Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-09-13 / 37. szám

az intézet nagyszerű könyvtárát, jeles természettani, vegyészeti és természetrajzi gyűjteményeit, jól rendezett füvészkertét, tekintélyes oratorinmát, tanteremeit, a tanulók számára szolgáló laképületet és szobákat megtekinthetni, melyek egyetemben az iütézetnek valamint biztos és jelentékeny anyagi állásáról, ugy célszerű és kellő berendezéséről s felszereltségéről tesznek bizonyságot. Szerencsés voltam a debreceni intézet és egyház több jeles férfiaival is személyesen találkozni, kiknek egy részét Dobos János ur oly szép koszorúba foglalva mutatta be minap e lapok olvasó közönségének, hogy nekem ahhoz hasonló munkának csak megkisértésétől is vissza kell tartózkodnom. Mindenek felett pedig legnagyobb szerencsémnek kell azt tartanom, hogy az épen akkor tartott egyházkerületi közgyűlésen is mint hallgató — legalább egy pár napig jelen lehettem. Azon testületet, legyen az akár polgári, akár egyházi, melynek nyilvános és közjogi élete van, legbensőbb érverése szerint gyűléseiből lehet megismerni és megitélni. Mert a gyűlések nemcsak a testület egész alkotmányának főbb vonásait mintegy gyúpontban összeszedve s egyesítve tüntetik fel; hanem az azon testületben uralkodó közszellemről, vezető erőkről, irányokról s nagyrészben még a tagoknak egymáshozi társas viszonyáról, szóval az egész testületnek erkölcsi kellő súlyáról is a legbiztosabban tájékoztató felismerést szolgáltatják. Ebből megitélhetni, mennyire érdekes volt rámnézve, hogy a tiszántúli népes s csaknem a 800 ezeret megközelítő lélekszámmal biró ref. egyházkerületnek közgyűlésén, még pedig akkor, midőn oly fontos ügyek kerültek a tanácskozás szőnyegére, jelen lehettem. Igaz, hogy csak egy pár napra terjedhetett ottani jelenlétem, s ekként a gyűlésről szerzett tapasztalataim köre is csak igen mérsékelt térfogatú lebet: mindazáltal azon rövid idő is elegendő volt arra, hogy ama testvér-egyházkerület nyilvános egyházi életéről magamnak némi tájékozó ismeretet szerezzek. Koránsem célom a gyűlés határozatairól, melyeket a t. olvasó közönség korábbi hirlapi közlések után különben is kimerítőleg ismer, közleni tudósítást; hanem inkább azon benyomásokról adok számot, melyeket e gyűlésnek két napig figyelemmel kisérése közben magamban tapasztaltam. Meglehet, hogy azon benyomások egyike vagy másika eltévesztett felfogáson alapul s e részben örömest engedem, sőt kérem is magamat oktattatni: de oly élethűven, miként azok lelkemben élnek, teljes nyilt szabadelmtiséggel kivánom azokat visszaadni. Hogy a gyűlést tanácskozásaiban, egyház és iskola iránti ügybuzgalom, higgadt megfontolás és tekintélyes erkölcsi erők vezették: ezt hozott és közlött határozataiból világosan láthatni. Szép és meglepő volt hallani különösen a gymnásium Ugye feletti komoly tanácskozásnál, hogy a gyűlés valamennyi tagjai mint találkoztak egymással minden ponton véleményben, akaratban, buzgóságban és lelkesültségben. Távolról sem kivánok az e tárgyban annyi belátásos férfiak által hozott fontos határozathoz kegyeletlenül nyúlni; de legyen szabad arra vonatkozólag mégis egy szerény észrevételt elmondanom. Kérdésként volt a n. m. helyt, osztály vagy tán a magas kormány részéről az egyházkerülethez intézve: mit ért ajus supremae inspectionis alatt. 2 kérdésre adandó egyenes és tüzetes felelet készítésébe a gyűlés bebocsátkozni nem kivánt, hanem általánosságban hivatkozott ezen jognak az 1847. előtti történeti gyakorlásmódjára. Igaz, hogy a feltett kérdés azok közé tartozik , melyekről azt szokás mondani noli me tangere; igaz, hogy e kérdés az egyháznak államhozi viszonyát érdekelvén, megfogható, ha azt egyes egyházkerület a többi testvérkerületeknek is zsinati hozzájárulása nélkül ovakodik tüzetesebben boncolgatni; az is igaz, hogy minden törvénynek és így az 1791. 