Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-05-03 / 18. szám
magával, hogy az egyszer gyakorlatba jött szertartásokon csak a gyülekezet presbyteriuma, mint ő náluk e végre egyedül képes hatóság tegyen változtatást ? Azonban, hogy a magyar reformált egyház, az independentismus, s cyclopsi zabolátlanság ezen pontjáig még épen nem hanyatlott, mutatja a budai zsinat 37-dik kánona, mely egyenesen megszabja, hogy a bevett szertartásokon s liturgicumokon, a lelkipásztor a maga egyéni kéaye szerint semmit ne változtasson, s még inkább bizonyítja a prédikátorok mai napig fenálló ünnepélyes esküje , melynek egyik pontja ez : „magamat a bevett rítusokhoz — egyházi szertartásokhoz alkalmaztatom'"; és az espereseké : „a super. consistoriummal a bevett rítusokban egyetértek A szóban lévő XlI-ik kánonnak a a szathmár-németi zsinat azzal egyező XVIII-dik végzésének pedig azon értelmet tulajdonítani, hogy azok csak az oly változásokat tiltják meg, melyek sokak botrányával és a békének felzavarásával történnek, ellenkezik mind a dolog természetével, mind a szöveg nyelvtani értelmével, mind az eszmék egybefüggésével. A nevezett törvénypontok valódi értelme ez : az egyszer megállapított s gyakorlatban levő rendtartásokon egyéni hatalommal ne tégy semmi változtatást, mert ez sokak botrányával s a béke felzavarásával jár. Csak így lehet és van aztán értelme a tiltó parancsot követő ezen positiv tételnek : „ha valamit épen változtatni vagy javítani kell a szertartásokon, az az egész egyháznak közbeleegyezésével, nemzeti, vagy legalább kerületi zsinaton legyen" ; — mert a provinciális synodus kétségen kivül a mi egyházkerületi közgyűlésünknek felel meg. Ezért mondja a szathmárnémeti zsinat III-dik végzése is : „a hit és hitvallás egységéhez a szertartások és ceremóniák egyformasága is nem kevéssé megkívántatik", s ezen egyformaság elérhető volna-e ott, hol a változtatás az egyéni tetszés kényétől függene. A XII dik kánon általam említett értelmének helyes és igazi voltát bizonyítja nemcsak az úgynevezett Articuli Majores 5-ik cikke, melynek nevezett kánon csaknem szószerinti másolata, hanem a prédikátorok esküjének imént idézett pontja, és a tiszántúli egyházkerület ez ügybeni talán túl a rendén is szigorú gyakorlata, hol t. i. az esperesek, még a múlt századi statutumok szerint is, tartoztak szigorúan megvizsgálni a szabályszerű látogatások alkalmával, hogy a papok nem térnek-e el valamiben a bevett rítustól, s bol ha egyes rendkívüli alkalmakra külön könyörgés rendeltetett is : annak készítését nem bizta a kerület az egyes papokra, hanem maga készíttette el és hivatalosan bocsátotta ki. Miként minden, a törvényes gyakorlattól eltérő változtatás vagy újítás, ugy a szó alatti symbolisaló egyházi cselekmény is alá esik tehát az idézett törvény sújtó hatalmának; és abból, hogy a tiszántúli egyházkerület kimondotta egykor, — azonban soha életbe nem léptette — azt, hogy az uj lelkipásztor az esperes által vezettessék be, váljon következik-e, hogy épen az itt szóban levő symbolisaló szertartást akaita életbeléptetni; 8 midőn maga életbe nem léptette, az( egyesek önkényére bizta volna annak divatba hozását? Én azt hiszem, —. és mást feltenni bajos is, — hogy olyforma egyszerű bevezetést akart, milyen a külföld némely protestáns egyházaiban gyakoroltatik, s milyennek a mi agendáink némelyikében is nyoma van; s hogy ezen egyszerű bevezetést is életbe nem léptetette, bizonyosan józan okai voltak reá. Abból továbbá, hogy valamely uj szertartáson, azon gyülekezet, melynek kebelében az végre hajtatott, meg nem botránkozott (? ?): következik-e, hogy az csakugyan nem botránkoztató ? Valamely újítás botránkoztató voltát, nem az egyes gyülekezetek annak irányábani magaviseletéből, hanem hitvallásunk elveiből, a törvényből és törvényes gyakorlatból kell