Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-01-29 / 5. szám
modorát nem igen helyeseltem is: összes egyházunk érdekében kiadtam a támadó iratot azon kilátással, hogy majd kiugratjuk a nyulat a bokorból s lesz alkalmam ezen, egyházunk jelen állapotában sokszorosan fontos kérdést oly formán tisztába hozni, hogy az más hasonló visszaélés alatt nyögő egyházakra üdvös tanuságul szolgáland. Számitásom nem csalt, mert nem sokára vettem a lapom 2-dik számában emiitett levelet, amire én az ismeretes és most oly hoszszasan megtámadott cikket irtam. Azóta vettem a nyiregyházi presbyteriumnak egy nyilatkozatát, melyet mint nem nyilvánosság elibe szántat kiadni nem volna loyalis dolog s melyben a cikkemben érintett levelet az egyháztanács desavouirozván, szememre lobbantja, miért kaptam annyira az idétlen levél fejtegetésén, holott tek. Mesko Pál felügyelő ur is küldött fel még jan. 1-én szerkesztőségünkhöz nyilatkozatot, melyről cikkemben szót sem szóltam. Én erre következő feleletet intéztem tek. Mesko Pál, mint egyh. felügyelő úrhoz : „A nagytiszteletü és tekintetű egyháztanácsnak f. hó 18-án kelt és általam tegnap vett nyilatkozatából azt látom, hogy tek. Mesko Pál, egyházi felügyelő ur is küldött fel szerkesztőségünkhöz egy nyilatkozatot. Minthogy pedig én a nevezett nyilatkozatról a lapom j 3-dik számában megjelent cikkemben semmi legkisebb említést nem teszek, méltán támadhatott azon vélemény felőlem Nyíregyházán, hogy én mellőzve a tek. Mesko ur által kétségkívül kellő méltósággal irott óvást kapva kaptam a gyarlóságokon, hogy magam igazságát annál fényesebben kiemelhessem. Ki kell tehát mindenek előtt jelentenem, s ezt becsületemre mondom, hogy én tek. Mesko úrtól ez évben még egy sor irást nem láttam és semmiféle nyilatkozat Nyíregyházáról, az általam említetteken kivül, hozzám nem érkezett. Isten látja lelkemet, uraim, hogy jobban esett volna szivemnek ember, világ előtt kimondani, hogy a „Nem-presbyter" és értesítése nyomán magam nem jól fogtuk fel a dolgot, és hogy a nyiregyházi egyházban mindenek ékesen és jó renddel mennek, mint azt irni, a mit irtam. Nem vagyok oly hígeszü, hogy át ne lássam, miként több oly diadal — ha ugyan az — tönkre silányítaná életem legszebb törekvéseit. De a nagyt. és t. egyháztanács tagjai közül többen tudják, hogy nem vagyok én ez ügyben oka semminek. — Az „Autonomia" című cikk, melylyel kezdődött e mind a két részre nézve boszantó szóváltás nem nevezett senkit és így az által, hogy az urak ráfogták , miszerint a megrovott rendetlen egyház képében a nyiregyházi egyháztanács van pellengérre állítva, lelkemben önkéntelen kellett azon meggyőződésnek támadni, hogy Nyíregyházán csakugyan nem jó rendben vannak az egyházi dolgok; annyival inkább miután a hosszas replicában szó sem volt a ráfogott rendetlenségek cáfolásáról, hanem ellenvádoskodásokkal akarták elütni az önmaguk ellen támasztott vádakat. — Ily előzmények után kapván az év vége felé a „Nem-presbyter" vádjait, a protestáns szabadság és az öszszes egyház iránti kötelességemnek tartottam azt közrebocsátani. Ha erre azt a választ veszem, hogy akkor meg akkor tartatott Nyíregyházán rendes nyilvános egyházi közgyűlés, a a mostani presbyterium akkor meg akkor választatott meg azon rendes uton, mely egyházainkban szokásos stb. stb., akkor én — valamint a nyilvános számadásokra nézve tettem, a többire nézve is egész diadallal hirdetem, hogy a „Nem-presbyter" roszul informált és hogy a nyiregyházi nagyszerű egyház renire és prot. személyes szabadság tiszteletben-tartására fnézve is megérdemli azon előkelő helyet, melyet népességénél fogva az összes magyarországi protestáns egyházban elfoglal. Küldjön tek. Mesko felügyelő ur egy olyféle tartalmú és oly szellemben és értelemben szerkesztett nyilatkozatot és tapasztalni fogja a nagy tiszteletű és tekintetű egyháztanács, hogy magam megtagadásával is tudok alázattal meghajolni az igazság előtt, melynek szolgálni annyira kötelesség, hogy nem is érdem de életemnek csakugyan legszentebb feladata is." Tek. Sóbalmy ur most jött felvilágosítása azonban, minden további feleselésnek véget vet. E szerint tisztán