Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-24 / 8. szám

dicséretes példát többi egyházaink is követnék, hogy ne lennénk kénytelenek arcpirulással némethoni hitfeleink nagylelkűségére szorulni, kik különben is állásunkat nem levén képesek felfogni, s talán épen saját egyházunk némely elfogult tagjai által tévútra vezettetve, a jelen mozgalmak miatti alaptalan neheztelésökben oda nyilatkoztak, hogy többé a magyarhoni egyházakat nem fogják segedelmezni, a minthogy ez évben is már sokkal kevesebbet küldöttek , mint máskor szoktak volt. — Hogy szegények vagyunk, azt hiában tagadnánk ; de lehetnénk gazdagok is, csak akarnánk. A némethoni G. A. egylet évenként mintegy 100,000 tallért oszt ki szűkölködő prot. egyházak közt. Valóban szép összeg! De ha meggondoljuk, hogy a német szövetségi tartományokban 17 millió protestáns lakik, nem fogunk ezen összeg nagyságán fölötte bámulni, miután abból egy-egy lélekre alig esik egy új krajcár; hanem bámulni fogunk, hogy idehaza nem vagyunk képesek hasonló célra 30—40 ezer forintot összeteremteni. Ha a magyarhoni 3 millió protestáns szinte csak egy-egy krajcárt áldozna évenként, — pedig áldozna ám örömest, csak volna, a ki erre felhivná! — mennyi jót lehetne azzal eszközölni! — De az eszme már él köztünk, talán meg is fog majd testesülni. Szükség vau elég, s ha más nem, ez fog bennünket kényszeríteni, hogy segédeszközök után lássunk. Gömör, febr. 7. Nagy öröm meg nem fér oly kicsiny tanyán, mint milyen a szív. Jól esik neki, ha miként buját, úgy örömét is másokkal mogoszthatja, kik megértik őt. Mert megosztva rokon kebellel az öröm annál édesebb, a bánat pedig csak félig fáj a szívnek. Ily öröm nyilvánítására kérek én öntől nagytiszteletü szerkesztő úr, egy kis helyet becses lapja hasábjain, mely hiszem, minden hitsorsosinknak öröme leend. Oh, mert, kiknek számára a küzdés mezején csak tövisek teremnek, azok tán kedvesen veszik, ha egy szerény örömvirágot hozok, mely a kopár mezőn a tövis bokrok alatt elrejtve nyilott. Meg kelle válnunk, legnagyobb sajnálkozásunkra, eddigi világi elnökünk tek. Sontagh Imre úrtól, ezen egyházmegye sok éveken által dicséretesen működött felügyelőjétől, ki a legterhesebb időkben kitűnő elnöki tapintattal kormányozta egyházmegyénk hajóját, hogy a folytonos Scyllák és Charybdisek között, melyeken keresztül kelle hatolnia megviselve bár, de törve nem, a jelen nagy zátonyhoz eljusson. De már előhaladt koránál fogva is, megunván a szakadatlan küzdelmet, új és fris erőknek engedett helyet, a milyenekre a kormányzatnál ezentúl nagy szükség leend. — És hála a gondviselésnek, hogy támaszt lelkeket, kik midőn e f'öldi létre előhivattak, az ég nevében el voltak határozva, hogy a népnek legszentebb jogai terén vezetői legyenek , kik Istentől veszik a szükséges erőt , hogy a földön emelt fővel megállhassanak. Ily lelket rendelt egy férfiúban a gondviselés egyházmegyénk vezéreül nekünk is, s ime t. szerkesztő úr, ez a mi örömünk, mely tekintve közös ügyünket, nem kétlem mindnyájunk öröme leend. Mert ha csak egy tag is szenved, érzi azt az egész test, s nem öröm-e, ha e tag meggyógyíttathatik, hisz úgy az egész test jobban valósíthatja működési céljait? — E tagnak gyökeres felüdülése ugyan, egyelőre még csak kilátásban van, mert hisz csak a remény sziilemlett meg, ámde, ki iránt oly biztos reményt táplálunk, mely immár hitté leve, ott a kívánt jó eredmény — hiszsziik — el nem marad. Ily erős hitünk van nekünk tek. Szent Iváni Szent Iványi Miklós úr, egyházmegyénk új felügyelője iránt, kit ez év folytán az üresedésbe jött világi elnöki székbe közakarattal emeltünk, s folyó hó 6-kán az elnöki szék elfoglalására egy küldöttség által meg is hivtunk. Ünnepélyes volt a jelenet, midőn a húsz tagból álló egyház-, s világi küldöttség az elfogadó teremben körbe állván, mindenekelőtt B. J. érdemült alesperes úr intézte hozzá szózatát , eszélyes szónoki tapintattal kiemelvén Szent-Iványi, Sontagh, Draskóczy egyházunk évkönyveiben díszesen fénylő család-neveket, melyektől mintegy már megszoktunk, csak nagyot, csak szépet és jót várni és tapasztalni, s melyeknek egyike ismét egyházunk e válságos napjaiban ügyünk szent lobogójára arany-betűkkel hímeztessék, hogy valahányszor rajta állapodnak meg szemeink, mindannyiszor, mint valamely varázs-igékből hitet, bátorságot merítsünk, s mely alatt, mint Constantin az égen látott „ev rvvtoi nxáa

igék alatt, győzedelmet arassunk. Megragadók voltak Sz. E. úr lelkes szavai, ki röviden, de velősen ecsetelvén egyházunk jelen állását, fölkérte a nemes férfiút, ne utasítsa a határtalanul nyilatkozó bizodalmat vissza, kitől különben sem választhat el sem erő, sem hatalom, sem mélység, sem magosság. Nagy lelkek tulajdona azonban, kicsinyleni önmagában mindig azon erőket, melyeket méltán csudál és tisztel a közönség. Szép volt e nemes szerénységet szemlélni ama férfiúban, ki túlkicsinyelvén jeles tehetségeit, erői gyöngeségével mentegetődzék, kijelentvén egyszersmind jeles iránybeszédében, hogy ö a prot. ügyek jelen állása mellett, elveihez hiven, a megtiszteltetést különben sem fogadhatja el. Megdöbbentőleg hatott e váratlan nyilatkozat mindnyájunkra, s néhány percig néma csend állott be, mely kinosan nehezedett az e miatt hirtelenül elborult kedélyekre. De köszönet S. P. kerületi főjegyző, és L. R. uraknak, mint szintén a felíigyelő-hivatalrai két jelöltnek, kik — minden felszólítás nélkül csupán irántai mély tisztelet és szeretettől indíttatva, csatlakoztak a küldöttséghez, — szívet és lelket megindító szavakban kérték őt, hogy addig is, mig ügyünk jobbra vagy balra dtilne, fogadja el a vezérszerepet, legyen Mózesünk és Áronunk, ki vezesse népét az erény-, haladás- és igazság pályáján. Ennyi bizalom- és kérelmezési ostromlásoknak ellen nem állhatván, nagy vihar-éljenzés után elvégre engedett, s megígérte erőit és tehetségeit áldozatul hozni a közügy szent oltárára. Legyen ez áldozat, mely tiszta, mint volt Ábelé, kedves az Ur előtt, s hozza meg egyházmegyénk