Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-22 / 4. szám

sok olyan pénztárakból, melyekbe vegyesen a mi nehezen nélkülözött filléreink is befolynak, más vallású egyházi é.-s iskolai célokra tetemes Összegek fordíttatnak ; kérnök íel illő tisztelettel a magas kormányt, hogy e részbeni törvényes mentességlink épségben tartása tekintetéből akképen intézkedni méltóztatnék, miszerint ezen közvetve általunk is fizetett költségeknek aránylagos része törvény és gyakorlat szerint Önkormányzattal biró egyházunknak szabad rendelkezése alá in concreto visszaszolgáltassék; vagy, a mi az igazságnak még inkább megfelelő lenne, méltóztatnék mindjárt az adókivetésnél a dolgot ugy intéztetni, hogy a protestáns vallásúak azon költségek fejében meg ne adóztassanak, — ha mondom cikkiró ily uemü in ditványt teendett vala, ily-értelemben az államsegély ellen nemcsak semmi kifogást nem tennénk, sőt inkább azt, mint törvényes igényünknek megfelelőt, a legszívesebben ttdvőzlenők. Ugy szinte Ha cikkiró netalán indítványt tenne az iránt: hogy miután a lelkészi hivatalok, mind a mellett, hogy az anyakönyvek másod példányai a hatóságok levéltáraiba rendesen beszolgáltattak, mégis azon anyakönyvekből kivonatok készítésével az illető hivatalok által gyakran, s nem ritkán sürgetőleg, ismételve s egyéb hivatalos dolgaik hátráltatásával is, és pedig ebbeli tetemes fáradozásaik legcsekélyebb díjazása nélkül terheltetnének, — kérnők fel a magas kormányt , hogy ezen sok időt elvonó, s különösen éltesebb j egyénekre nézve szemrontó munkától az egyháziakat tel menteni szíveskednék, vagy ha ezt teendőnek nem gondolná, akkor legalább ezen uj, s egyenesen csak az állam ér- i dekében és parancsára teljesített szolgálatoknak méltányos díjazását megrendelni kegyeskednék; — ilynemű indítványt nem pártolni, ugy hiszem, szinte nem lenne okunk. — Nemkülönben Ha cikkiró azt mondaná: hogy miután törvényes rendtartás tekintetéből az egyházban is a kényszereszközöket teljesen elkerülni nem lehetne, létező törvény és gyakorlat, de összes államérdek alapján is kérnők fel a magas kormányt, miszerint a világi hatóságokat oda utasítani méltóztatnék: hogy azok ez érdemben tiszteletben tartván az önkörükben törvényszerüleg működő egyházi hatóságoknak végzéseit és Ítéleteit, azoktól hivatalos fölkérésitkre a szükségelt törvényes assístentiát meg ne tagadják, -- ily értelemben is az államsegélyt legszívesebben fogadnók. De ha cikkiró az államsegélyt ugy értelmezi, hogy az egyházi hivatalnokok akár egészben, akár részben az állam által fizettessenek, erre nézve egy értelemben nem lehetünk. Elég hosszan tárgyalók az előbbi pont alatt, hogy államnak, egyháznak mindeniknek megvan saját működési köre, miket egymásba zavarni nem lehet, a nélkül, hogy a társadalmat biztosító egyensúly államnak, egyháznak előbb utóbb bekövetkezendő veszedelmére meg ne zavartassék. De ha gondtalan gyermekként be akarnánk is hunyni szemeinket a távolabb jövendő ijedelmei előtt, még akkor sem tudnánk magunkévá tenni azon tételt, hogy: „Államsegély kell." Háromszáz esztendő előtt a prot. egyháznak létesítői felszólaltak nyíltan a világ előtt, s azt mondák: a római egyház az emberiségnek testi lelki üdvével nem jól gazdálkodik; mi a közös örökségből kikérjük osztályrészünket és különválunk , mert mi okosabban és jobban akarunk gazdálkodni; mi igaz mértékkel akarunk mérni mindenkinek, azért hagyjatok bennünket magunkra tenni ugy, a mint mi akarunk. És csakugyan a protestánsok elismerve törvényesen, s felruházva szabad rendelkezési joggal át is vették örökségüket, "s mindeddig tűrhető sikerrel gazdálkodtanak. Most azoban ime háromszáz éves gazdálkodás után megjelennek jajveszékelve a világ előtt, s azt mondják: háromszáz éveken át híven és igazán kerestük Istennek országát — reménylvén, hogy majd megadatnak azok is nekünk, mik a jelen világból valók; de ime most látjuk, hogy hibás alapon indultuuk; most