Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-02-05 / 6. szám

néhánya alakíttatnék át oly intézetté, mely által az eddigi egyoldalú népnevelés szembeszökő hézagai kitöltethetné­nek , s az ifjúság megvédetnék azon szomorú tapasztalás­tól, hogy idegen kezek közt teljesen lefoszlik róluk a fele­kezeti színezet, s buzgalom drága zománca. — Nem kell mondanom , hogy e nemes ajánlatról mai nap is csak an­nyit tudunk, hogy elmondatott, elolvastatott, s a hírlapok, melyek hasábjain napvilágot látott, szépen félre tétettek. Dönthetlen bizonyítéka mind ez annak, hogy midőn a nép anyagi jóllétének felvirágozását az ifjúságnak tanítása ál­tal gazdasági tanodákban óhajtanám elérni, hiu reményem­ről mielőbb le kell mondanom s igyekeznem a lehetetlen­ség rémképe mellől, a lehetőség szelíd arcú lénye felfede­zésére elindulni. De bár merre s hol keressem azt, nincs más megálla­podási pont a népiskolák körénél. Ez az egy az még, mely hinni engedi, hogy a gazda­ságtan tanításának célszerű kezelése által, az ifjúság, ké­sőbb az öregebbek gazdálkodási képzésére is eléggé lehet hatni .... Sőt, hogy a kevésbé jóban is feltaláljuk azt, a mi jó, ki kell mondanunk: hogy ügyes vezetés mellett, sokkal több irányban áradhat el innét az ismeret, mint a tulajdonképeni gazdasági tanodákból, miután azokba a föld­mívelő népnek csakis kis része, ugy szólva, töredéke vehet­ne részt. Amazt pótolhatja ez utóbbi, de ezt semmi más, mint a hagyományos szokások, azok árnyoldalai, s elő­ítéleteinek vigasz nélküli utánzása, mi pedig — szerintem — nem egyéb, mint nyilt ellenmondás minden haladásnak. Azonban e ponton még igen nagy s látszólag legyőz­hetlen akadályul merül fel a tanítók nagy részének a gaz­daságtan tanítása, annak helyes iránybani beosztása körüli mind elméleti, mind gyakorlati csekély képzettsége. — De bár magam is nehézségnek tekintem e körülményt— sem­mi esetre sem tartom azt mégis legyőzhetlennek. Tanítóink egy része ugyanis — oly fötanodákból lép­vén pályára, hol a gazdaságtan, mint kötelezett tantárgy kimerítően adatott elő, elég alkalma lehetett a szükséges előismeretek elsajátítására. — A másik rész — mely ta­lán anyagi nyommasztó helyzet, s körülmények miatt előbb kényszerült a főtanodát elhagyni, mintsem a gazdaságtani tanórákat egészben látogathatta, s tiszta fogalmat szerez­hetett volna, leginkább földmivelő szüléktől származván, már a szüléi háznál, gyenge erő felhasználása által is jó eleve figyelmessé tétetett azon foglalkozásokra, melyek a földmívelés természeti egyszerűségében elemi bevezetés­nek tekinthetők. — A többiek nagyon csekély száma pedig folytonosan gazdálkodással foglalkozó nép környezetében élvén, ha mindjárt a látottat, tanultat nem tudta is kísérlet végett saját vagyonán véghezvinni, nyilt szem, s egy kis komoly gondolkozással rövid idő alatt meglehetős mennyi­ségű előismeretet szerezhetett, annyit mindenesetre, hogy kevés hozzáadással, önállólag, irányt adólag is nyilatkoz­hatik képzettsége. Igen — hízelgés nélkül legyen mondva — néptanítóink közt igen kevés van, ki a priori elég képességgel ne birna arra, hogy a rendelkezésére készen álló segédeszközök felhasználása mellett, alkalmas ügyes­séggel, ne tanítsa növendékeinek a gazdaságtant. Állításom bebizonyítására e következőket hozom fel : Ha a falusi néptanítók nagyobb része, a mezei gazda­ság tanítását illetőleg, eddig passiv helyzetben volt, az kétségkívül egy részt onnét eredt, mert bennük a gazdálko­dás iránti érdek felébresztése teljesen feledve volt, —. más részt a csak örökösödi sutján nyert ismeretekben semmi be­cset nem találván, a rendelkezésükre álló csekély erő fel­használásánál gyakran roppant kellemetlenségekkel talál­kozván — a béke fentartásáért is — inkább visszavonulni, mint a kort követve, előrehaladni kényszerültek. Nem kell mondanom, hogy e passiv-viszony azonnal megszűnik s kedvezőleg