Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-02-05 / 6. szám

ugyan feladatának azon esetben, ha a képzők és vezénylők lelkesebben járnának el annak tanítása, előadása és vezetése körül; — de minthogy a lélekre aharmoniaszerü mindenkor döntőbb erejű és hatású egyéb dolgokban is — sokkal meghatöbb, s inkább eredményre vezető volna az, ha azt a gyülekezetekben és iskolákban , a régi egyszerit, de épen ez okból könnyen tanulmányozható, gyönyörű s jellemében páratlan négyhangu éneklés váltaná fel. *) Mostani egydallamu éneklésünk valóban oly visszataszító, hogy a jobb érzésű vallásos kebel azon inkább szánakozni , mint abban gyönyörködni képes; mert az szorosan véve nem egyéb, mint a népnek teljes eröbőli lélektelen hangversenye , melyben mindenki igyekszik hangjával egymásfelibe törni, semmitsem gondolva az éneklés valódi magasztos céljával és rendeltetésével. — Felvévén gyülekezeteink egyes tagjait, éneklés alatt tapasztalhatni, hogy a gyermekek öntudatlanul s játékszerüleg, az ifjak enyelgésből, a középidejüek és főbbranguak szokásból, többek szórakozásból mint áhítatból s ihletségből szoktak énekelni; egyedül az élet terheit megúnt, vagy annak keresztjét viselő sebhedt szivü bánatos szenvedők, a világtól s annak gyarlóságaitól elvonulók azok, kiknek figyelmét ilyenkor nem vonják el annyira földi dolgok s világi gondok, kik enyhet és vigaszt keresve, átöntik érzelmeiket a dallamokba, s ugy dicséri rebegő nyelvök az örök fővalót. Más részről tapasztalhatni azt is, hogy az előadásnál a nem- és különböző életkor az, mely lehetetleníti a hangok szabályszerű egybeolvadását, egyik éneklőnek nagyobb terhére esvén a hangoknak ugyanazon egy magasságbani kimondása, mint a másiknak. — A meglett öregek pl. nem egyesíthetik hangjokat a női magas, szende s hajlékony hanggal, — a középkorúak pedig hol egyik, hol másik melodiafajba átugrálnak sokszor nevetséges szökéssel; •— nem tudván követni változatos hangmozgásoknál az ifjabbakat. Ebből az tetszik ki, hogy az ember neménél és élet*) Némely — úgyszólván , alaposabban csakis az ujabb harmóniát ismerő —• szakavatottak, egyházi dallamainkat, minden áron a mai dissonanciákkal tetszés szerint vegyíthető harmónia szerint szeretik átdolgozni és lejátszani az orgonán, — azt vélvén, hogy ez által az énekügynek valami jelentékeny lökést adnak, — nem gondolva meg azt, hogy dallamaink , és az ujabb zene harmóniája közt igen nagy a különbség, — s nem figyelve arra, hogy ez utóbbi harmónia inkább a világi figurális, mint az egyházi k h o r á 1 zeneirásmódot illeti, s hogy erre inkább a világi szabad, mint az ősegyházi kötött írásmódban szerkezteit darabok alkalmazhatók ! — A mai ellenpontozók — contrapunctisták — minden elmélet és gyakorlat utján szerzett harmóniai ismeretük mellett sem képesek Goudimélt és Borguát — mint a kik a Kálvin felszólítására alkalmazták négyhangra az akkor uralgó harmónia alaprendszerén a zsoltárénekeket — felülmiilni dallamaink ellenpontozásában ; — külérzékeket izgató, hallmüszert csiklandoztató cifra cikornyázás , de nem szívhez és lélekhez szóló; — üres és minden mélység nélküli határozatlan jellemet adhatunk ugyan a mai harmónia szerint dallamainknak, de ne feledjük, hogy a régi kor, százados gyakorlat, s dicső nevek által authentizált kidolgozatot nem szabad egyéni Ízlésünknek jobban tetsző léha kidolgozással fölcserélnünk! s jusson eszünkbe, hogy mikor dallamainkat az ujabb harmónia rámájára vonjuk : ugyanakkor megfosztjuk azokat ősi jellemüktől, kivetkeztetjiik formájukból, s megraboljuk mind azon százados kincseiktől, melyekkel eredetileg birnak.