves társammal, ha a jobb világ partjain nem ö vár ezóta reám. Most már elmondhatom, hogy, vagy én látom meg nem sokára, vagy nem sokáig kell rá várakoznom amott, mert ö velem egykorú. Utoljára, Isten bocsássa meg az én bűneimet a Krisztus vériért, mert én ötét sokszor megbántottam. Soká tanultam meg neki teljesen engedelmeskedni, és nem sok kellett ahoz, hogy az ó ember bennem mindannyiszor feltámadjon. A jó Isten örözzön, mind végezetig, és amott megváltóm fogadjon magához ! Amen. 1725. Jun. Még egyszer látni kívántam bibliámat. De már nem tudok olvasni, nem látom mit irok. Lesz-e erőin visszatenni helyére ? Nem tudom. A ki megtalálja, üdvösség neki Istentől a mi atyánktól és a Jézus Krisztustól a mi megváltónktól ! íme... megcsókollak... mégegyszer megcsókollak!... Isten veled... hosszú éjszakám világossága !... nem olvasom többé az igét... magának Istennek szájából hallom... IV. Zárzsó. Ez ulósó szók már alig valának olvashatók, könyek mosták el a reszkető kézzel irt alaktalan betűket, az igaznak könyei! melyekben a mennyország földünkre mosolygó fénysugári törtek meg. A fogoly szemeiből könyek hullottak alá a régi biblia leveleire, bánta, hogy vége van a történetnek, holott