Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-12-20 / 51. szám

A gymnasiimok célja: a régi classicus nyelveknek s azok litteraturájának lényeges használata mellett íensöbb általános míveltséget nyújtani s ezáltal az egyetemi tanulmányokra előkészíteni" (Entwurf); a reáliskolák pedig a classicus nyelveknek lényeges felhasználása nélkül — néhol melleslegesen a latin taníttatik — azon általános míveltséget igyekszenek nyújtani, melyet az előhaladt jelenkor a fensőbb polgári rendtől követel. E szerint habár nem mondhatjuk is Deinhardttal (Entwick. d. Gymnasial-Unterichts), hogy oly nagy reáliskola és gymnasium közt a különbség: „mint eszményiség és valóság, mint elmélet és gyakorlat, mint tudomány és élet, mint elismerés és akarás közt:" annyi azonban mégis áll, hogy azon eltérő rendeltetések, melyeknél fogva a gymnasium az u. n. elméleti (papi-, orvosi-, ügyvédi-, tanári), a reáliskola pedig az ú. n. gyakorlati (gazdai, gyárosi, iparosig kereskedői , bányászi , nepiskolatanitói sat.) pályákra készít elő; s ama különbség, mely a kétféle államok közt valósággal létezik: igen természetesen választják el egymástól a nekik megfelelő előkészítő intézeteket is; anynyira, hogy egyik a másikat, ha ugyan eredeti jellemét megtartani kivánja, sohasem pótolhatja. Mindkettő általános humánus míveltséget törekszik ugyan nyújtani, de a képzési mód, főleg pedig a tananyag kiválasztása és kezelése, már lényegesen különböző. Az egyiknél a legújabb korra s annak szükségleteire; a másodiknál pedig a classicai irodalomra van a főtekintet. Az alsóbb polgári iskolával egyez a reáliskola annyiban , a mennyiben ez is, mint amaz tanítását főleg a gyakorlatra alkalmazza; de különbözik tőle az által, hogy a tantárgyakban nagyobb alaposságot, részletesebb isme- j retet nyújt, és hogy — mi lényegére tartozik — az újabb nyelveket terjedelmesen, egész a folyékony beszélésig tanítja. Még kevésbbé lehet a reáliskolát az ipartanodával felcserélni. Az ipariskola feladata: hogy növendékeit, kik már legalább az alreáltanodai ismeretekkel birnak, a választott különös szakra technikailag kiképezze. Ipariskolák a külföldön némely mesterségekre léteznek ; honunkban egy sincs, a birodalomban is csak egy van: a reicheubergi takácsiskola. Hazánkban Dr. Mayer és Glatz E. indítványozására Pozsony városa nyitotta meg 1846-ban a legelső rendezett reáliskolát. A korábbi, még 1811 ben alapított Karansebesit és a kezdetben határozatlan irányú budai Josephinumot, ilyennek mondani alig lehet. De csak a gyászos emlékezetű forradalom után kapott nagyobb erőre a reálirány. A nemzetnek a lesújtott villám után eszméletre ébredt szelleme önkénytelenül saját fenmaradásának eszközeire fordította szemeit, s mohó szeretettel karolá fel — főleg miután a tanuló ifjúság közt a latinhozi kedv, az alapos értéssel együtt különben is országszerte megcsökkent— a reál tanításügyét, mi által a szenvedett veszteség után legalább anyagi kárpótlást vélt eszközölhetni. A dolog újdonsága, annak első tekintetre is csábító Ígéretei, s a hírlapi magasztalások következtében rövid időn nagy érdekeltség támadt, főleg a központi helyeken a reáliskolák irányában. Ez érdekeltségnek, véleményem j szerint, mélyebben rejlő okai lehettek : a politikai rovolutiókkal kisebb-nagyobb mértékben kifejleni szokott mate- ; rialismus, a forradalomnak anyagilag káros következményei (miről a hadjáratok alkalmávali pusztítások, bankjegybukás sat.), a bekövetkezett nagyobb teherviselés, az eddig fennállott iskolák fogyatkozásai, végre a mívelt külhon példája. Rövid idö alatt keletkezének Budán, Pesten (több rendbeliek), Pozsonyban, Székesfehérvárit, Versecen, F.