Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-05-03 / 18. szám

va az egyházközség által — „ennek kezeit és lábait megkötözvén , vigyétek el innen". — Máté 22 : 12, 13; kitűnik : hogy a presbyterium az egyházközségnek alá van rendelve; kitűnik, hogy működéséről számolni, s az egyházközség határozata szerint lelépni, az egyházközségbe beleolvadni tartozik; kitűnik : hogy az egyházközség saját keblébö'l ismét választ ui presbvteriumot. ŰÜ^X JJJLL ClíJ Cg JJClZj^VUZJOVg l.Jt^j , il-'-Q ból való hasonlatossággal éljek — a törvényhozó tést, a presbyterium pedig annak minisztériuma. — Akárki mit mond is ezekhez, akárhogy csűri csavarja is ezeket, de hiábavaló lesz minden töprenkedése, mert csakugyan ilyen állása, ilyen szervezése van a prot. egyházközségnek és presbyteriumának; világi nyelven szólva : az alkotmányosság elve legtisztább értelme szerint egyedüli alapja a protestáns fegyháznak, mint községnek, mint társulatnak. Mert nézzünk vissza a keresztyén egyház Ős történelmébe, az első hat századokéba, e történelem mutatja mindenkinek, kinek az evangyéliom és a történelem világától felvilágosodott szeme van, hogy az egyházközség a törvényhozó, a presbyterium peclig csak kormányzó testülete, melynek élin, mint valami premier-t, a püspököt állani látjuk. — Egyedül a 8-ik században II. Klothár, a francia király, hogy a pápa elől elkaphassa az egyház feletti uralmat, nyakára hágott az egyházközségi rendszernek, melyet csak a reformátio szabadított meg ismét és meg is védette, még pedig egy Y-ik Károly a hatalmas császár ellenében is. Mi pedig ezeket így találva nem látjuk, hogy örökös presbyterségnek akár az evangyéliomban, akár az egyház őstörténelmében, akár a reformátio elveiben és szellemében megalapítva volna annak fenállása. Mi azt sehogy sem tudnók megmagyarázni magunknak, honnan csúsztak be hozzánk az örökös presbyterségek, melyek nem az egyházközség megbízásából lettek presbyteriumokká, hanem azt önkényesen ragadták magukhoz, és az egyházközség nyakára hágtak, mint egykor a fejedelmek és a hierarchia — mondom, ezt nem érthetnők, ha nem tudnók, miként a magyar prot. egvház, mint község, az aristocratiának köszönheti politikai existentiáját, mely véds?.árnyai alá vette és ápolta. — Az olygarchia akkori időkhez képest okosan cselekedte, hogy saját hitének egyházát, mely egyszersmind más érdekeknek is köpönyül szolgált, kormányozta és oltalmazta, mert azon századokban Övé volt a hatálom, mely minden megrohanást, mely az egyházra törni akart, felfogott; a hálás egyházközség pedig ezen hü bajnokainak kormányát, mely inkább csak a külső oltalmazást tárgyazta, köszönettel viselte;— nálunk genesise az örökös presbyterségnek — persze, hogy sokféle változáson ment keresztül, míg akkorára kinőtte magát, mint azt most némely gyülekezeteinkben látjuk. De azon idők sötétsége már elmúlt, eltűnt, és más szellem emelkedett ma a diadalra; a társadalmi viszonyok tisztultak, mert az evangyéliom eszméi hovatovább szélesben terjedeznek, érvényre emelkednek és nagyobb hódításokat tesznek, és a mi hajdan jó volt, most már jobb van nála, a mi egykor gyámságul szolgált az egyháznak, az most mint elnyomás nehezül reá; maj a protestáns egyházközségnek politikai állása a civilisatio, a polgárisodás, a közmíveltségben lel biztos oltalmat; a civilisatio pedig, mint másutt : ugy az egyház terén is diadalt követel a szabadságnak, melylyel minw ^^szabadított Krisztus; „a régiek elmúltak és mindenek megujultait." Midőn tehát az örökös, holtig tartó presbyterségek az egyházközség nyakán ülnek, jele az annak, hogy a civilisatio haladásait és így az emberiség boldogulását meg akarják akadályoztatni, elnyomni; és a haladás helyett stabilismus, míveltség helyett obscurantismus, szabadság helyett servilismus, jog helyett önkény tanyájává és iskolájává akarják lealacsonyítani a protestáns egyházat. A ki ezeket meglatolja, belátja, miszerint nagyon távol áll az az evangyéliomi vallásosságtól és a protestáns egyháziasságtól, a ki nem az egyházközség kezeiből vett presby térségét bitorolva, még azt meri mondani szemben az egyházközséggel: „én nem mondok le a presbyterségroi, te neked egyház, nincs jogod engem innen elmozdítani, — hanem én kormányozlak és te hódolj, én parancsolok és te engedelmeskedjél, én fütyülök és te nótám szerint táncolj, én sáfárkodom filléreiddel, de te ne kérj tőlem számadást stb.; az örökös presbyteriumnak mindég ily önkényt lehelő szellemű elvei vannak, nem egyéb az, mint zsarnoki absolutismus, mely a vallásosság az egyháziasság szent köntösébe belelopódzott. Az egyház hivatva van, hogy a vallás által nevelje az embert a szellemi szabadságra és annak megfelelő boldogságra, de ha a vallás oly egyházközségi viszonyokba hozna, melyeknek szálait a vaskényíi presbyterium ide-oda rángatja és szorongatja, és minden önállóságtól, függetlenségtől, szabadságtól, minden élettől megfosztja: váljon nem tipratik-e le azáltal a vallásnak szentsége is ? Igenis, mert minden örökös presbyteriumnak egy az elve, u. m. korlátlan uralmat gyakorolni az egyházközség fölött. Ezek szerint lépjen le mindenütt a maga magát feltolt presbyterium, lépjen le önkénytesen, mert protestáns ellenes az ő fenállása, a hol pedig szép szerivel lelépni nem akar : ott az egyházközség ragadja meg a maga jogát, és leléptetvén a hivatlant, léptessen szabad választás által törvényszerű protestáns presbyteriumot. „A szabadságban azért, melylyel minket a Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgálatnak igájával." Lutheránus Sincerus.