—- A harmóniát illetőleg, maradjunk a Marothyféle s Goudimél és Borgua után átirt kidolgozás mellett, legalább akhorál vezetésnél; — csupán a hangjegyirást változtassuk meg, s legyünk annyi kegyelettel ama dicső hangszerzők müvei iránt, hogy óvjuk meg azokat a cikornyás módosításoktól, a gyakorlatba vétel által pedig mentsük meg a végelenyészéstől! I. S. 1 koránál fogva ugy alkottatott, ugy szerveztetett a természettől, hogy több melodia-fajok előadására legyen alkalmas ; — ennélfogva, ugy látszik , hogy a gyülekezet több tagjain mintegy erőszak van téve az által, bogy azoknak az eddigi hanyagság, tétlenség, helytelen és kárhoztatásra méltó énektanítás és tanulmányozás következtében, énekképességük dacára is, éneklő hangjuk természetével homlokegyenest ellenkező magas vagy mély hangon kell énekelni az egymelodiaszertt dallammondás miatt. Talán a régi zenetan , s annak nyomán a mostani is — azért tűzte ki célul a több melodia-fajok feltalálását, s azért fáradozott azoknak természetes menetelü egybealkal mazásán , hogy azokból a gyülekezet egyes tagjai nemük szerint, s életkorukhoz képest választhassanak, — ez által | vélvén azon kínos s nézni is keserves erőlködés helyébe,— mi igen gyakori éneklőinknél, — a valódi természetes és szabályos előadást létrehozni. Négyhangu éneklésre teremtetett tehát az ember, ezen élő orgona, melynek hangjait a merész művészi kezek is hiában utánozzák; ugyanazért annak felállítása, okos kezdeményezés, szelíd bánásmód, szorgalom és szakképesség kíséretében nem sokkal kerül több időbe és fáradságba, mint került mostani éneklésünké a régibb időben, — különösen most, a mikor ez a tökéletlenség netovábbját csakugyan elérte; — és ha a kivitelnél lelkes, életrevaló, ingatlan és szilárd elvű lelkészek és elöljárók közbeleegyezése, közreműködése s támogatása nem hiányzik, ennek felállítása nem is lehetetlen. Ha a régi idő legnagyobb khorus vezénylője Asz á f, elég lelkierővel bírt a Jehova hő imádására s buzgó tiszteletére 480,000 tagból álló nagyszerű ének- és zenekart fel! állítani, azt lankadatlan szorgalommal vezetni, kormányoz ni, s a zeneírás tökéletlensége mellett megtanítani is , — váljon mi magyar reformátusok e korban oly gyávák és tehetetlenek volnánk-e, hogy még egy pár ezer tagból álló khorus felállítása felett is sopánkodva gondolkoznánk? vagy ha a helveták, kiknek vallástételét hiszi szivünk s vallja szánk, — a maguk gyülekezetében, ha bár erős küzdelmek közt is — ama lélek- és szívemelö száj és szellem dicséneklést nemcsak felállítani, hanem e korig folytonosan fentartani és prot. világhírűvé tudták tenni, váljon mi oly s annyira reményvesztettek volnánk-e, vagy annyira kihalt volna-e keblünkből a minden szép, jó, nemes, hasznos és üdvös iránti rokonszenv és hő érzelem, hogy dicső példájukat énekügyünkre nézve figyelemre se méltatnánk? nem oly követésre méltó tettek e ezek, melyek eléggé megtehetik kellő hatásukat énekügyünk keletkezendő előharcosainál, — s melyek képesek a részvétleneket is, ha azoknál még a szellemi érdekek az anyagiasságnak nincsenek túlságosan alárendelve — komolyabb és öntudatosabb gondolatra hozni egyházi zenészetünk iránt ? Valóban itt már az idő, melyben éneklésmódunk tökélyesítésóre a szükséges előlépéseket meg kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy éneklésünkért más felekezetűek előtt gúnytárgyává ne legyünk, — ha azt kívánjuk, hogy a leendő nemzedék mind erkölcsi, mind vallásos tekintetben , ez által is nagyobb képzettségre tegyen szert, ha azt óhajtjuk, hogy az eddigi sajátságos népnevelés szebb irányt vegyen , s biztosabb eredményt vonjon maga után. — Azonban mi uton, módon, vagy micsoda rendszer és kivitel alapján volna lehetséges az eddigi éneklésmódot kevés idő lefolyása alatt bármely népességű gyülekezetből is tökéletesen kiszorítani: erről még, ugy látszik, senki se gondolkozott; — kísértsük meg tehát ezt rövid vázlatban előadni, — előre bocsátván , hogy miként minden terv, ugy ez is a végrehajtásnál, a feltételek létezését és pontos teljesítését, s a körülményekhez alkalmazott kivitel rendszer megtartását feltételezi; — minthogy pedig a kölcsön adott és vett eszmék inkább előmozdítják mint hátrálják minden terv kivitelét; tehát ez oknál fogva nem volna megvetendő, ha a szakértők , énekügyünk továbbvitelére nézve nézeteiket, javaslataikat szintén közöl-