áll a tény, hogy a nyiregyházi presbyterium „eredetileg a nép által választva utolsó időkben, mióta a népgyűlések eltiltattak , ha a halál köztök egy tagot kiragadt, az összes presbyterium választ helyébe mást, ugy szinte a felügyelőt, curátorokat, pénztárnokot s minden egyházi hivatalnokot," ez más szóval röviden annyit tesz, mint, hogy a mostani nyiregyházi presbyterium nincsen annak rendje szerint megválasztva. Azonban ezt a felvilágosítások t. irója ugy védi, hogy egy felöl a felhozott rendetlenségnek szülőokát, más felől a nyiregyházi localis körülményekből folyó szükséges voltát bizonyítgatja, megmutatván egyszersmind, mennyi jót szült a mostani presbyterium működése, és hogy mily veszélyek fenyegetik az egyházat akkor, ha a rendes útra visszatér. * A mi már a rendetlenség szülőokát illeti, megvallom, hogy azt miszerint az utolsó időkben népgyűlések nem tartattak , igen sovány kifogás s kopasz mentségnek tartom. Mert egy az, hogy a mi máshol lehetséges volt, nem látom át, miért ne lett volna lehető épen csak Nyíregyházán ; más pedig az, hogy ha gyűlés nem tartatik is, lehet a gyülekezetet aláírások utján szavaztatnia mint ez pl. Pesten mind a két testvér felekezetnél rég idő óta szokásban van. Épen most folyt le az ág. hitv. gyülekezet presbyteriumának 3. évi mőködési ideje, s az utolsó ülésben a felügyelő a gyű^ lés elibe terjesztette, hogy miután az egyháztanács hivataloskodásának 3-dik éve is lefolyt, tétessenek meg a kellő intézkedések, hogy uj tanács választassék. — Ez a dolog rendje, s a hol a presbyterium nem oly renddel jár el, ott az nem áll jogos alapon. Maga magát kiegészítő presbyterium, non ens, mert a presbyteri intézmény eszméjével ellenkezik; igazi fából vaskarika, mely szem lehet a papi uralmat lebilincselő láncban, de a mely a községi élet szabad fejlését hasonlóképen megköti s annyival veszedelmesb mert elébb utóbb organizált testületi önkény alá hajtja a község minden elemeit. De — azt mondja az apológia irója — Nyíregyházának sajátszerű localis viszonyai szükségessé teszik ezen abnormis állapotot, mi megint más szóval annyit tesz, bogy vannak körülmények, melyek a törvény folytonos felfüggesztését teszik szükségessé. — Ily tannal, uraim, minden törvényes állapotnak kitekerhetjük a nyakát. Még soha semmiféle bitorlott hatalom azt nem mondta, hogy azért van, azért áll fen, hogy azalattalévőket sújtsa; hanem mindenik a maga módja szerint az egész boldogitására működőnek állította magát. De épen ez a képviseletnek alapeszméje , hogy boldogítva sem akarunk más uton lenni, mint a mely utat magunk tartunk boldogításunkra legcélravezetőbbnek. Azért tanítja Luther: „anémet nemzet keresztyén nemességéhez" szóló iratában : „Senki sem tolhatja fel magát, hogy a mi beleegyezésünk és választásunk nélkül végezze azt, a mire mindnyájunknak jogunk van, mert a mi közös, azt senki sem veheti magának a község akaratja s rendelete nélkül." Távolról sem akarom kétségbe vonni, hogy a felvilágosítások igen tisztelt írójának intentiója a legtisztább vallásérzelemből eredt, s hogy a mit mond, őszinte aggadalmas buzgalomból mondja az iránt, a mit ő a protestantismus érdekének néz. Magam is, ha mindjárt nem oly szoros viszonyban állok a nyiregyházi egyházhoz, mégis forrón óhajtóm virágzását és minden jóban való előmenetelét; de nézetem szerint sokkal jobban egyeznék azon ragaszkodással, melylyel esperességének előkelő egyháza iránt viseltetik, ugy szintén azon kötelességgel, melylyel a protestantismus elvének tartozik, kimutatnia: miről feledkezett meg a nyiregyházi egyháztanács buzgó működése közben, és hogy lehetne legkevesebb rázkódtatással az ügyet ismét a kellő kerékvágásba visszavinni, az egyház kebelében uralkodó viszályt megszüntetni, a meghasonlott kedélyeket kibékíteni s a közbizalmat helyreállítani. A kérdés mindenesetre nagyfontosságú, mert nem csupán Nyíregyházáról van szó, nemcsak arról, hogy a nyiregyházi egyház belviszonyai mikép rendeztessenek, hanem arról, hogy fentartsuk-e a presbyterialis institutiót a maga valóságában s oly alakban, melyet a tapasztalás és a tudomány legjobbnak talált; vagy megalkudva az örök-