Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-05-03 / 18. szám
A lelkipásztor beállításának szertartásáról. (Második közlés.) „Saul, Saul, mit kergetsz engemet?" Ap. Csel. IX. 4. Egy általam igen tisztelt és szeretett férfiú, midőn látta, hogy e becses lapok több számában, az én szentirásmagyarázásáról irott jámbor közléseimet, a lelkésziktatásról ellenem irott cikkek nyomban követték : e sajátságos körülményre ama szózatot alkalmazá „Saul, Saul, mit kergetsz engemet?" Én azonban, őszintén nyilvánítom, távol vagyok tőle, hogy ezt magamra alkalmazzam, nemcsak azért, mert ezt ama szózat magas eredete és jelentése megtiltja, hanem már csak azért is, mert azt hiszem, hogy jó magyar ember nem egy könnyen engedi magát kergettetni, hanem megáll és szemébe néz az ellennek egés?. bátor sággal. Midőn ezelőtt mintegy félévvel, e becses lapok múlt évi 42- és 43-dik számaiban, a lelkipásztor beállításának szertartásáról egy rövid értekezést közlöttem, hallomás után, s némi irodalmi nyomokból már tudtam azt, hogy azon beállítási szertartás, melyet én különböző szempontokból megtámadtam, a dunántúli és dunamelléki reformált egyházak kebelében, s talán ágostai hitvallású testvéreinknél is rendes szokásban van; ugyanazért fel kellett tennem s fel is tettem azt, ho^y közleményem viszhang nélkül aligha maradand. íme a viszhang, e lapok Il dik s több következő számában, habár elég későn, de valahára csakugyan megzendült. Üdvözölnöm kell tehát azt, és üdvözlöm is egész tisztelettel, mint kétségtelen jóakarat és tanulmány eredményét. Óhajtottam én is, hogy azon eszmecsere, vagy véleménycsata, mely a kérdés alatti tárgy felett közöttünk fel támadt, ne legyen olyan, mint azon római viadorok harca, kik, szemeik bekötve lévén, a romlott nép tapsai között, vakon vagdaltak egymáshoz; — sőt óhajtóm, hogy olyszertt harc és háború, milyen e lapok mezején — fájdalom! nagyon is sokszor csörög-csattog ne is legyen közöttünk, hanem legyen lelkipásztorokhoz illő higgadt véleménynyilvánítás és vitatkozás. Ily indulattal lévén, lehetetlen legelőször is , a feletti sajnálatomat nem nyilvánítanom, hogy a kérdés alatti ügy annyira személyemhez köttetett, miszerint szegény nevemnek, egy terjedelmes cikksorozatnak nemcsak egész folyamán, de épen címében is oly igen kellett szerepelni. Az ily celebritast valóban nem irigylem senkitől; — és a midőn én oly elveket állítottam fel és vitattam, melyek egyáltalában nem az én agyamnak találmányai, hanem századok óta teljes jogosultsággal élnek és érvényben állanak a reformált egyházi élet és tudomány mezején, söt egyidősök magával a keresztyénséggel; s midőn ezen elvek vitatása folyamán, minden személyi és helyi érdekeket a lehető legnagyobb lemondással megkíméltem, miként most kímélni akarok : nem tudom, mivel érdemlettem ki az említett fatális celebritast. Óhajtottam volna továbbá, hogyha már a lelkipásztor beállításának szertartása, a dunai kerületek érdekéből és szempontjából is szó alá kerül : nyertünk volna mindenek előtt egy lehető legrészletesebb leirást arról, hogy miként divatozik e szertartás, s ebben főként az eszközök átadogatása, mert előttem ez volt és most is ez a fődolog, — a nevezett kerületekben; van-e valamely megyei nagy kerületi végzés, mely ezt megállapítja és szabályozza, s van-e egyezés mindenütt ezen szertartás végrehajtásában stb. stb. Egy szóval : szükséges lett volna legelőbb is, magát a tényálladékot a lehető legrészletesebben megismerni. Mert én ugyan nem szégyenlem bevallani, hogy a kérdés alatti szertartást nemcsak az, hogy soha nem láttam, de sem a hazai, sem a külföldi protestáns szertartási könyvekben egyházi rendtartások között, kánonokban, statisticákban stb. soha nem olvastam, holott ezek gyakorta, a legcsekélyebb egyházi cselekményt is nagy részletességgel szokták leirni. Azt sem titkolom el, hogy épen a miatt, mert ezen szertartás mindezideig kerülte az irodalmi nyilvánosság napfényét, már