átidomul, a minta szükségesek megtanulása s a megtanultak alkalmazására kellő alkalmak nyújtatnak. Néptanítóink általában tapasztalt, értelmes emberek, s jól esik hinnem, hogy ezen kivül még egészséges, közhasznot elömozdítni óhajtó gondolkozásnak is. Könnyű lesz tehát Őket ily nagyfontosságú munkára megnyerni! Teljesen megvagyok győződve, hogy nemcsak kitűnő buzgalommal fognak minden kimutatott segédeszközt felhasználni, ha­nem önként is igyekeznek közelismerésben részesült gaz­dákkal gyümölcsöző társalgást folytatni, s tapasztalataikat a gyakorlatba átvinni. Sajnálnám, ha valaki e csak most mondottak után oly hit táplálását vetné szememre, mely a tanítóknak a korszerű mezei gazdálkodásbani sietve történt képzése ál­tal azoknak, példány tanítókká lehetését tartaná ki­vihetőnek ; mert én azt igazán nem tartom szükségesnek, sőt ellenkezőleg azt óhajtóm, hogy oly s annyi képességet szerezzenek csak, mennyivel növendékeiknek a mezei gaz­j daság elemeiben szorgalomra s kitartásra buzdító, öngon­dolkozást fejlesztő, ezt mérsékelni tudó tanítást adhas­sanak. — (Vége következik.) Tóth Balázs. A magyar reformált egyházi négyhangu éneklés felállításáról. A magyar ref. cultusrendszer gyökeres reformoni át­vitele jelenben több lelkes, s korszellemmel párhuzamosan előrehaladni szerető egyéniségek figyelmét vonta magára, s ugy látszik , hogy szerény működésük, józan kitartásuk által, bizonyos tekintetben azon százados egyformaság kér­gét, mely egyházi életünk fokozatos fejlődését mintegy kötve tartja, — a kor hatalmasan intő s fölrázó szózatára ihletett kebellel, csüggedetlen lelkesedéssel kezdik a tevé­kenyebbek letisztogatni egyházunk mármár gyümölcste­lenné válni akaró életfájáról. fhiltusrendszerünkhöz alkatrészképen tartozó bizonyos tanfajok s tanmódok szervezése s tökélyesítése, vagy az e tekintetbea felmerülő eszmék érdekében számosan léptek fel eddig is a szakértők közül, s mondhatni, hogy a nép er­kölcsi mívelődésének s vallásosságának mintegy sinórmér­tékül és sarkpontul szolgáló alaptanok közt, tapasztalás szerint különösen csak egy van jelenben felette elhanya­golt és szánandó állapotban, — csak egy van, melynek ér­dekében alig emeltek szót, s melynek ügye iránt igen ke­vés a részvét, buzgalom és pártfogás, — ez az egy tan az „öntudatos sihlettséggel párosult egy­házi éneklés szerény tana." — Valóban a nemes lélek s önzéstelen kebel feljajdul fájdalmában, mikor azt kell látnia, hogy míg a földi érdekeket bizton előmozdító, az anyagi jóllétet készséggel gyarapító tudományok és esz­közök óriási léptekkel haladnak a tökélyesbülés magaslata felé, — addig a szív indulatainak s vallásos érzelmeknek nemesítésére szolgáló ezen üdvös eszköz és tudomány, a gyávaság és elhagyatottság kietlen s ingoványos völgyé­ben tova marad. — Talán e tespedés kora nem is képes már e szent ügynek Kálvinokat, Luthereket, Goudiméleket, Nageliket és Maróthykat teremteni, —• kik önmaguk meg­tagadásával , s Úrtól ihletett szent lelkesedéssel vívnák érette az ujjáteremtés szent harcát? — Bizony szégyennel kell reátok visszaemlékeznünk boldogabb kornak tettben és névben élő dicső jelesei! ti voltatok a prot. egyházi éneklésnek előharcosai, — de a ti példátok nem lelkesít senkit közülünk énekügyünk lángzóbb felkarolására, — holott épen most volna erre legnagyobb szűkségünk. Az eddigi— gyarlónak és lélektelennek nem minden ok nélkül mondható — egyházi ének-methodika napjai már letűntek, s az egyházi zene látköre tisztább lévén, ezután korszerűbbre, alaposabbra és sikeresebbre leend szükség; olyanra, melynek ne az legyen célja, hogy a gyülekezet leendő tagjai mintegy kényszerűségből, szakmányból s gé­| piesen, hanem az, hogy meggyőződésből, kész szívvel, lé-i lekkel s szabályszerűleg tudjanak énekelni. — Magában véve az egymelodia fajú éneklés valamennyire megfelelne

Next

/
Thumbnails
Contents