Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-11-29 / 48. szám

eddigi kapcsolatát felbontja —, s valamint évek kellenének az uj intézkedés rendszeres életbe léptetésére, ugy évek szükségeltetnének annak isméti helyreállítására. E mellett e határozathoz oly rendszabály is kapcsoltatott a superintendenseket illetőleg, mely közvetve vallásügyünk hittanába is mélyen belenyúl.) Ily körülménye* közt van okunk kétkedni, hogy oly határozatok, minőt a tiszai egyházkerületnek mult hó 27-dikén Kézsmárkon tartott gyűlése hozott nem igen mozdítják elő az evangélicus egyházügyet. Nem láthatjuk, hogy Kézsmárkon az őszintén nyújtott kezet őszintén fogadták volna. Eszünk ágában sincs azon elvet megtámadni, hogy egyházszervezés csak maga az egyház által eszközölhető: de hát váljon sértve van-e az egyház autonomiája azáltal, hogy az egyház rendezéshezi anyagot provisoriuma által az állam nyújtja ? (Hát a superintendentiák új felosztása, a suprintendensek lakhelyeinek állandósítása, szinte csak előleges rendezéshez való anyag?) Nem kellene feledni, hogy a sept. l-ői nyiltparancs csupán az 1790-diki magyar zsinat felterjesztvényeinek habár elkésett fejedelmi elfogadását tartalmazza, (Megengedi levelező ur, ha azt a szerény kérdést intézzük hozzá: látta-e valaha az idézett 1791-diki zsinati munkálatokat?) Teljesedésbe ment a mit az egyház óhajtott. A nyiltparancs határozatai nem követelik, hogy olyanoknak tekintessenek, melyeknél jobbat nem is lehetne adni. A javításoknak nyilttér van hagyva, a zsinat teendőéül van felhagyva, hogy azokat mégszavazza. Miért lökné el hát magától az egyház annak teljesítését, a mit maga kért? (Tudtunkra az egyház soha semmiféle néven nevezendő egyházrendezetet nem kért, miért akarják hát ránk disputálni, hogy a mi ellen most egyetemesen felszólalunk, önmagunk óhajtása volt ?) Hogyan lehetne az egyházra nézve üdvös, magát a már leküzdött álláspontra önkéut visszahelyezni, melyre ezelőtt 69. évvel most már teljesedésbe ment kívánságait helyezte? Azon kérésnek, hogy a sept. l-ői nyiltparancs ad acta tétetvén, alkotmányozó zsinat hivassék össze, azon sajnálatos színe is van, hogy azt nem pusztán vallási indokok sugallották. (Ha valaki így szólana: „minthogy a kormány nem azt adta a prot. egyháznak, a mit ez tiz év óta folyvást kért, hanem olyasmit, mit az egyház magára nézve kívánatosnak épen nem talál, tehát ugy látszik hogy a magas kormány határozatát nem egyedül jóakaratú motívomuk vezették" mi az ily gyanúsító beszédet a legnagyobb indignatioval utasítanék vissza, de hasonló méltányos eljárást várnánk a mi erkölcsi testületeink irányában is, annyival inkább minthogy ezeknél semmi praemissa sincs, mely a gyanúsító ráfogást igazolhatná.) A vallásügyet Magyarországon igen-igen sokszor szokták politikai izgatás eszközéül kizsákmányolni. (Nincs gonoszabb, mint ilyen általánosságok oda dobása. Bizony nagy zavarba jőne a tisztelt levelező, ha valaki oda kényszerítené, mondja meg mik azok a politikai érdekek, melyek a vallásügybeni fellépés által előmozdítást nyertek? Hát midőn 1848-ban a magyar minísterium avatkozása ellen a két felekezet ünnepélyes határozottsággal emelt szót: akkor micsoda politica vezette az egyházat? Különös egy politica lehet az, melyet az egyház üz, hogy a legellentétesb viszonyok közt ugyan az marad !) Tágas gyanusitási tér nyilt, hogy azoknak, kik jelen körülmények közt az állam által nyújtott provisoriumot visszautasítani hitték, nem az egyházi elvek megőrzése, nem az egyház szabadsága fekszik szivökön,s jobb lett volna, ha a kézsmárki gyűlés ezen gyanúnak még árnyékát is kerülte volna. Nemi egyedül mi fejezzük ki eziránti aggodalmunkat.Meg vagyunk győződve, hogy Magyarország evangélikus népességenék fontos és számos szavazata dőlne a mi részünkre. (Az eddigi nyilatkozatok bárkit is az ellenkezőről győzhetnek meg.) Sajnáljuk hogy ön bécsi levelezőjének 283. sz. megjelent állítását: miszerint Kézsmárkon a magyar protestánsok régi egyházi joga nem használtatott a politikai ellenzék köpenyéül a dolgok jelen helyzetében feltétlen nem Írhatjuk alá, (Mi pedig töredékes megjegyzésünket Jób im e szavaival fejezzük be XXIII. 