Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-06-14 / 24. szám

kotló irás-kibáknak" nevezzük. Ha ezen hibákat az ügyes és avatott irástanító észre veszi — a minthogy észre is kell vennie — azonnal felkiált : „állj"! Utasítja növendékeit tüstént a hibára, velők fel keresteti és meghatároztatja azon hibákat, melyeket azok a leirt beíü alakjánál, vagy szóleirásánál elkövettek, jelesen ilyenforma kérdést intéz bozzájok : „melyik betürész, s melyik alapvonás hely te len" ? „s mint kell annak — a szerint a mint tanultátok — helyesen Íratnia" ! vagy micsoda alapvonalakat kell leírnom a papiron, hogy a leírandó betli ép, tiszta és helyes alaku legyen" ?! (Folyt, követk.) Szűcs István, sárospataki főiskolai rajz és szépirászat tanár. KÖNYVISMERTETÉS. Egyházi beszédek. Irta Tompa Mihály stb. I. Füzet. Ara 1 frt 85 kr. uj pénzben. (Vége.) Nem félek, hogy valamit vissza kelljen vonnom, vagy hogy magammal ellenkezésbe jőjek, ha az általános jellemzéssel (mely akármennyit szíuezném s árnyalnám, sohasem volna kielégítő) felhagyva, az előttem álló könyvhez térek, s azt részletesebben ismertetem. Megvallom, hogy ezt leginkább önmagamért tesze n,.— hogy a gyönyört, melyet az átolvasás okozott, még szivemben tartóztassam s felújítsam. Mi legelőször szembe tűnik, s legelőbb igazolja a mondottakat, a tárgyak választása. A huszonnégy egyházi beszéd közt egy sincs, mely az Üdvintézményt, a keresztyén vallás e sarkalatát, e belső lényegét egyenesen, in theai tárgyalná. Van itt nagypénteki beszéd, de az arról szól, hogy a nagy vállalatok miért járnak nagy küzdelmekkel ; van húsvéti, de ez nagy általánosságban azt fejtegeti, hogy mik a tudás, mik a hit tárgyai; van pünkösdi, de az a lelki ittasságról tanít; van ádventi, de az majdnem physicai pontossággal méri össze a Jézus tudományát a tűzzel; vau karácsonyi, de ez is többet foglalkozik a csillaggal, mely feltűnt s azokkal, kiket vezérlett, a helylyel s környezettel, mely fölött megállt, — mint magával a karácsonyi történet középpontjával, — s a mennyiben ezzel is, inkább csak erkölcsi oldaláról tekinti őt, felejteni látszván, hogy minden versengés nélkül a mi hitünknek nagy titka ez : Isten jelent meg testben. Nem azt hibáztatom : hogy miért nem feszegeti az Istenség meglábolhatlan mélységeit; miért nem választ magának tárgyakat, mint a középkor scholasticus conciouatorai, kik a meddő rejtélykutatások, s a nevetséges és boszantó szőrszálhasogatások iránt valának előszeretettel. Sőt eltűröm, ha oly kérdések (mik pedig bitünk egyenes tárgyai), mint pl. a háromság titka, Jézus emberi és isteni természete, emberileg kimagyarázhatlan csodatételei stb. érintetlen maradnak. Mit hibáztatok hát? Tulajdonképen semmit; én csak jellemzem Tompát, ki Nagypénteken időt s kedvet talál, azon egyébiránt kétségkívül tanúságos éá emberileg nemes themát fejtegetni, mit imént említék, és nem érzi magát a nagy áldozat által annyira meghatva, elfoglalva, — hogy annál egyébről beszélni, sőt annál egyebet gondolni s érezni se tudjon ; ki húsvétkor az üresen maradt koporsó s rajta ülő fényes angyaltól elbírja fordítani szemét, hogy kételkedő Tamásoknak alkalomszerű magyarázatot adjon arról, hogy a tudás és a hit igen jól megférnek egymás mellett. Mindez azonban csak igazol engem, a nélkül, hogy őt vádolná. Mert én igen hajlandó vagyok hinni, hogy az általa felhasznált tárgyakat sokkal szivesebben hallgatja a gyülekezet, és több siker is koronázza, míg az úgynevezett „száraz" dogmára jól ismerem az ellenvetést: a Kátéban megtanultuk, hogy a Krisí tns elégtétele így meg így — minek azt többet feszegetni, elég abból ennyi. De szabad-e megjegyeznem, hogy a „dogma" nem múlhatlanul „száraz," — söt nem ismerek szívrehatóbb s megindítóbb igazságokat azoknál, melyeket nagypénteken, húsvétkor, vagy karácsonyban lehetne elmondani, ugy hogy egészen az orthodox felfogás körén belől maradnánk, s a váltság tanának tulajdoképi gyúpontjától hajszálig se távoznánk el, kivált ha egyszer oly szívből, oly ajkról vagy kézből vehetnők az igét, mint Tompáé; mert ha ö festené a kereszt setét pompáját és ez omló vér iszonyú magasztosságát, a kép hatásbau és fény ben vetekedhetnék ama világossággal, mely a kősírból lövellne ki, melynek szájáról ím a k'ó elvétetett vala. De talán magunk szoktattuk el híveinket az ily hatások iránti fogékonyságtól ? Igen szeretünk magunk is, a vallás dolgaiban is egészen „józan" eszünk erejére támaszkodni, s lelkiismeretes dolognak tartjuk hallgatóinkat sem vezetni többé a hit járszalagán ? — Csalódhatom, de meg vagyok győződve, hogy az okos hit (nem a puszta okosság, hanem az okszerű hit, csak hit legyen) jobb vezér számtalan esetekben, az emberi elme legszebb eszméinél; hiszen, Isten tudta, mit tesz, midőn az ész mellé s fölé ama vezért is adta nekünk. Tudom én, hogy az ész is kijelentés, a természet is kijelentés, — s Isten mentsen, hogy ki akarnám j küszöbölni prédikációinkból azt, mit általok nyilatkozik a teremtő; de tán nem mondok vakmerőséget, s nem leszek felségsértő, ész és tapasztalás, természet és tudomány ö felségeik ellen, — azt mondván : hogy bennök csak első alapjai vannak ama tejes kijelentésnek, mely Jézusban tetőzve van. Szabad legyen újra ismételnem, hogy mindez nem hibáztatás, én csak jellemezni igyekeztem Tompát tárgyai j választásában. A mi a tárgyak kivitelét illeti, (e szóba foglalva az első alapeszme után mindent a kész predikátióig, tehát kiindulást, felosztást, kifejtést, irályt) ez oldalról bátran állíthatom, hogy könyvet magasabb igényekkel rég nem vettem kezembe, elégültebben tán sohasem tettem le, mint Tompa egyházi beszédeit. Itt együtt van minden, a mit kidolgozott predikátiótól várni , kívánni, sőt óhajtani is lehet. A felvett alapeszme logikai felosztása majd mindenütt erős, világos, — holott többnyire meglepő, uj és eredeti — oly tulajdonok, mik csak igen ritkán találkoznak; mert vagy a rendkívülit és ujat, — vagy az igazságot és tisztaságot kell rendesen nélkülöznünk az egyházi beszédek íróinál. Azután az egyes részekben mindenütt a részletezés, leirások, vagy tanítások oly valódiak, oly mélyen hatók, oly erőteljesek, hogy az ember alig tudja bölcset, költőt, vagy lélekbúvárt hall-e beszélni? Rendesen megtalálja Ő azon végét a fonálnak, melyről önként gömbölyödik le az egész, a nélkül, hogy valahol szakadna, vagy letekerését téritnie kellene. Mit mondjak az előadásról szorosabb értelemben? Mit az irályról? az előforduló képek, hasonlatok stb.-ről. A ki Tompát, mint költőt ismeri, tudja, hogy az ő költészete, mikor rímel sem nyilatkozik üres, vagy épen dagályos cifrázatokban, s bár a természetnek figyel' mesebb vizsgálója, hőbb szeretője s szerencsésebb leirója nálunk nincs, mint ő — távol van attól a mit „csörgedező patakok"-féle poésisnek mondunk. Ez egyházi beszédekben sem tagadta meg magát az Ő természetszerető egyénisége, sőt miuden lapon teljes erejében látom azt tündökleni, de a képek itt még egyszerüebbekké, a tapasztalatok közvetlenebbekké válnak, s míg költeményeiben csak érzéseket szabad (a művészet szabályai szerint) ébreszteniük, itt — a hol szükség — a tanúságok is egyszerre közel vannak bozzájok. A styl végre olyan az egész könyvben, tán azt mondhatom, egy sort sem véve ki, — mely azonnal elárulja az öntudatos művészt, ki a nyelvet szintúgy ismeri, mint a