Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-01-20 / 3. szám

Magától értetik, hogy a lelkész azért, mert lelkész, mert az egyház ügyeivel tüzetesebben foglalkozott, annak történelmi fejlését és jelenbení szükségeit tanulmányozta, szóval: mivel e dolgokban tanultabb — lia tanultabb —, azért csak meg nem szűnhetett az egyház tagja lenni, és senki nem oldotta fel azon kötelesség alól, hogy annak rendezésébe és igazgatásába tehetsége szerint befolyjon. Sőt tovább megyek. „Az egy közönséges egyház, szentek közössége és egyetemes papság" nem fejeznek ki tényleges állapotokat, olyanokat, melyeknek az egyház már valóságos birtokában volna , hanem e kifejezések inkább csak azt jelentik, milyenné kell az egyháznak lennie, végcél az, a hová az egyház törekszik. Azért is mondatik: hiszünk egy közönséges anyaszentegyházat,, nem pedig: tapasztalunk egy közönséges anyaszentegyházat; mert a valóságban e közösség tudata vajmi kevesekben van meg és ha egy némelyike érdekli is magát az egyházi ügyek iránt, a tömeg többsége anyagi célokat kerget és lelke halhatatlan igényeivel semmit sem gondol. — Minél kisebb tehát a közérdekeltség az egyházi ügyek iránt, annál szükségesebb, hogy azok, kik az egyház iránt már hivataluknál fogva érdekelve vannak, annak igazgatási vezetésébe is befolyjanak; nem az a kérdés tehát, mennyiben illeti a lelkészeket, mint különben is egyháztagokat az egyház rendezésébe való befolyás, mert ez őket minden tekintetben és mint különösen érdekelteket és hozzá kellő készülettel is bírókat kétségkívül kiválólag illeti: hanem inkább az a kérdés, mily intézkedéseket kell az egyháznak tennie, hogy az „egyetemes papság" eszméje minél tágabb mérvekben valósuljon , hogy minél többen érezzék magokat az egyház élő tagjaiul? E szempontból tekintve az egyházrendezés kérdését, az épen nem fog oly közömbösnek feltűnni, a mint azt német testvéreink tekintik s ebbeli küzdelmeinket előkelőleg lenézik. Nagy önhittség és nem csekély elfogultság kívántatik hozzá, hogy mást megrójunk annak hű megőrzéséért, minek hiánya magunknak legnagyobb kárára és hátrányára szolgált. Ha a német nép valláserkölcsi, épen nem kielégítő állapotát, a dicső reformátorok óriási erőlködéseihez és a nemzet jobbjainak azótai ernyedetlen fáradozásaihoz mérjük, lehetetlen meg nem győződnünk, hogy a német egyház szervezetében kell valami mélyen ható gyökhibának rejleni, mely a jobbaknak leghőbb törekvéseit is meghiúsítja és az egyházat legszebb áldásától, a tömegeket nemesítő hatásától megfosztja. E gyökhibája a német protestáns egyháznak nem más, mint az, hogy önkormányzati jogáról lemondva, mind elejétől fogva az államhatalommal szövetkezett, a hívek egyetemét jogaitól megfosztotta, és hivatalokra ruházta, ezáltal a hívek megszűntek magokat a keresztyén község élő tagjaiul érezni és idegenek lettek lelki tanítójuk vagy lelkészük iránt, ki mint állami hivatalnok, minél nagyobb külső hatalmat gyakorolhatott, a hívek, mint alattvalói felett, annál kisebb lett lelki befolyása rájuk. — A papság ismét rend lett a néptől elkülönített érdekekkel és a nép által nem értett fellengős tudománynyal. A tudomány elszakadt az élettől és szélsőségekben tévedez, az élet pedig üres lett keresztyén tudattól s az anyagiság fertőjében fetreng. Ez a lenézett egyházrendezés elhanyagolásának gyümölcse a kiválólag vallásos hajlamú Németországban. Ily tényekkel szemben lehetetlen, hogy egyházi önkormányzati jogunkat legféltőbb kincsünk gyanánt ne tekintsük és ne őrizzük, de lehetetlen át nem látnunk azt is, hogy egyházrendezésünk elébbrevitelében semmi oly tételnek helyet nem engedhetünk, mely az egyháztagok közösségérzetét csökkenthetné és viszont minden fölveendő, mi az egyes tagok együvévalóság érzetét fejleszteni, eleveníteni képes. Mi, hála az elődök bölcseségének, távol maradtunk a német testvérek fentebb érintett tévedezéseitől, de másfelől aligha némelyekben túl nem mentünk az illő határon; legalább a budai zsinat kanonainak azon kifejezése: „ministris quoque religionis defertur," bizonyosan tálhajtásnak mondható. Az igazság itt is a két szélsőség közt a középen van. A lelkész nem ura községének, mert egy a mi urunk, a Jézus Krisztus, nem is szolgája a községnek, hanem szolgája Krisztusnak, kiben mindnyájan egyek vagyunk, „mert mindnyájan Isten fiai vagyunk, a Jézus Krisztusban való hit által;" de az egyenlő testvérek közt ő az első a községben (primus inter pares) hivatalánál fogva, valamint a felsőbb hivatali fokozatokban, az esperes primus az esperességi-, a superintendens primus a superintendentialis tagok közt. Miben állhatna pedig azon elsőség a község