Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-07-15 / 28. szám

nem külső hitformákért, hanem kit-kit benső belbecse és érdeme szerint tisztelnek és szeretnek. Kegyelet a kor, tisztelet a törvény iránt, — részrehajthatlan igazság az eljárásban, rend és pontosság a föntartásban, ezek főiskolánk jelszavai. Büszkeségem föltárhatni, mert vele az igazságnak tartozom, miként ez intézet jeles és tudós tanárai, nemcsak az iskolai üdvös reform minden ágaiban, de az irodalom terén is egymással a legnemesebb versenyzés között, ez iskolának jelenben csaknem uj életet adának; ifjaink pedig mintha összebeszéltek volna, megértvén az idö felhivó lelkét, száműzték körükből mindazt, mit neveletlen durvaságnak, avagy erkölcsi romlottságnak lehetne mondani, helyében a humanitás és szelidség, a művészet és tudomány iránti előszeretet foglalt helyet. S ezek azok mik főiskolánknak a nemzet előtt becsülést, hitfeleinknél pártfogást, az egész hazában pedig jó hirt és nevet szerzének. De nem folytatom e részbeni előadásomat, mert azon végtelen ragaszkodás és szeretet, rnelylyel főiskolánk iránt gyermekkorom ólta viseltetem, könnyen túlmagasztalásokra ragadna, pedig épen azon előnye van a testületek ünnepélyének, az egyesek hála és tisztelet ünnepélyei felett, hogy mig ott a magas és nagyrangű férfiak iránt a nagy tisztelet gyakran akaratlanul is bókokban tör ki, itt egyedül a történelem szigorú bírálatán átment gazdag események részrehajlatlanul soroltatnak elő. Főiskolánknak két elsőbb századját hallgatással mellőzöm, nehogy a benne átélt szenvedések, elvérzett és elhurcolt jelesbjeink kinos fájdalmai sötét árnyként lelkünkre nehezülvén, bánalos érzéssel töltsék el keblünket. Félre e gyász képekkel, — ne bolygassuk fel a bemohosodott sírköveket, hadd nyugodjanak csendesen ama nagy szellemek nemes és jótetteik édes öntudatában. Tekintsünk inkább vissza a harmadik századjára, hol mint megannyi ragyogó csillagok a tudomány egén, tűnnek fel Patakon jelesebb tanáraink. — A történelem nagy búvárja Szombati, az ángol király magán-nevelője az eszes Rozgonyi, a tekintély és becsületesség személyesitője Szathmáry, a magyar törvényben csaknem uj korszakot alkotó hires Kövy, a mélységben és humanitásban páratlan Nyíri, s a félszázadon át fáradhatlan lelkesedéssel tanitó, s korában hazájának legnagyobb protestáns theológusa a tudós Somossy. Büszkén nevezhetjük ezeket főiskolánk növendékeinek, s majd később országhirü jeles és tudós tanárainak, kik e honnak a legközelebbi időkben, ugy a világi, mint az egyházi pályán egyiránt számos és kitűnő, derék és lelkes honpolgárokat neveltek , kik a szószékben és a tanácsteremben, a békében és hadban, torhetlen szilárdsággal, mint megannyi drága kincsei a honnak, védék a nemzetiségét. És e szellemi kincset tekintsék kérem Erdély derék és lelkes fiai némi kárpótlásul azon kincsekért, melyeket egykoron, mint mondják Patak elmosott Erdélyből. Pataknak már a neve is érdekes; hü képe ez az életnek , gyakran ismeretlen forrásból fakad, s a mint útjában göröngy, vagy fatörzsbe ütközve irányt ad folyásának, mig nem erőre kapván rendes medret ás, hol kristály kavicsain vigan csörgedezve csókolják habjait a part lehajló virágai. Majd szomjat olt, és a nap hevétől tikkadt növényzetnek uj életet ad, mignem a folyóba beolvad. Igy sok jelesbjeink születése gyakran szegény gunyhóból eredett, gyermekkorában a gyötrő nélkülözés akadályt gördített elébe, lebilincselvén a keblében rejlő isteni szikrákat, mig nem a véletlen Patakra hozta, hol önszorgalma által pályát és szebb jövőt teremte magának, s magas szellemétől oly igen sokan üdvtápot nyerének, mignem a közös sír dicső küzdelmeit megszünteté. Pataknak vidéke kies, vize jó, levegője egészséges, kisebb város, mint hogy lármás mulatságai elvonnák ifjainkat a tanulástól, de mégis elég nagy ily számos tanulónak lakot és élelmezést nyújtani. S ezek mind oly szükséges kellékek egy főiskolának alkalmas helyiségénél. Patak fénykorának most tartja legnagyobb napját. Legyen tehát e nap a hála és kegyelet ünnepe, melynek egy mozzanatát sem szabad elfelednünk. Legyen ez főiskolánk újászületésének nagy napja, a testvériség szent érzetében megujitott egyesülés; mert ha voltak 1848 előtt a reform, kérdések felfogása körül különböző pártok és nézetek, de azon nagyszerű átalakulás következtében, melyet hazánk szenvedett, elenyésztek azok, s jelenleg minden nemzeti fontosságú közkérdések körül lényegileg teljes egyértelműség uralkodik, annyira, hogy ha alárendelt részletekben eltérnénk is,de a legfőbben,a nemzetiség hűn megőrzésében mcghasonlanunk nem szabad, mert százados tapasztalat bizonyítja, hogy a nemzetiség érzetének enyészete vagy csökkenése, bizonyos sülyedése volt azon nemzetnek, és hogy ha nemzetiségét, melynek életével egybe kellett olvadni, — fentartani nem birta; egy, vagy más nagy egészbe veszett el, és e hitnek a honfi kebelből kihalni nem szabad, mert jobb jövőnk iránti reményünk egyedüli horgonya. Legyen e nap emlék a múltban élethün visszatükrözve az elősorolt, több mint háromszázados eseménygazdag iskolai történetet, hol a folytonos szenvedések hosszú sorozata, az egyenetlen erők küzdelme, az értelmiség és szilárd kitartás győzelme nagyszerűségétől áthatva; legyen tanuságunk belőle, azon útnak és iránynak kimutatására, melyet jövőben követnünk kelletik; emlékezzünk vissza főiskolánk elhunyt nagy férfiaira, s keblünket ugyanazon nemes vágy és küzdelem hevítse; megkezdett lelkes törekvéseinket erélyesen folytassuk, mert csak ezáltal tarthatjuk fel dicsőségük emlékét. Legyen e nap a jelenben egy nagyszerű és ünnepélyes fogadás, fogadjuk fel hitfeleink, még pedig a magyart oly szépen jellemző becsületszavunkra Isten és ember előtt, hogy ezen főiskolát szeretni, pártolni, s ha kell áldozattal is felsegélleni soha meg nem szűnünk, hogy közülünk kiki ereje s tehetsége szerint hü napszámosa leend, hogy főiskolánknak önkormányzatát , mint legféltöbb kincsét, soha és semmi szín alatt feladni nem fogjuk. Legyünk mindnyájan rendíthetlen szilárdak a kitartásban, egyetértők a haza és nemzetiség szent ügyében, valódi testvérek a jézusi keresztyéni szeretetben.