Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-10-25 / 43. szám

egyházunkat a pusztító viharok közt fentartotta, sorsunkat a kormányra bízzuk ? Csak az elvek örökkévalók, a kormányok halandók és ki biztosít arról, hogy egy következő kormány annyi rokonszenvet ápölandirányunkban,hogy a reászorult egyházat a végelpusztulástól megóvja, megóvja akkor is , midőn közönyössé vált saját fiai — mert a bureaucraticus rendszer mellett e közönyösség minden bizonynyal kifejlik — ügyét cserbe liagyandották. Tisztelet magyar katholikus testvéreinknek, kikkel kölcsönös szeretet és egyetértésben élünk; tisztelet a magyar katholikus papságnak, melyben az ultramontanismus ekkorig sem verhetett annyira gyökeret, hogy Róma érdekeit fölibe tegye a haza közérdekeinek; de ki áll érte jót, hogy az ultramontanismus , mely oly büszkén lobogtatja az Univers hasábjain hódító zászlóit, hódítását hazánkra is ki nem terjeszti, s hol keres akkor támaszt aprotestántismus, ha lemondva önfentartási életelvéről oly hatalom védszárnyai alá helyeztette jövendőjét, mely ama vészes szellemmel szövetkezik ? Valóban, ha egyszer ott leszünk, hol ellenfeleink bennünket már is lenni hisznek, hogy reánk alkalmazhatják a „palam mutire plebejo"-t, akkor egyházunk végveszélye közel van. Kötelességünk volt az ügy e szellemi oldalát is felderíteni. E kötelességben eljártunk. És most nem marad egyéb teendőnk, mint békével bevárni a kegyes Fejedelemnek több rendbeli felterjesztvényeinkre teendő határozatát, azon biztos reményben, hogy ő Felségének atyai kegyelme nem fogja megengedni), hogy három millió hű alattvalójának lelkiismerete megháboríttassék. Azért várom, hogy a nagy apostol szavai szerint, „lesz egy szerelmünk, leszünk egyenlő indulattal, egy értelemmel és egy akarattal" és megóv bennünket a jó Isten mind olyanok cselekvésétől, mik által a fenforgó ügy csupán tőlünk függő üdvös kimenetele veszedelmeztetnék. Épen midőn cikkemet megirtam, kezembe került a bécsi „Presse" ez évi 269-ik száma, melyben a protestáns kérdés felett kimerítő szemle tartatik. A „Presse" hosszú beszédének veleje ez: A sept. 1-ői nyiltparancs megjelenése egészNémetország osztatlan jóváhagyásával, örömnyilatkozataival találkozott. Annál meglepőbb volt, hogy nemsokára minden várakozások ellenére a késmárki, debreceni és sopronyi kerűletigyülések a pátens ellen erélyesen felszólaltak és felszólalásaikat oly és annyi egyházjogi érvekkel gyámolították, hogy a közvélemény csakhamar az óvást tevő conventek részére állott, annyival inkább miután a kormány organumai az egész eseménynek hallgatásnál egyebet nem birtak ellene tenni. „Szükség volt, így folytatja beszédét a „Presse," hogy végre magából az óvásttevő magyarok táborából emeltessék szó, mely a nyiltparancs behozatala irányában való ellenszegülést mint igazságtalant visszautasítsa és az üj törvény teljes jogosultságát és egész értékét a közvélemény előtt helyre állítsa." Erre a Wochenblattnak általunk ismertetett és ugy hiszem eléggé meg is cáfolt egész okoskodása feltál a Itatván, végezetre így nyilatkozik: „Valóban, kinek az fekszik szivén , hogy Magyarország protestáns egyházát törvényes rend és szabadsághoz visszatérve lássa, annak a császári nyiltparancs fog legalkalmasabb útnak feltűnni arra. S csak az utasítja vissza a nyiltparancsot, kinek szemei előtt más- és nem az evangelika egyház célja van. S ezért, Magyarország protestáns körein belül sem fog elmaradni a három convent eljárása elleni reactió, s ha minden előjel nem csal, ugy a következő conventek rendszeresen hivatnak egybe és a községek mandatumaira támaszkodva, örömtelve nyujtandják kezüket a magyarországi protestáns egyházi ügyeket a september 1-ői nyiltparancs által törvényessé lett alapon építeni fel. Ha a magyar separatismus, mely ugy látszik itt ismét felemeli fejét, képes volna e munkát meghiúsítani, ezt az Ugy végett mélyen fájlalnók, s a kormány ezen, a politikai motívumoktól semmiesetre nem egészen ment agitatió ellenében nem szerezhet jobb szövetségeseket, mint a birodalom minden egyéb tartományainak protestánsait. Adjanak csak ezeknek egy a september l-sői nyiltparancshoz hasonlót, s régtől fogva nélkülözött jogi jótétemény gyanánt fogják örömteljesen elfogadni. Nem akarunk magyar szabadságért, s magyar jogért buzogni: ennél Austria szabadságát és jogát mindig sokkal többre fogjuk becsülni." Nem célom ezúttal e beszédek érdemleges cáfolatába ereszkedni, ezt már akkor tettem, midőn a Wochenblatt logicáját felmutattam, melynek ez puszta viszhangja. Most csak bámulatomat akarom kifejezni azon hallatlan éretlenségen, mely ily fontos, a személyes meggyőződéssel oly szoros kapcsolatban álló közügyben épen csak azoknak Ítéletét nem veszi semmibe, kiket a rendszabály tulajdonképen illet, ellenben a viszonyainkat egyáltalában nem ismerő külföld, sőt egyes ember véleményére a legnagyobb súlyt fekteti. Milyen logica! A „Presse" szerint, három nagy convent, azon renddel tartva, a melylyel 70 év óta minden közgyűléseink tarttak, és ezeken tizenkétszázezer egyháztag elismert, választott képviselői nem hogy az egyház igazi vélekedését fejezték volna ki, sőt inkább annakellenére az ügyet eláruló pártnézeteknek hódolnak és megbízóik értelme ellen határoznak ; szóval határozásaiknak semmi hitele, miért? mert egy ember szólalt fel ellenük, .ki gyűléseik jogérvényét kétségbe vonta és competentiájukat a dologban határozhatni tagadta *) Milyen logica továbbá az, hogy mivel a birodalom többi részeiben elszórva élő mintegy kétszázezer protestáns, kik századok óta üldöztetve, soha a törvényes jogélet áldását nem élvezhették ily rendezést örömmel fogadnák, azért mondjon le a magyar három millió protestáns százados jogairól és a birodalmi egyformaság kedveért nem a sokat *) Sokkal protestánsabb érzelműnek tartom a „Wochen blatt" szerkesztőjét semhogy hihetném, hogy szavainak ily értelemben való felhasználása neki magának is jól esik. Szerk.