3—6 „Bár tudnám megtalálni őt, juthatnék el székéhezi Elébe terjeszteném ügyemet és tele venném számat ellenbeszédekkel, megtudnám, mi szavakkal felelne nekem s megérteném mit mond énnékem. Váljon nagy hatalma szerint pörlekednék-e velem? Sőt ő figyelemmel lenne irántam.) Gladstone és Macaulay az állam és egyház közti viszonyról. (Vége.) Gladstone ur, továbbá, nagy nyomatékot ád a tauokbani egység fontosságának. „Az egység — azt mondja — lényeges az igazságra nézve." Ez kérdésen kivül van. De, midőn tovább megyen s azt mondja, hogy az egység az angol egyháznak jellege , hogy az testben s lélekben egy : már itt kénytelenek vagyunk tőle nagyon messze eltérni. Apostoli utódsága bár legyen vagy ne legyen : de egysége bizonyosan nincs s nem is volt soha. Tökéletesen köztudomású dolog, mikép szabálykönyveik (formularéik) oly modorban szerkesztvék , minélfogva a legmagasb hivatalokra oly férfiak is felvehetők, a kik egymástól sokkal inkább különböznek, mintegy angol egyházi főpap egy r. katholikustól, vagy egy angol egyházi alsó pap egy presbyterianustól; és hogy az egyház, általában véve, némely nagyfontosságú kérdésekre nézve, most erre majd amarra hajlott. Vegyük fel például, a kálvinisták s arminiánusok köz vitatott kérdéseket. Feltaláljuk-e ezen kérdéseket tekintve az angol egyházban azon egységet, mely lényeges az igazságra nézve? Volt-e az meg valaha az angol egyházban? Nem bizonyos é, hogy a XVI-ik század végén az angol egyház igazgatói oly kálvinista tanokat tartottak, minőket csak tartott valaha valamelyik cameroniánus; és nem csak tartották pedig, de üldöztek is mindent a ki nem azokat tartotta? Nem szintoly bizonyos-e, hogy az egyház igazgatói a kálvinismust a legújabb időben ugy tekintették, mint a mely megszünteti a képességet, ha nem is az egyházi rendbe felvétetésre, de bizonyosan az előléptetésre. Tekintsük a Whitgift érsek által Barret elibe feltett kérdéseket, melyek ugyancsak Huntington Wilmosi szellemben valának szerkesztve. Egyik kérdés ez volt: „Váljon Isten öröktől fogva elkárhoztatott e némelyeket, s miért?" Az érseket kielégítő felelet pedig ez volt: „Igen; s azért mert ugy akarta."— És tekintsük azon LXXXVII. kérdést, melyeket a mi érésünkre Marsh püspök tett fel a felszentelendő jelölteknek. Mi nem szeretnők azt mondani, hogy ezen híres főpapok egyike vagy másika rátolta magát oly egyházra, melynek tanaitól irtózott, s hogy megérdemelte volna a papi köntöstőli megfosztatást. Az azonban teljesen bizonyos, mikép egyik vagy másik tetemesen tévelygett. Nemkülönben Wesley János, és Cooper barátja Newton János, mindketten ezen egyház presbyterei voltak. Mindkettő tehetséges, mindkettő — hitünk szerint — szilárd fedhetlenségü; oly férfiak, kik a birodalom leggazdagabb püspökségeért sem irtak volna alá oly hitvallást, melyet nem hittek. Azonban a praedestinátió tárgyában Newton erősen ragaszkodott azon tanokhoz, melyeket AVesley „oly káromlásoknak nevezett, melyeknek hallatára jó keresztyén görcsöket kap."— Bizony , vitatni sem lehet, mikép az államegyház papsága e kérdésekre nézve meg van oszolva, és hogy annak szabálykönyvei nem találtattak alkalmazhatóknak, egyik vagy másik fél legszőrszálhasogatóbb be csületes férfiának is az oltártóli elzárására. Köztudomásu ! dolog az is, mikép annak legkitűnőbb igazgatói közül némelyek ezen szélességet (latitudo) jónak tartják, s nehezen esnék nekik ezt megszorítva látni akár egyik, akár másik vélemény részére. E tekintetben mi is alegszivesben egyetértünk velők. De mi lesz az egyház egységéből, s azon igazságból, melyre nézve oly lényeges az egység ? Gladstone ur azt mondja, hogy a RegiumDonum eredetileg az orthodox presbytériánus egyházi szolgáknak adatott, de most annak egy részét heterodox utódaik veszik. „Ez — úgymond —felvilágítására szolgál azon nehézségnekjmelybeakormá-