Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-22 / 4. szám

gyenek boldogok! Azokhoz többé semmi szavunk nincs. De hisszük, hogy egyházunk közvéleménye magasabb szempontból tekintvén a dolgot, egy két embernek pillanatnyi kényelméért egyházunk életét, jövőjét nem fogja áruba bocsátani. Hisszük, hogy egyliáziaink azon nagyobb része is, kiknek „keblük szentje, s vallásos meggyőződésük" nem olyan gyermekjátékféle valami , mit tőlük elrabolni lehessen, tűrni fogja inkább a szegénységet nemesen, sem mint veszélyeztetni Istennek országát gyáván; Istenben vetett bizodalommal várni fog inkább az időtől és az ébredező egyházi közszellemtől, s szent tiszte szerint vezetni, támogatni, világositni fogja ezen közszellemet inkább, sem mint kézösszedugva várni a sült galamb röpülését. Azt mondja egy iró, — ha jól tartom Rousseau — hogy a protestáns papságnak feladata összekötő hidul szolgálni a íő- és közrend között, midőn az elsővel míveltsége, másikkal szegénysége által egyenlősittetik. De mindennek van határa, s a korral embereit arányba kell hozni. Az egyház értelmisége elismeré halaszthatlan szükségét annak, hogy az egyháziak jobb sorsba helyeztessenek, és a jobb sors el is jövend lassankint, csak ne röstelkedjünk az eszme terjesztésében. Hogy előre az egyháziaknak jogigénye meddig ér, és mi az, mit törvény szerint is követelhetnek, azt megmondják a vocatorialisok; mert contractus contrahentibus legem ponit. A mi azontúl van, azt erőszak és árulás bűne nélkül elfogadniok csak ugy lehet, ha az egyház saját jószántából adatott. Azért bízzanak ne az államban, hanem bízzanak Istenben, ki valamint megrendelte ezelőtt, ugy megrandelendi ezután is azt, a mire nékik érdemük és szükségük vagyon. Mert meg vagyon irva: „Az Istenben bizó ember bővelkedik áldásokkal, de a ki hirtelen akar gazdagodni, büntetetlen nem lészen." (Péld. 28, 20). íme, szerelmes atyámfiai! ezek volnának körtilbelől azok, miket a 35. számbeli cikk eszembe juttatott. A tudomány bányái részemre — fájdalom — nyitva nincsenek. A mint a tárgy egyszerű fekvésében feltűnt paraszt eszem előtt, elmondám észrevételeimet protestáns szivemnek őszinteségével sine ira et studio. Bocsánatot, ha előadásom hoszszasb és terjedezőbb vala, sem mint ohajtám magam is. Az ember ha tárgya által bensőleg érdekeltetik, bebonyolódik akaratlan is. Egyébiránt nagyfontosságú tárgyaknál nem árt, ha néha körülményesebbek vagyunk, semmint első pillanatra szükségesnek látszanék. Ha ki valamely folyam szabályozása, rendezése tárgyához akar szólani, nem elég annak szitakötő módjára ellebegni könnyen a víztükör felett; szemügyre kell venni annak a folyás, ágy, és partok természetét, meg kell kutatni a mélységet is. Mert válságos pillanatokban egy lépés sokszor századoknak áldását vagy átkát rejti méhében. Szóljatok azért ti is a dologhoz, ti, kiknek képeztetések iránya arra meghívást adott. De meglássátok, megőrizzétek magatokat a Farizeusok és Sadduceusok kovászától. Mert könnyebb rontani, sem mint építeni. Rajtunk áll megtartanunk a szentek örökségét, Mi meglehetősen mívelt kertet vettünk át elődinktől, hogy folytatott szives gondoskodás által tennénk azt gyümölcsökkel gazdag édenné. Az Urazt mondá: „minden plánta, valamelyet az én atyám nem plántált, kiszaggattatik;" és mi hanyagságunk által hegyibe hagyjuk-e nőni a nemes növénynek a burjánozó gazt? az utókornak elvadult bozótot hagyjunk-e, hogy az vérengző vadaknak lenne paradicsoma ? Becsületes ember kamattal fizeti vissza a jót, mit másoktól vőn. Fel azért a munkára egy szívvel s lélekkel. A segítség Isten után magunkban vagyon. Én, ámbár optimista nem vagyok, de nem is oly rémségesen desperált, hogy magunkban se legyen semmi bizodalmam. Én bizom Istenben, hogy ha a hosszú hanyagoltatás alatt megcsliggedt fának száraz ágait kellő