megítélni. Abból, hogy az eltántorodó Izrael arany borjut öntött, s ottan-ottan bálványozásra tántorodott, s abból, hogy a keresztyén középszázadok alatt becsúsztak és erőt vettek a számtalan ceremóniák, a nélkül , hogy axokon a gyarló nép megbotránkozott volna : váljon következik-e, hogy mindezek a Jehova törvényei és a tiszta keresztyén vallás elvei szerint is nem batránkoztatók? — A vizsgálatunk alatti ceremóniát továbbá, a templomi orgonázás és confirmátio köpenye alá bújtatni nem lehet, részint mert ezek nem szertartások, legalább nem symbolizáló szertartások, részint és főként, mert ezeknek szokásba jövetele nálunk egyházkerületi végzéseken alapul; I tehát nem az egyéni újításnak, hanem az illető törvényes hatóságnak szülöttei. De itt azt kérdhetné valaki, hogy azon újítást tiltó törvények, melyeket én oly szigorúan védelmezek, nem vetnek-e gátat minden haladásnak, s nem szorítják-e a tiszántúli egyházkerületet a stabilismus vasjárma alá. Épen nem; mert ama törvények nem általában az újítást, hanem csak az egyéni hatalommal való újítást tiltják meg. Lehetséges tehát, hogy megyei és kerületi gyűléseken, s az irodalomban, a szertartások szükségesnek vélt javítására nézve is indítványt tegyünk, és a hitvallásunk elveivel egyező > tíflvfia aTortoptAooltnalij iutCaiu^uj vKu^K, aei lllctO ^^ Lúo kerület, mint jelenben e tekintetben egyedül fenálló hatóság általi életbeléptetését sürgessük. Ezt kivánja, uraim! nemcsak a törvényesség, hanem a szerénység is; mert váljon kicsoda volna közöttünk, ki azt állíthatná, hogy a mit ő maga, vagy nehányadmagával jónak és üdvösnek lát, az felette áll a többi szolgatársak atyafiságos bírálatának ? Ha valahol, itt bizonynyal igaz, hogy : több szem többet lát. (Vége követk.) Révész Imre. Állítsunk egyházi takarékmagtárakat! Egyetemes protestáns egyházunk, s így annak minden egyes egyházi községe fejlődési tényezője nem külső fény, és felvirulásának nem is egyedüli hajtó ereje az anyagi gazdagság, tudva lévén előttünk, hogy : „Nem aranyon vagy ezüstön váltattatok meg." De azon szentírási intés: „Gazdálkodók legyetek egymásnak" (I. Péter 4, 9), mely egykoron kivált ker. gyülekezetekhez intézteték : mégis érezteti velünk, hogy oly köz| javadalmat szerezzünk, melyből, a csalfa kttlfényt és a gazdagodás „tőreit" kerülve gazdálkodjunk meg annyit a tárl sak megzavart anyagi léte enyhítésére, a mennyit szükségesnek tartunk, hogy egyszersmind az istenbeni élet folyama mag ne zavartassék,— sőt az anyagi a szelleminek kamatozóvá tétessék. Nem szükség azonban oly messziről levont indokolással szólnunk az egyházi takarékmagtárak felállításának ! okszerűségéről. Országszerte hires szegénységünk, egyházi csekély ingatag jövedelmünk, közvallásügyi és házi teendőink szttgséglete eléggé felszólítnak oly takarékosságra, mely a sokszorosított csekélységekből tekintélyes ered-I ményt hozó tőkét nevelni bírjon! S erre vajmi szép alkalom nyilik a mezőgazdasággal biró községeknek, hol pénzbeli csak nagynehezen, termény: beli áldozat azonban alig érezhetőleg letehető az egyház oltárára. íme, itt például szolgálhat Pestmegyében fenálló ilye 1 tén két ev. egyházi takarékmagtár. Egyike Gyónón mélt. báró Pódmaniczky János ur által alapított, máris 600 véka életre szaporodott. Másika tekintetes Ivánka Imre ur indítványa folytán körülbelől 50—60 vékával 1858-ban az iskola és imaház felszentelése alkalmával alakult meg Farmoson. Tudtomra vidékünkön csak e két takarékmagtár létezik, de hogy e kérdéses intézeteket in theoria sokan pártolják, az tagadhatatlan. Csak a megalapítás kezdetének nehézsége tartóztat még vissza sok egyházi hivatalnokot, mert sokszoros egyházi szükségeink fedezése úgyis mindig a népet terhelvén ez ügyben ismét az uj intézményeket csak lassan felkaroló népen lenne a sor, alapítási adományokkal előállani.