Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-11-01 / 44. szám

Uj 1; császári leirat. Az „Ev. Woch." szerint kővetkező rendelet küldetett a superintendensekhez. „Mint a legmagasabb sept. 1-ői nyiltparancsbevezetése (országos törvényköyv 1859. 160. sz.) kétségbe vonbatlan módon tánusítja, valamint az összes superintendentiáknak az 1137 sz. a. 1856. augusztus 21-én kelt legmagasabb rendelet következtében kiadott s mindkét evangélikus hití'elekezettel véleményadás végett közlött nyomott törvényjavaslatra tett nyilatkozatai; ugy a magyarországi, szervajdasági s temesi bánsági mindkét felekezetű evangélikusok későbbi erre vonatkozó nyilatkozatai s felvilágosításai is ő cs. k. Apostoli Felsége véghatározata alá terjesztettek. E szerint az 1848. előtt fenállott egyház igazgatási állapot visszaállítása végett ismételve benyújtott kérelmek a fentebb említett legmagasabb nyiltparancs és annak 55. §-ának kivitelére kibocsátott ministeri rendeletet által (kormánylap 1859. 161. sz. a.) már tettleg teljesülést nyertek. Hogy azonban a legmagasabb véghatározat jelentősége s tartalma felett e tekintetben felmerülhető minden kétség elhárítassék: ö cs. k. Apostoli Felsége méltóztatott legkegyelmesebben f. év oktober nyolcadikáról kelt legmagasabb rendelelete által világosan elhatározni, hogy „a mindkét felekezetű evangélikusoknak iskoláik és egyházuk rendezését és vezetését illetőleg az 1848 előtti állapot visszaállítása iránt tett minden kérésök," ugy a f. é. sept. 1-ői legmagasabb nyiltparancs, valamint az annak 55. §-ának kivitelére kibocsátott sept. 2-diki ministeri rendelet j által végrehajtottak gyanánt lesznek tekintendők." Ezen legmagasabb véghatározatról mindkét felekezet minden superintendense az 1859. okt. 22-dikéről kelt cultusministeri rendelet következtében azon megbízással értesíttettek : hogy ezen legmagasabb véghatározatot a kerületekben lévő esperességek utján (a f. é. legmagasabb parancs 56. §.) minden alattok lévő egyházi községekkel halasztás nélkül tudassák. Gladstone és Macaulay az állam és egyház közti viszonyról. Most. miután az egyház rendezésre nézve hitsorsosink nngy vészének véleményével találkozó nézetünket elmond'V'i.. s jövebb részletezésbe bocsátkozni nem akarunk, a fájó ügy feletti vitát befejezettnek nyilvánítjuk. Hogy azouban ez ügy elméleti oldaláról is fényképet tüntethessünk fel olvasóink előtt, ugy hiszszük kedves dolgot cse- j lekszüuk, ha e tárgyat illetőleg egy igen fontos munka közlését kezdjük meg. Gladstone irt egy ily című munkát: „The state in its Relations with the Church." (Az állam az egy házzali viszonyában) Macaulay Babington Tamás Angolország egyik legnagyobb államférfia s korunk legnagyobb történésze birálat alá vette ezen munkát és mi Macaulay bírálatát fogjuk közleni. Alig lehetne kimerítőbb, világosabb munkát irni ezen fontos tárgyról, mint Macaulay irt, s alig lehetne e tárgyban valaki illetékesebb biró mint Macaulay, azért figyelmeztetjük olvasóinkat a reájuk várandó élvezetre. Csak azt saj- í náljuk, hogy lapunk szűk köre miatt a kitűnő előbeszéd s némely, minket nem annyira érdeklő helyek kihagyásával adhatjuk e kitűnő müvet. „Gladstone ur egész elmélete— így kezdi bírálatát a nagy államférfi — épült ezen nagy alaptételen, hogy „a kormánynak, mint kormánynak, legfőbb céljainak egyike a vallásos iyazság terjesztésed Ha Gladstone ur ezen tételt be nem bizonyította: összeroskad egész rendszere., Mielőtt e nagy fontosságú kérdés taglalásába bocsátkoznánk, óhajtjuk világosan kimutatni azon különböztetést, melyen, bár nagyon is szemünk előtt forog, ugy látszik sok s pedig igen jeles ember túlnéz. A felemlített túlnézök véleménye szerint ezen mondat „a kormány céljai világiak és nem lelkiek" annyit tészen, mint ezt mondani, hogy az ember világi jóléte nagyobb fontosságú mint lelki