vigyázattal és szakértelemmel kinyesegetjük, s a földet alatta, melyből táplolkozik, szerető gondoskodással megmüvelgetjük, a fa neki fiatalodva lombot és virágokat fog hajtani, s gyümölcsözni is fog, jobban mint valaha; s mi, és a maradék ízlelvén üde gyümölcseit, enyhe árnyékában még sokszor megpihenhetünk, a nélkül, hogy dültétöl félnünk kellene, ha idegen támasz nem jő segítségére. De soha se fe lejtsük el, hogy első a kötelesség. Mert meg vagyon ír va: „Ha resten viseled magad a nyomorúságnak idején, a te erősséged erötelen leszen." (Péld. 24, 10.) E ő r i Sándor. A zsinati előkéssületekről a legfőbb vonásokban. (Vége.) XVI. Végezetre legyen megjegyezve: mindenek felett óva kodjanak a zsinatok tagjai a világi és lelkész-elem közötti versengéstől, pártoskodástól, mely az 1791-ki zsinatoknak s azon egész időszaknak oly nagy átka volt. A világiak vessenek számot magokkal, mielőtt a zsinati tagságot elvállalják, hogy váljon birnak-e valóban becsületes szándokkal; azaz, hogy valóban a vallás, az egyház jólétét akarják-e előmozdítani!? Hogy váljon birnak-'e, miben hivatásuk jogosultsága alapulhat, igazi erős vallásos hittel, és nem csupán komédia játszása végett kiván nak e fellépni, — határozgatván a vallás és egyház ügyei ről, melyek lelkök mélyében nem érdeklik őket; mi valóban mind Isten, mind ember előtt valóságos szemtelenség volna. Vessenek számot magokkal elvégre a világiak az iránt is , hogy a tanítói kart (lelkészeket), szent vallásuk érdekében, erkölcsileg kötelezve vannak tisztelni és becsülni; és hogy ha a tanítói karral szives egyetértésre nem tö rekszenek, bizonyosan magának az egyháznak ártanak; azt hozzák veszélybe a fellegek feltornyosításával. A lelkészek pedig gondolják meg, hogy azon eszme lényegesen ellenkezik a refoimatio elvével, mintha az egy ház kormányzására egyedül a lelkészek volnának hivatva isteni rendelés szerint. És hogy minden lelkész, ki vallását igazán szereti, csak örvendhet azon, ha a világiak az egyházi ügyek iránt részvéttel vannak. Továbbá pedig, a világiak nyugodjanak meg abban, hogy valameddig ők a hierarchia behozatalát akadályozni kívánják, csakugyan soha sem is fog az behozatni az egyházba, bárminő nagy pártja volna is annak a lelkészek között. És a lelkészek is nyugodjanak meg abban, hogy ezen zsinat-presbyteri — azaz: a nép választottaiból alakult gyűlések által működő — egyházalkotmány, melynek folytán az egyház tagjai mindnyájan közösen vállat vetve van nak hivatva a közjó előmozdítására: eszményileg a legbölcsebb és legjobb egyházalkotmány ; ámbár néha, a mely pillanatokban a szent lélek nem lakozik a keblekben, a közös vállvetési hivatás gyakorlatilag — így szokott ez a világon történni mindennel! —- villongássá válik visszaélés bői. Azonban minő rendszer mellett nem volnának visszaélések? Minek nincs e világon árnyoldala? Minő alkotmánynak nem volnának kinövései? —De azért, ha eszünk van, ragaszkodjunk ahoz, mely saját életünkből fejlett ki, mert bizonyosan az a legjobb, legcélszerűbb, legalkalma sabb alkotmány minden egyházra nézve, mely saját életéből fejlett ki. Ne kívánkozzanak a látható egyház gyűléseiben felebbvalók, előkelőbbek lenni egymás ellenében se a lelkészek, se a világiak. Sőt feledjék, hogy ők külön világiak és külön lelkészek, és tekintsék egymást azoknak, a mik: egyenlő egyházi tagoknak. Szeressék egymást, mint jó testvérek. Kölcsönösen ápolják egymás között ajó viszonyokat, szívességet és barátságot. Gondolják meg, hogy minden képzelt érdeknél, melyek őket egymás ellenében meghasonlásra ingerelhetik, sokkal nagyobbak, szentebbek azon érdekek, melyek őket szoros összetartásra serkentik. Soha se vesztegessék a lelkészek annak megmutogatásával az időt, hogy, különösen Erdélyben és a Tiszán túl, minő valóságos episkopalis irány volt a reformatio első