Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-15 / 3. szám

mazója a lelkiismeretes köztisztviselőnek. A ki teliát egyházának igazi jóakarója minden olyan lépést gyanús szemmel kisérni kéntelen, mely amaz ellenőrködés elnyomására céloz, s mindenek felett ovakodni fog, egy angol híres szónok szavai szerint „pártfogása alá venni a benső rothaclásból származott férgeket, melyek fulánkot lövellenek a rothadt részeket elseprő kéz felé." Megesnék, ha az újságírónak minden általánosan ejtett nem helyeslő szaváért mindazok, kik magokat illetetteknek hiszik, őt t

azonnal. becsiiletbántási vád alá foghatnák! Nézzük csak a jelen esetet. Nem akarunk mi állítani semmit, de föltéve, hogy épen ugy van a dolog, a mint a „nem-presbyter" a feszegetett cikkben megírta, hogy t. i. Nyíregyházán a presbyterium nem volt annak rendje szerint megválasztva, és hogy a nép hozzájárulása nélkül maga magát kiegészítő presbyterium az egyházközségi hatalmat csakugyan monopolizálja, s közgyűléseket nem tartván, kénye kedve szerint dictatoroskodik: hol szólalhatna fel oly esetben a legszentebb igazában megsértett egyháztag jogosabban, mint az egyház nyilvános organumában, az egyházi lapban ? De tegyük fel, hogy nincs igaza a „nem-presbyternek" és előadása csalódáson alapszik: akkor sem követett el semmi személyes megsértést, mert midőn azt monja, hogy a nyíregyházi presbyterium nem a nép által választott, hanem maga magát kiegészítő a néptől egészen külön vált testület, mely közgyűléseket nem tart, az egyház vagyonát is testületileg kezeli s arról a népnek nem számol: mindezzel a cikkíró nem személyeket támadott meg, hanem rendszert, pedig valamint, hogy a legjobb rendszernek lehetnek a leghiábavalóbb végrehajtói, ugy megfordítva a leggyarlóbb rendszer mellett működők lehetnek a világonlegbecsületesebb emberek, mert a rendszer és az ezt végrehajtó ember kétféle. Ha tehát képzelt amaz egyesnek sérelme, és valóságon nem alapul, ugyancsak a mi lapunk terén nyitva áll az ut azt kimutatni, és a téved ő t útba igazítani. Ez a dolog rendje és sora; nem az, hogy a panaszkodó nevét kutassák, mert „édes a bosszúállás," sem nem az, hogy a szerkesztőnek egy csomó durvaságot csapnak a fejéhez és felhányják neki, hogy Nyíregyházán annyi meg annyi előfizetője volt, de majd nem lesz egy sem. — Nekünk a lap nem kereskedelmi cikk, hogy elvünket, meggyőződésünket előfizetőkért áruba bocsássuk. Ha lapunk Nyíregyházán nem tetszik, sajnáljuk, de róla nem tehetünk. De tetszik vagy nem tetszik a lap, tartják vagy nem tartják, annak hatása alól magokat ki nem vonandják; mert Nyíregyháza az összes magyarországi protestáns egyháznak tekintélyes alkatrésze, melyet nekünk ignorálnunk nem szabad. Azonban ez Nyíregyházának valamint eddig kárára nem volt, ugy ezentúl sem lesz. íme az Autonómiáról irt cikk megjelent április elején és az év végé vei már eztirj a tiszt. Elefánt M. ur: „Jelenthetem, hogy a számodások ez idén (!!) nyomtatásban jelentek meg s kiosztattak a hívek közt." Ez már aztán jó felelet a nem-presbyter egyik váda ellen s ha annak egyéb vádpontjaira nézve hasonló tényleges feleletek jőriek, az lesz a legszebb, a nyíregyházi egyház méltóságához legillőbb bosszúállás és akkor bizonyosan a közönség velünk együtt üdvözölni fogja Nyíregyházát a tiszta protestáns pályán. Végezetül ne ütközzék meg senki azon, hogy egy magános csekély ember, minő e lap szerkesztője, merészkedett oly hangon szólani egy fényes egyház tisztviselőjéhez. Mi szívesen meghajolunk a legkisebb egyháznak is, mint ilyennek tekintélye előtt, ele soha nem identificáljuk a személyt az iigygyel: más az egyház és más az egyházügyek kezelője. Mi tehát személyhez szóltunk, mint keresztyénnek keresztyénhez illő, az írás szavai szerint, hogy intsük egymást szeretettel, „eltűrvén egymást és megengedve egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna," Szerkesztő. Egy kis elmélkedés „Helyzetünk" fölött, (Folytatás.) II. „Az egyházhivatalnokok fizetése, s minden földi keservet keblében rejtő jelen rendszere , egy rendezettebb, boldogítóbb módon az állam ne közvetlen a nép által kezeltessék." Az isteni gondviselés elküldötte Krisztust, hogy hitének magasztossága által vezérfáklyául az összes emberiségnek önálló rendszerbe foglalná azt, mi az ember természetében isteni vagyon, s mi,az ember lelkében mindaddig csak homályosan derengett. És Krisztus a világnak világossága, ki a néppel élt, s a népért halt, s ki nem szégyenlett társalogni a bűnösökkel, kiknek orvosuk vala, — Krisztus, hogy alkotványán erőt ne vennének a pokol kapui, s hogy alkotványa következetes fejlődéssel egy akol s egy pásztor alá hódítaná a világot, — Krisztus nyilván kijelenté, hogy az ö országa nem e világból való; s ugyanazért valamint országát világi hatalom igénylésével megszeplősíteni nem akará, ugy más részről azt sem akará, hogy országa a gya korlati hatalom által absorbeáltassék 5 hanem meghagyá híveinek, hogy szerezvén a hamis Mammonnal maguknak jóbarátokat, adnák meg a császárnak a mi a császáré; s imádván az Urat lélekben és igazságban, adnák meg Isten nck a mi az Istené. Ez irányban erős léptekkel haladott az egyház; s ez irányban, mint életföltételhez, még a legnehezebb küzdelmek között is híven ragaszkodott. Nem legkisebb jelentőségű volt ezen küzdelmek között a reformátionak küzdelme, mire nézve Bulwer szavaként „Luther érzelmeinek köszön heti a jelenlegi Európának értelmisége a legnemesebb forradalmat, mit valaha látott. A reformatio küzdelmeiből dicsőség glóriájával kelt ki a megifjult keresztyénség. És e dicsőségre a megifjult keresztyénség méltó is vala; mert elég bátor volt támaszkodni Istenre, nem emberekre; elég erős lelkű volt nem vinni a hatalmasokhoz áruba babérait, hogy azokból egyéni kényelme javára jó nyereséget húzzon, hanem folytonosan és híven munkálkodván a népért, azoktól, kiknek javára dolgozott, nyert annyi jutalmat, mi elég volt ujuló erőben tartani őt, hogy képes legyen tovább is dolgozni az Urnák kertében. Honunkban, bár szépen indult, közbejött kedvezőtlen viszonyok miatt, a reformátio növényének oly áldott tenyészete, mint eredeti hazájában, nem vala. Mindazonáltal az uj egyháznak hívei nem levének hűtlenek az elvhez, s bár