-Lövőn, Esztergámban, Csabán, Körmöcön Holdmezővásárhelyen (?) sat. reáltanodák. A realismus ily hirteleni hódítása felett, miként Németországban történt a dolog, úgy nálunk is sok hazai paedagóg aggódva rázta fejét. „Ki kell mondanom, úgymond egy hazai jeles nevelő, hogy mi nevelésünk ügyével rosz úton vagyunk;" hogy „a nagy többség sem múltjára, sem jövőjére nem gondolt, s az anyagiság szempontjából csak felülegesen fogta fel a dolgot, midőn az általa nem is értett „reál" szót „majomi szeretettel" felkarolá; hogy tudni kellene, miszerint „a reáliskolák és polytechnikumok nem képesek , de nem is céljok arra kellő alkalmat nyújtani, hogy a bennök előkészült egyén általános míveltséggel bírhasson," melyet szerinte csak a gymnasium nyújthat (lásd P. N. 1857. mart. 10. és apr. 2.). E szavak — ha igazak -a legkeserűbb bírálatot foglalják magokban a reáliskolák-és polytechnikumokra nézve, s minden tekintetben nevezetesek lesznek a honi neveléstörténelem tanulmányozójára nézve. Épen azért lehetetlen csak amúgy könnyeden végig futni rajtok. A t. cikkírónak nálamnál senki sincs őszintébb tisztelője e hazában, de az elmondott szavakra nézve nem lehetek vele egy értelemben. Hogy a „nagy többség" forradalom után anyagi kilátások felé fordult s főleg ily célból karolta fel a reáloktatás ügyét is: azt nincs okom tagadni, de kárhoztatni sem. Kárhoztatni azért nincs, mert arra, mint már előadám, természetes okai valának, és mert ez érdekeltség, még ha szinte alaptalanul vérmes reményekkel volt is összecsatolva, nem ártott a nevelés-ügy előmenetelének, sőt használt a mennyiben a reáltanodák számát szaporítá s azoknak padait úgy a hogy megnépesité. Ha a t. cikkíró, mit határozottan nem állíthatok, erre való tekintetből mondja, hogy a nagy többség múltjára s jövőjére nem gondolt, s hogy „nevelésünk ügyével rosz úton vagyunk :" akkor aligha nem csalódott. Ugyanis közönségesen ügy tartják, hogy a tanodák azon veteményes kertek, melyekben az álladalom valódi nagyságának magvai elvettetnek s fejlődésre segíttetnek. A világhistoria tanítja — hiába akarnók megcsalni magunkat, hogy mi reánk még a politikai s szellemi nagyság valódi kora csak ezután következhetik. A humanismus igája alatt századokig nyögtek tanodáink, a nélkül, hogy az elveszített fáradságnak, az elpazarolt szellemi erőnek méltó gyümölcseit az anyagi jólét, vagy a tudományos miveltség mezején élvezhettük volna. Hogy ennek egyéb okai is voltak, nem tagadom; azoknak tüzetes tárgyalásuk ide nem tartozik; én e körülményből csak azt akarom kihúzni, hogy a mívelt népektőli elmaradottságunk is a régi iskoláztatási mód s a tanrendszer hibáira mutat, hogy azon reform, mely utóbb a forradalom után bekövetkezett, szükséges volt; s hogy szükség volt—és van—a reálligy felkarolására is, mivel ez által, miből a gymnásiumi tanügyre sem következeit tetemesebb kár, nemzeti jólétünk haszna s előmenetele munkáltatott. Mert, hogy most csak a reáltanodákról szóljak, a