jóléte. De ez, egészen álfogalom. Nem ez a kérdés: váljon fontosság tekintetéből előbbvalók-e vagy sem a lelki érdekek a világi érdekeknél? a kérdés ez: váljon a gépezet, mely minden percben el van foglalva azon feladatával, hogy a társadalomnak bizonyos világi érdekeit oltalmazza, szükségképen oly gépezet tartozik-e lenni, mely a társadalom lelki érdekeinek előmozdítására van szervezve ? — Munka felosztás nélkül a világ nem haladhatna. — Sokkal nagyobb fontosságú, hogy az embereknek élelmöklegyen, mintáz, hogy zongorájok legyen. De ebből egyáltalában nem következik, hogy minden zongora-készítő egyszersmind kenyérsütéssel is foglalkozzék saját mestersége mellett; mert, ha ezt tenné, mind zenénk, mind kenyerünk sokkal roszabb lenne. Nagyobb fontosságú, hogy a vallásos igazság bölcsen terjesztessék, mint az, hogy a kőfaragás virágozzék köztünk. De ebből koránsem következik, hogy a királyi akadémia egyesítse jelenlegi teendőivel, a keresztyénhit ismeretét előmozdító társaság teendőivel, hogy hittani értekezleteket osztogasson, niissionáriusokat küldözzön szét, s kirekessze Nollekenst mert r. katholikus, Bacont mert methodista, Flaxmant mert swedenborgianus. Ilynemű esztelenségnek eredménye az volna, hogy a lehető legroszabb lenne a művészeti akadémiánk, a lehető legroszabb lenne a keresztyén hittant terjesztő társulatnak is. Nyilván van, mikép a közönség egyetemes zavarba sodortatnék, ha az állíttatnék fel, hogy mindenik társulatnak, mely bizonyos jó célból alakult, kötelessége minden egyéb más jó célokat is előmozdítani. A polgári kormánylat némely céljaira nézve minden ember egyetért. Hogy annak kitűzött célja, személyünket s vagyonunkat biztosítani; hogy kitűzött célja, mindenkit oda kényszeríteni, hogy szükségleteit neragadozás, hanem dolgozás által elégítse ki; oda kényszeríteni, hogy azegyenetlenkedéseket ne az öklök hatalma, hanem bíráskodó Ítélet igazítsa el; hogy kitűzött célja összes erejét az egész népnek mint egy embernek, akármely más méltatlanul sérelmet ejtő, társulat ellen irányozni: — ezek oly tételek, melyek felett aligha lehet különböző vélemény. Ámbár ezek oly tárgyak, melyek igen szorosan érdekelnek minden embert, s pedig valami fensőbb lény, vagy jövendő életrevaló vonatkozás nélkül. Minden emberi lény, legyen bár bálványimádó, mahomedán, zsidó, pápista, sociniánus, egy isten hivő, vagy istentagadó, természetszerűleg szereti életét, irtózik a kiutól, óhajtja a kényelmet, melyet csak oly községekben élvezhet, hol bátorságban van a tulajdon. A meggyilkoltatás, kínoztatás, kifosztatás, rabszolgaságra eladatás, a magukat patriótáknak nevező külhoni haramia-csapatok erőszakoskodásainak kitétetés : — ezek mind, nyilvánságosan oly gonoszok, melyeknek ellenében az ember, bármily vallású vagy épen semmiféle vallású legyen is, fedeztetni kiván. És, ezek szerint, alig lehetne vitatkozni is a felett, mikép ennyiben vallásos, vagy vallástalan embernek egyaránt közös érdeke a jó kormánylat. De az ember reményei s félelmei nincsenek e rövid életre s e látható világra korlátozva. Körülvétetve látja magát, az övénél sokkal magasb hatalom s bölcseség jeleivel; s minden korban és nemzeteknél, az értelmiség bármely fokozatán álló emberek, Bacon s Newtontól kezdve, le a kannibalok legvadabb törzséig, hittek valami fensőbb szellem lételébe. Eddig az emberiség szózata egyhangú. De ezentúl aztán, hogy egy isten van-e avagy sok, liogy minők természeti, minők erkölcsi tulajdonai, hogy minő viszonyban állanak hozzá teremtményei, s váljon nyilatkoztatta-e ki magát más kijelentés által, mint a mely az általa teremtett jól rendezett s dicsőséges világnak minden részeiben meg van irva, váljon benfoglaltatik e kijelentése valami maradandó emlékkönyvben, s ez emlékkönyvet mikép kell magyarázni, és váljon tetszett-e neki e földre csal-