Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-24 / 8. szám

kat a képezdei folyamra, haladásától örömmel meglepetve éreztük magunkat mindnyáján, kik e vizsgákon résztvettünk. Minden ember meggyőződhetik itten, ha nem is tudná, hogy olyan intézetben van, a hol tanítókat képeznek. — A tanitás egészen más modorban történik, eliit az tökéletesen a közönséges tanítási rendszertől, és az igazgató tanár úr gyakorlatilag bemutatta azt, miképen kellessék tanítókat képezni. — Azért is csak kötelességemet vélem teljesíteni, ha ezennel a tisztelt képezdei igazgató tanár, Noszág János úrnak ernyedetlen szorgalmáért nyilván köszönetet mondok, és a hegyaljai főesperes nagytiszteletti Nagy Mihály úr a vizsgákon előadott óhajtását ismételem,—„hogy bár terhes fellegek tornyosultak fejünk felett, és a kezdet igen nehéz a mostani viszonyok közt az intézetre nézve; de tántoríthatatlan következetesség, kitartás és csüggedni nem tudó lelki szilárdság által biztosan elérjük azt az ohajtott célt, mely után törekedünk. — Ugy szinte felhiva érzem magamat tisztelendő Elefánt Mihály, Boditzky Kálmán és Szénfy Gyula uraknak buzgó közreműködésükért a tiszai kerület nevében köszönetet mondani és azon forró óhajtásommal meghálálni,— hogy egyházunk s hazánk javára tartsa meg őket az Isten igen, igen sokáig. Helyén látom megemlíteni , hogy célszerűbb és üdvösebb a protestáns egyházra nézve öszpontosított erővel már a feunálló tanitóképezdéket gyámolítani, mint több és számos intézetek felállítása által a gyenge erőket szétfoszlatni; mert egyesített erővel tökéletesebb tanerőket, taneszközöket állíthatunk ki, melly által virágzóbb és következményeiben áldásteljesebb lesz a protestáns egyházra az intézet, mintha ezeket az erőket sokfelé osztanánk. — Szétoszlott erő mellett egysem virúlhat fel igazán, egy sem éri el a tökéletesség azon fokát, melyen állani kell olyan intézetnek, ha a célnak megfeleluiakar,—• hanem pang, tesped és teng, — ktizködik és erőlködik, mig végre kimerül, s enyészetnek indul. — Minden tanítóképezdében egy cél után törekednek, és miután sajátságos helyzetünk a három nyelvnek tökéletes ismerését igényli, azt szem előtt egy sem tévesztheti. — Mert eltérve minden nyelvbeli kérdésektől, a nyelvek eszközök a vallás hirdetésére és a tudományok tanítására, és azért birniok kell azokat azoknak, kika papi vagy tanítói pályára lépnek.—Végre felkérem minden buzgó protestáns embert, ki a protestáns egyháznak felvirulását, gyarapodását s fenmaradását óhajtja, — hogy a nyiregyházi és más, hazánkban létező tanitóképezdéket pártfogás alá vegye, és tehetsége szerint gyámolítsa; mivel ezek a veteményes kertek, a honnét nemes gyümölcsöt várunk, — ápolás nélkül pedig azt el nem érhetjük, — mert a ki a vetésre, lia elvetette is a magot, és ha a mag szépen ki is kelt,— elegendő gondot s ápolást nem fordít, — jó aratást ne várjon. Kelt Tállyán, febr. 12-kén 1860. Sóhalmy Samu János, a nyíregyházi tanítóképezdének kerületi felügyelője. Egyházi énekeink. Midőn a XVI-ik század vallásreformátorai az üdvözítő által e földre hozott vallást eredeti tisztaságára visszavivék: meghagyták annak kűlszertartásai közül az éneklést, jól tudván, hogy a zene, melynek alapja az emberi hangszó, mennyire képes emelni az emberben a vallásos buzgalmat. Ki nem tapasztalta, hogy midőn egy egyszerű templomocskába bement, melynek repedezett falairól nem csillámlott szemet kápráztató fény, nem díszelgett drága ékszerekből alkotott oltár, nem ragadá el a képzelmet Correggio vagy Ráfael művészi kezeikből került remek kép: mégis ha az ott egybegyűlt néhány száz ember ajkán megzendült az ének, leirhatlan érzés futott idegein keresztül, önkénytelen is megnyílt ajka s a tömeggel együ't énekelve dicséré a meny urát? Valóban nagy hatása van az éneknek! És mégis az a csudálatos, hogy vallásos szertartásunknak épen ez az ága az, mi az uralgó indifferentismusnak leginkább áldozatává lőn. A reformátio századában a mily buzgalommal ápolták ezt maguk reformátoraink s utánuk több ihletett keblű hitrokonunk : ép oly kevés gond fordíttatott erre a későbbi időkben. Luther maga is szerzett egyházi énekeket s ma számtalan azon papok száma, kik énekelni sem tudnak. Nem célom ennek okát történetileg puhatolni, de úgy hiszem nem igen tévedek, ha azt mondom, hogy indifferentismusunk és szegénységünk. Indifferentismusunk a mennyiben az egyházkerületek semmit sem tőnek az énekügynek iskoláinkbani előmozdítására. Szegénység a mennyiben, ha akadtak is, kik az éneklés hanyatlása káros következményeit belátták, s azon javítani törekedtek: pénzerő hiányában nem segíthettek a bajon. A legutóbbi időkben már azok is belátták az énekügy fontosságát, kiknek leginkább tehetségükben áll ezen segíteni, s áldozattal is praeparandiákat állítottak, s intézkedtek, hogy a főiskolákban is tanári székek állíttassanak. Csak is azután remélhető egyházaink s iskoláinkban az éneklés tökéletesbülése, ha ez intézetekből kikerült ifjak mind megannyi apostolként müködendnek. Bárha azonban a múltban nem fordíttatott is kellő gond énekeink s éneklésünkre: ne higyjiik ám, mintha nem akadtak volna egyes buzgó és szakavatott férfiak, kik e téren működtek , bárha mindeniknek műve nem jutott is nyilvánosság elé. A legközelebb múltból magam is tudok igen jeles két dolgozatot felidézni. Az egyiket nem volt ugyan szerencsém látni, de néhai Bartay Endre ismert zenetudósunk „Művészeti Vezér" cimü müve hátulján, több vallásfelekezet énekeiből mutatványt közölvén, a mienkböl közlött 17-ik, Xü-ik zsoltárokra; az első köznap reggeli invocatiora és 72-ik dicséretre megjegyzi, hogy azokat ily cimü kéziratban levő munkából vette át: 8