Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1860-06-08 / 23. szám
sches Archív 1860. Nr. I. lap 23. olvasék: Unsere neueren Publicisten suchen die Vollkommenheit derStaatsverfassung in der gehörigen Organisation der Verfassung selbst, nicht in der Vervollkommnung der Meuschen, der Trager der Verfassung. Die mit dem praktischen constitutionellen Leben innig vertrauten Alte forderten unerlaszlich zu seinem Bestehen „Religiositát" und „Sittlichkeit," — der „Charakter," das „Wolleu" muss gebildet werden, nicht alléin dass „Wissen." 2. Vallásos erkölcsiségünk hanyatlásának okát különösen ebben találom; mert mi az öskeresztyén egyházak szervezetétől egészen eltértünk, azon egyszerű szervezettől, melyben minden egyedül a Krisztusban való élöhitre vala irányozva, s ezt eredményezte is az emberek közt. Mily messze vagyunk mi az egyházi gyülekezet azon szervezetétől, mely másutt is, de különösen az Apóst. Csel. XV. részében leíratik ? Hány egyházi szolga mondhatja el magáról lelkiismeretesen azt, mit többek közt Szent Pál 2. Tim. I. részében leir. A keresztyén egyház hány tagjára illenek Sz. Péter I; 4—9. versig olvasható szavai? Én bevallom, be kell vallanom, hogy mi mindezektől távol vagyunk, és ha a tárgyat az ok és okozat láncolatán fejtegetem, ügy találom, hogy vallásos erkölcsiségünk hanyatlásának oka a lelkipásztori hivata^ oly szervezetében van, mely épen úgy, mint más formulázásunk, csak a külsőket tartja szem előtt. Megengednek a lelkipásztor urak, engedjenek meg) ha kimondom, hogy én bennök igen sok becsülnivalót találok ugyan, jelesül a nemzetiség iránti buzgalmuk tiszteletreméltó, világiak nagyon, társalgásuk korszerű, jó szónokok is; de igen soknál hiányzik az, mi fő, mi belső, hogy Krisztus valódi kővetője legyen, hogy vallásos példányként tündököljék híve előtt, hogy Isten sáfárja legyen, szóval igen soknál nincs meg az, mit Sz. Pál Titushoz irt levél I. rész 7-végig előad, vagy röviden szólva, igen soknál hiányzik a „papi jellem, a papiasság." A lelkipásztor a vallásos erkölcsiséget fejti egyházi tanítása, a gyülekezetben és gyülekezettel való áhítatos imádkozása, a szentírás olvasása, buzgó éneklés, a sacramentomok kiszolgáltatása, mindezek felett pedig vallásos példája által. Én a vallásos erkölcsiség ezen eszközei közül sok erkölcsi erőt helyhetek az egyházi tanításban, de nem abban, mely örökösen dorgál, kárhoztat és fenyeget, — ha elgondolhatnám is azon kihivó, harcias modort, melylyel némely egyházi szolgák a nevezett feddő tanításokat teszik, — hanem az egyházi tanitás erejét hely hetem a szívhez szóló, a szivet megindító, megtérésre önkényt hajtó egyházi beszédben, mely a tanítást komoly, de azért szelíd krisztusi modorban adja elő. Több erkölcsi erőt helyhetek az áhítatos imában, s a szentírás magyarázásában, mint az egyházi tanításban is; mert az imában a biblia-olvasással egybekötve az egyházi szolga közelebbről és közvetlenebbül társalkodtatja hiveit Istennel. Még az imánál is több erkölcsi erőt tulajdonítok bizonyos tekintetben a buzgó éneklésnek, melyben a hívek öszhangzatos harmóniában együtt szinte közelebb és közvetlenebbül emelkednek Istenhez. A sacramentomok kiszolgáltatása, a váltság nagy munkájának megpecsétlése, egyszersmind az azzal való élés, különösen az uri szentvacsora külső jele ez vagy amaz felekezethez való tartozásunknak. Mindezek a vallásos erkölcsiséget úgy eredményezik, ha a vallásos hitet a családokban „közvetlenül" ápoljuk; mert azon erkölcsiség, mit talán a gyermekek visznek ki iskolából, teljesen kialszik, de még meg sem fogamszik, ha a családi életben meg nem alapíttatott volt, vagy folytosan a legnagyobb gonddal nem ápoltatik abban. A családok vallásos erkölcsiségét mily sok oldalról ostromolják az élet különböző viszonyai, melyekre ha nem őrködünk, a legnemtelenebb elfajulást eszközlik abban. Pedig erre magokban nem minden családapák és anyák elegendők. Tehát más „közvetlen" vallásos erőről kell gondoskodnunk. Ezen erő a lelkipásztor vallásos erkölcsi ereje, mely közvetlen vallásos érintkezés többet eszközöl bármely egyházi tanításnál, főleg, ha abban miuden meg van, csak az nincs, mi legfőbb kellék: „a bibliaszerüség." A családtagokkal való közvetlen vallásos érintkezésben áll a lelkipásztornak legszebb és legfenségesebb hivatása, de magában értődik, hogy csak oly lelkipásztornak érintkezése, ki valólag és a szó legsajátabb értelmében lelkipásztor, ki Krisztus valódi követője, ki Isten sáfárja, másként jobb, ha távol, sőt legtávolabb van a családoktól, de távol általán véve a szent hivataltól is. A lelkipásztornak ily közvetlen erkölcsi hatása a családokra azt eredményezi, hogy a lelkipásztor a családok erkölcsi viszonyának, férj és nő közt, szülék és gyermekek közt, gazda és cselédek közt teljes ismeretére jut, továbbá ismeretére jön annak, mily erkölcsi viszony uralkodik a családokban a fölsőség, általán véve embertársunk iránt. A vallásos erkölcsi viszonyt már ápolja a lelkipásztor, ha meg van, erősítse, ha gyengül, támogassa, ha ingadozik, hozza helyre, lia ferdül, állítsa vissza, ha talán kiköltözött volna a családból. Ugy de a vallásos erkölcsiségre való ezen közvetlen hatás más módon nem történhetik, mintha a lelkész, hivei közt, minél gyakoribb látogatást tesz, úgy szólván köztök él, s az erkölcsi viszony teljes kiismerése végett erkölcsi segédeszközöket is nyer. És íme az eszmék fejtegetése után végre oda jutottam, hová törekvém vala, t. i. oda, „hogy nagyobb egyházak a népesség- és hely viszony hoz képest több járásokra, úgynevezett fiók-egyházakra osztassanak, melyekben a lelkipásztor a nép véneivel egyben ezeknek segítségével és közremunkásságával hasson a hívek vallásos erkölcsiségének ébresztésére. Én, ki a biblia olvasásában, imádkozásban és éneklésben legtöbb vallásos erkölcsi erőt helyhetek, csak egyszerű, de azért az isteni-tisztelethez illő imaházakat óhajtanék. Hogyan lehet azt kívánni, hogy a tántorgó öreg, ki szívből kívánkozik az úrhoz, majd l /a mérföldről típogjon az Isten hazába ? Az ős keresztyénség idejében úgy sem voltak