látjuk, hogy egyházunkban nincs életerő; most látjuk, hogy gazdálkodásunkkal nem tudunk kijönni, hogy cselédeinket nem birjuk fizetni; segítsetek, mert elveszünk ! Autonomia mellett alamizsnát kérni, ezt tiltja önérzetünk. Mi azt hisszük, hogy az állam a vallásosságnak legjobb szolgálatot tesz, ha a kebelből önkint fakadó buzgalomnak mindaddig, míg vakbuzgósággá fajulva jogsértésekre nem vetemedik, gátlólag nem lép ellene; s ennélfogva feltesszük, hogy azok, kik az államot képviselik, egyházunkat ugy, mint hajdan , igaztalanul üldözőbe venni nem fogják;— — mégis a mennyiben látjuk, hogy az államhatalom képviselői nagy részben egy, a múltban irányunkban sokszor nem legtestvériebb érzelmeket tanúsított egyháznak hívei, mégpedig, hogy hitelünk irántuk mint vallást megvetők iránt el ne vesszen, fel kell tennünk nemcsak névszerint, de meggyőződésből is hívei, — ezen körülmény, különösen oly keserű tapasztalások után, minők egyházunkéi már sokszor valának, nem lehet, hogy bizodalmuukat —• ott, hol a közbevegyülő ezer és ezerféle magánynézetek egészen ellenkező hatásúvá módosíthatják a legnemesb kebelből fakadott állami jelszavakat is — teljesen tartózkodás nélkülivé tegyék az iránt, hogy minden segély csak egyházunk iránti önzetlen előszeretetből adatik , s hogy ezért a lelkiekben sehol semminémü áldozat kívántatni nem fog; s így ha nem akarnánk is látni sem avatkozást, sem hypocrisist, legjobb esetben azt kellene feltennünk, hogy puszta kegyelem adománya. — Már pedig kegyelemfalatján tengődni, ezt tiltja nekünk a férfibecsület. Sokat beszéltünk már az államsegélyről, de szót sem szóltunk még arról, hogy aztán ezen segély honnan kerülne ki. Én — miután az állam ölébe is a pénz a felhőből nem potyog — erre csak két esetet képzelek: a segély vagy jönne protestáns zsebekből, vagy jönne nem protestáns zsebekből. Ha jönne protestáns zsebekből, akkor az rajtunk nem segítne, mert a protestáns zsebeket önmagunk is kikereshetjük, éspedig sokkal kevesebb költséggel, mint az állam, mely ezt drágán fizetett hivatalnokok által tetetné, — de épen ez volna a legnagyobb sérelem, mert ez felforgatása volna önkormányzatunknak, mert saját szükségeinkről saját költségünkre gondoskodnunk, nekünk áll | jogunkban és kötelességünkben. Vagy jönne a segély azoknak zsebéből, kik nem részünkről valók, s kiktől követelni nekünk nincs jogunk: s ez esetben el nem lehetne kerülnünk , hogy sértett érdeküknek fulánkja minket ne sebezzen ; pedig mi, ámbár volna a múltról elég leszámítolni ! valónk, nem akarunk igényperbe keveredni; inkább akarunk fátyolt vetni a múltakra, sem mint az apák vétke miatt végetlen viszálkodásba jönni azokkal, kik nekünk barátink, testvéreink, polgártársaink. Jogtalanság alapján fogadni el segélyt, azt tiltja igazságérzetünk. Az egyháznak lelke a bizalom és szeretet, mely egy testté olvasztván a szétszórt tagokat, a legvészesb körülmények közt is megvédte a hívek seregét. A bizalom és szeretet azon varázserő, mely a lelkész kezébe adja a híveknek lelkeit, hogy bevezetné őket az örökéletre, az ő urok! nak örömére. Ezen bizalom és szeretet halálos döfést kapna az által, ha megtudnák a hívek, hogy az, ki eddig testestül lelkestül az övék vala, a pénzérdek csábja által másfelé is köteleztetik. Azt mondanák azonnal: „a hol van a ti kincsetek, ott vagyon a ti szivetek is;" s azontúl lelkészeik-I ben nem fognák látni Krisztusnak, a vigasztalónak szeretteit, hanem fognák látni a hatalommnak segédkezőit, kik előtt önkéntelenül elzáródnék a szív, s elhervadna benne a hitnek éledező mennyei virága. A vallásos érzelem hátrányára segélyt elfogadni, .tiltja az eszélyesség. Lehet, hogy vannak az egyháziak közt, kik mind erre azt mondják: hiába itt minden okoskodás ; a szükség törvényt bont; nekünk élni kell, pedig mi csak „gondtalanabb körülmények mellett" szeretnénk lenni „Jézus Krisztus híí vitézi;" azért mi tovább is kívánjuk az államsegélyt. Le-