Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-04-27 / 17. szám

A keresztyénség bár isteni intézmény, vagy inkább, mivel isteni intézmény, nemkülönben a fejlődés amaz örök törvényei szerint lépett be a történelembe; sok századokon át érleltetett, s csak midőn az időknek teljessége bekövetkezett, jelent meg az, ki „az ut, az élet és az igazság," és hirdette, hogy mindnyájan „Isten nemzetsége vagyunk," s hogy „benne vagyunk, élünk és mozgunk." Az emberiség a régi ösvényen tovább nem boldogulva, csatlakozott az uj tanhoz; de másfél ezer év kellett, míg az európai társadalom oda érett, hogy e fenséges tan egész mélységét belátva, annak tudata az életbe is átmehetett és valósággá válhatott. A középkor vad népei, kik a keresztyénséget bevették, elismerték felsőbbségét, meghajoltak szentsége előtt; de annak nem annyira szellemét, mint külsejét vették át. A túláradozó erők fékezése végett szükség volt egy erkölcsi hatalomra, mely a romboló elemeket fékezze, rend alá hajtsa. E volt a római keresztyénség világtörténelmi feladata, s ezt híven teljesítette. Sok századokon át viselte a római egyház e nevelő szerepet a népek körül, lépteiket irányozta, üdvökről gondoskodott, értük gondolkodott. Az egyház e nevelői szerepét úgy látszik, világ végiglen szerette volna folytatni, s elfelejtette, hogy népek, mint egyesek, egyszer csakkell, hogy kinőjenek az iskola vesszeje alól, hogy önállókká legyenek; — eszmélni kezdenek s az öngondolkodást nyomon követi az öncselekvés. Az európai keresztyén emberiség a 16-ik század elején lépett e stadiumba. Dicső napok voltak azok, midőn a társadalom minden rétegeiben serkenő élet egy uj népkikeletet hirdetett. A Konstantinápolyból menekült tudósok Hellásnak magokkal hozott szellemkincseivel gazdagítják Európát, s az ó világ legdicsőbb korának tanulmányozásán lelkesedésre gyuladnak a kor nemesbjei; Guttenberg találmánya villámgyorsasággal terjeszti el, és teszi közsajáttá, mit egyesek lelkesedése előteremtett. Ugyan akkor egy merész hajós uj világot fedez fel, és az emberiség látköre óriásilag tágul. Mind ez oly hirtelenséggel következik egymásután és oly hatalommal rohanja meg a megdöbbentett emberiséget, hogy nem csoda, ha közönségessé lesz a meggyőződés, erőssé a hit, miszerint bekövetkezett az igérve volt idő, midőn minden megujul és lesz uj ég és uj föld. A közös újítási vágy ösztönszerűleg legközelebb azon eszmék ellen fordult, melyeknek a társadalom felfokozott szellemi igényeit többé ki nem elégítő akkori szerkezetét és alakját köszöné. A kiskorúságból kinőtt emberiség a felette gyámságot folytatni akaró hierarchia ellen kelt ki, és ha az akkoriban folytatott dogmaticai vitatkozások egész a szőrszálhasogatásig menő részleteit első eredetükre visszavisszük : különösen 3 tétel az , melyet az uj világ állít a hanyatlónak ellenébe. Egy az, hogy a személyes hit, a szabad meggyőződés, valaminthogy az emberileg jó cselekedetnek egyedüli kútfeje, úgy egyedüli föltétele az üdvnek vagy a belső léleknyugalomnak, s így Másodszor, semmi teremtett lélek nem lehet ura az ember üdvének, nincs lényeges külömbség pap és nem pap közt, s az egyházat nem a papok, hanem a hívek egyeteme képezi, és Harmadszor, a cselekvények valláserkölcsi tekintetben magokban jelentőség nélküliek; csak az érzület nyomja a cselekvényre a szent vagy világiság bélyegét. Mind ezek egyszerű, magoktól érthető igazságoknak látszanak nekünk, kik azoknak befolyása alatt növekedtünk fel: de a mi ma a háztetőkről hirdettetik, annak kimondásához a 16-dik század elején oly lelki emelkedettség kivántatott, mely csak Isten ritka kegyeltjeinek jutott. E ritkák között kitűnő helyet foglalt Melanchthon, ki midőn Luther amaz igazságok zászlóját kitűzte, az uj és a középkori világnézet közt támadt elkeseredett harcban ennek mind végiglen hű bajtársa, másik fele volt. Ha Luther a reformátió szerzője, Melanchthon annak kiépítoje. Luthei mondta ki a szót, érlelte tetté; Melanchthon formulázta, vitte bele a tudományba, tette a szellem sajátjává. Maga Luther Melanchtliont egyenesen a reformatiói mű valósítására választott Isten eszközének mondja, kinek ő csak előfutója. A szelíd Melanchthon távolról sem hitt maga felől oly nagy dolgokat, és valamint egész életén át, mint egyszerű magister folytatta tanitásait, úgy soha, semmiféle kitüntetésre nem vágyo|t, a minthogy nem lehetett őt soha arra rábírni, hogy a tudor címet fölvegye; a'mire Ő leginkább