26. t. cikkben kimondott jus supremae inspectionis-nak is legilletékesb magyarázója maga azon testület, mely azt megalkotta: mindazáltal, mivel még a legfőbb felügyelési jog fogalmának szabadosabb meghatározása körül mindez ideig oly sok titokszerü homály ós kétes tapogatódzás tapasztalható, a minek pedig apránként valahára nem ártana véget vetni; mivel továbbá a tiszántúli e. kerület által adandott meghatározásból és kifejtésből az összes hazai prot. egyház államhozi viszonyára nézve különben is semmi kötelező, annál kevésbé hátrányos normativum felállítására jogos következtetést hozni nem iehete; —azt azonban nézetem szerint nem oszthatom, hogy egyes egyházkerületeknek zsinati tárgyhoz még véleményezőleg s utegyengetőleg sem lehetne hozzá szólni, holott ezt lapokban, röpiratokban még egyesek is tehetik; végre mivel csak a ritkábban előforduló, merem nevezni, szerencsés esetek közé számítom ezt, midőn ily tárgyra vonatkozólag épen felülről intéztetik egyenes kérdés, s így kedvező alkalom nyujtatik loyaliter elmondhatni sok olyan dolgokat, melyeknek elmondása a jogviszonyok teréni kölcsönös megértést módnélkűl előmozdíthatják, — ennélfogva csekély nézetem szerint nem tartottam volna veszélyesnek a nyújtott kedvező alkalmat teljes erejében s mértékében i felhasználni s egyenesen elmondani, hogy a tiszántúli reí. egyházkerület mit ért, mit kell, hogy értsen a jus supremae inspectionis alatt, nemcsak a történeti gyakorlatmód, hanem a fogalam s általában egyházi autonomiánk szempontjából is. A tanácskozás folyamának figyelemmel kisérésénél lelkem míg egy részről a gyűlésben tartott jeles szónoklatukon s általában a nyilatkozott vallásos és egyházias buzgalmon csak édes örömet érezhetett: addig más részről olyan jelenségeket is tapasztalt, melyek iránt ujabb meg ujabb kérdéseket szerettem volna intézni. Feltűnő volt előttem ugyanis mindjárt a világi elnöklet hiánya, s még inkább, hogy aziránt a gyűlésben annak megnyitása alkalmával még csak említés sem tétetett.... ! Vagy tán az a hirlapilag oly hévvel vitatott s védelmezett világi elnöklet, vagy nevezzük kettős elnöklet, melynek fontossága és lényeges volta sajátságos egyházi viszonyaink és történeti fejlődésünk szempontjából, innen és túl a Tiszán egyiránt elismerve s irodalmi uton kiemelve lön, a gyakorlat terén elvégre is csekély fontosságúnak s könynyen nélkülözhetönek bizonyult volna be? Vagy tán a kettős elnöklet eszméje mellett oly erősen fellángolt buzgalom tüze bennünk már lohadni kezdene, s a fellobogó láng —• mint ezt a magyar emberről szeretik állítani — a kitartás erejével teljességgel nem birna mi bennünk?! Később azonban a mint a n.-váradi n. m. helyt, osztálynak e tárgybani intézményét felolvastatni, s az ennek nyomán kelt és ismeretes gyűlési határozatot kimondatni hallám, megér-i tettem a világi elnöklet hiányának okát. Feltűnő volt előttem, hogy a gyűlés igen tisztelt egyházi tagjai — bár szavazatuk súlyával erkölcsi erejöket eléggé kitüntették, mégis nemcsak az irányadó s döntőbb | szónoklatokban, de a felszólamlásokban is aránylag igen mérsékelt részt vőnek, ugy hogy azon imparitásért, mely az elnökségnél az egyházi és világi elem között létezett, e téren a világi elem kellőleg kárpótolva érezheti magát. Feltűnő volt előttem, hogy a debreceni intézetnek annyi jeles tanárai oly gyéren látszottak a gyűlésen tényező tagok által képviseltetve lenni. A dunántuli egyházkerületből valamelyik t. levelező a pápai tanári kart csaknem megrovás alá ejtette a miatt, hogy személyzetéből 4—5-en és így igen sokan jelen voltak a gyűlésen. Én pedig, ha szabad volna ily komoly tárgy körül enyelegnem, a debreceni tanárokat azért rónám meg, hogy bár eléggé népes számmal voltak jelen a gyűlésen, mégis közülök több jeles férfiakat nélkülöznie kellett a gyűlésnek. Vagy tán a debreceni intézetnek tanárai, az egyházkerület dicsekedésének s büszkeségének ezen valóban méltó tárgyai a kerületi gyűlésnek nemis igen volnának tényező tagjai, s innen kellene kimagyaráznom több tanár uraknak távollétét, a jelenvoltaknak is pedig inkább csak hallgatói minőségbeni jelenlétét? Ezt hinni s feltenni valóban nem szeretném.