előlegesen is erős gyanú támadt fel bennem ellene. De szükség lett volna és lesz is az óhajtottam részletes leírásra azért is, hogy a felmerülő különbözéseket és eltéréseket kellőeü figyelembe vehettük volna és vehessük; mert ime, már csak az eddigi csekély nyomokból is kétségtelenül kitűnik, hogy e szertartás nem bir kellő egységgel a lényegesekben sem; mert néhol csak templom kulcs, másutt meg épen ez nem, hanem minden egyéb adatik át; néhol talán csak biblia, másutt kulcs és urvacsorai eszközök stb. stb. szoktak átadatni; a mi mindazt mutatja, hogy ezen szertartásnak aligha van oly törvényes forrása és alapja, melyet az illető egyházi társadalom közösen megállapítottnak s így egyetemlegesen magáénak vallhatna, s mely nevezett egvházi cselekménvt. aa ogj-éni Doco^cij, tuuauanság vagy tanzeusi képmutatás ; miatti elfájulás bizonyos veszedelmétől megóvhatná. — ; Nem lévén azonban szerencsés, a dunai egyházkerületek j kebeléből ily részletes leirást birhatni: kénytelen vagyok most is, miként a múltkor, azon néhány vonást tartani szemem előtt, mit ama criminalis nyiltlevélre nyertem volt, s mit a most vizsgálatom alatt lévő közleményben , némi részben felvilágosítva, s ugyan erősen védve találok. „Kihez légyen szerencsém?" Ezt szokták kérdezni az emberek attól, kit nem ismernek. Ezt kérdeztem én is a szó alatti egyházi cselekményről; s erre e lapok 11-dik számában következő tartalmú feleletet veszünk : „én nem vagyok ceremónia, mert nem tulajdoníttatik nekem valamely titokszerü értelem vagy természetfeletti jelentés, — pedig ; minden ettől függ; —• hanem vagyok a cultusnák (!!) oly alkalmi mellék-rósze, mely a tanítást nem teszi feleslegessé* stb. — Bocsánat, de ezen önismertetésben, nagy Önismeret hiány és némi fogalomzavar látszik* Hát csak azt nevezzük-e s nevezi a világ ceremóniának, melynek titokszerü értelme és természetfeletti jelentése van ? Nézze végig bárki a római katholika egyház igen számos szertartásait: meg fogja látni, hogy azok között nagyon sok van olyan, melynek maga a római katholika egyház sem tulajdonított soha sem titokszerü értelmet, sem természetfeletti jelentést, s mégis az egész világ ceremóniáknak nevezi őket. Tekintsük meg például és bizonyságul a régi Rippelt: Az anyaszentegyháznak ceremóniái és szertartásai. Buda. 1790, s | épen a tárgyunkkal rokon pap- és püspökszentelés némely j egyes ceremóniáit. „A püspök a stólát keresztülteszi a felszentelendönek mellére, mivel 'értésére adja, hogy a pap onnan felül erőt és malasztot vészen; ugyanezt adja értésére a misemondó ruha is, mely eleintén a hátán feliben fel vagyon tűrve, mivel az jelentetik neki, hogy nincs még egészen felszentelve. Kezeit belől a szent chrysmával megkeni, jelentvén, hogy a pap Krisztusnak személyét viseli; a kelyhet borral s a tányért ostyával átadja, jelentvén, hogy a pap követ és szószóló e földön az Isten és emberek között A felszentelendő püspöknek a püspöki cipellőket vonják lábaira, jelentbéri, hogy neki a világi dolgoktól el kell választva lenni; fehér ruhába, tünicellába öltöztetik, jelentvén, hogy neki jámbor, tiszta életűnek kell lenni; az evangyéliomos könyvet vállaira teszik, jelentvén, hogy neki választott edénynek kell lenni; püspöki pálca, gyürü, evangyéliomos könyv, keztyük adatnak neki át, melyekkel kötelességének bizonyos pontjaira van emlékeztetveu stb. Lonovics, ki ez ügyet is bővebben és alaposabban tárgyalja, említi még a papszentelési ceremóniák közt, hogy az újonnan felszenteltek égő gyertyákat tartanak kezeikben jeleül azon világosságnak, melyet az evangyéliomban nyertünk, s annak hogy az ő rendeltetésök erényekkel világoskodni; továbbá viasz gyertyaszálat nyújtanak át a püspöknek egy hajdani szokás emlékéül. Ezen példákból, melyeket még több különbözőkkel lehetne növelni, láthatja a tisztelt olvasó, hogy noha az egyházi rend a római katholikusoknál sákramentom : az arra való felszenteltetés ünnepélyében mégis van-