Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-02-25 / 8. szám

elejét vegye, melyek mindig bekövetkeznek, ha megtörtént a szerencsétlenség." Látni való, hogy e kitűnő ügyavatottsággal irott cikk oly körből jő, melyet publicistái nyelven jóiér t e s ii 1 tn ek szoktak mondani. — Hisszük is, hogy annak irója a legmagasb államhatalomnak irántunk való atyai intentioiról jól van értesülve és köszönetünket érdemli, hogy azokat azon kétkedők megnyugtatására közlötte, kik a hosszas halogatásból eredt bajok befolyása alatt elfogulva tán nem tudják kellőn azon indokokat méltányolni, melyek a magas kormányt e nagyfontosságú ügy lassú elővitelében vezetik. Kik mindennap magokat illetéktelen oldalról jövő akadályok által legszentebb teendőikben megzavarva érzik (1. a lap végén álló levelezésünk első pontját), nem igen hajlandók az ildomosság parancsolta fontolvahaladás maximáját magukévá tenni s súlyosnak találják hallgatva tűrni, midőn hivatás,oknál fogva szólni kötelességük. Nem csekély fontosságú tehát, ha addig is, mig ügyeink vég elintézése bekövetkezlietik, időről időre magasb regiókból oly szózatok jőnek, melyek, midőn azt bizonyítják, hogy egyházi létviszonyainkat illető óhajtásaink legmagasb helyen is méltánylattal fogadtatnak—, az egyházat zavaró ama idétlen buzgólkodókat mérsékletre hangolják és a hivatlan avatkozásokat a legmagasb kormány céljaival ellenkezőknek tüntetik fel. Ez tehát egy másik ok, a miért mi az Osterreich. Zeitung cikkírójának őszinte köszönetet mondunk. De más részről nem szabad hallgatással mellőznünk, hogy a fentebb közlött cikkben olyanok is mondatnak el, melyek midőn egyházunkról állíttatnak, igen is alkalmasak ennek irányában idengenkedést idézni elő —, mintha t, i. az egyház maga hivatásáról elfelejtkezvén, saját körén és határán túlterjedő politikai törekvéseket ápolna. — Az egyháznak sem hivatása, sem módja, sem akaratja az államügyek intézésébe beleavatkozni: egész politizálása tehát legfölebb is abban áll, hogy a mennyiben magának van az állammal érintkezése — az Ü Felségét illető főfelügyeleti jogot kivéve, minden politikai befolyás ellen folyvást és állhatatosan óvást tesz és az állam és egyház jogkörei közé szoros határvonalt húzni törekszik. De minthogy ez, a mint e lapokban már többször említettük, magának () Felségének is határozott akarata: nem látom át, hogy lehet e törekvést az egyháznak bűnül felróni. — Ezt annyival kevésbé értjük, miután a cikkiró tollát nyilván jó szándék és a magyarországi protestánsok iránt való szives indulat vezette, sőt, az egészből Ítélve, nem lehet nem látnunk, hogy midőn a magas kormánynál irányunkban nyilatkozó jóakaratú intentiókban — igen helyesen — egyházunk szebb jövendőjének legbiztosb zálogátlátja: épen ama jóakarat tekintetéből, az egyház eljárását minél mérsékeltebbnek óhajtaná. „Mérséklet és rend!" felkiált a cikkiró—. „Ki azt füle mellett bocsátja el: az el van Ítélve." Mi is ugy gondolkodunk, és minden alkalommal ugyanazt hirdetjük, de meg is vagyunk győződve, hogy az egyház, mint ilyen , a jog-és törvényszabta korlátokon túlmenni soha nem akart; alázatos kérelmezést pedig atyai kormányunk türelmetlen figyelmeztetésnek venni nem fog. Ennyit egyelőre a cikk általános tartalmára nézve. A részek taglalását a jövő számra hagyjuk. Szerkesztő. Egyház és népelem. Az első reformátorok megegyeznek abban, hogy az egyház egyenlő-jogu erkölcsi társaság, s igy kebelében egyik tag sem uralkodhatik a másik felett. Abban is egyet értettek, hogy az egyházat illető dolgokban, nemcsak a papok, hanem a világiak is befolyhatnak. Az alkalmazásban azonban szerte-szét ágazva egymástól, megoszlottak egymás közt. Luther és Melanchton a püspöki rendszernek voltak baráti, Zwingli ellenben a presbyteri rendszert pártolta, és midőn ő a tigurumi tanácsnak az egyház körül általános rendelkezési jogát elismerte: akkor Calvin a világi elemnek csak az egyhtíz ldil-életét tárgyazó dolgokbani befolyását engedte meg, maga törvényhozó, biró lévén egy személyben, a világiaknak csak a végrehajtást adta át; — mert ha szinte paptársai közt kimondá h az egyenlőség elvét; de szelleme csakugyan a püspöki szerkezethez szított. Ezen nagy emberek különböző nézete számláihatatlan sok zsinatolásnak lett következése; és még is sem a 17-dik, sem a 18-dik, sem a jelen 19-dik századokban — a Knox lelkétől vezérlett angolskót puritánusokon kivül — nem találunk sehol igaz presbyteri rendszerre, és a fürkésző szem, mindenütt csak consistorialis szerkezettel találkozik. Knox után Grotius Hugó és Hobbes támadák meg legélesebben a puritán ásókkal ellenkező angol papság nagy hatalmát. Különösen Hobbes — kinek tövises szálka volt szemében az angol-egyház hatalma, azt ostromolni nem szüne meg soha, azt állítván, hogy az, a protestantismus haladása előtt, egy oly széles Ocean, melyen az szabad röptével is által nem juthat; és ha illő korlátok közé nem szoríttatik, — annak minden üdvös célja és szándéka belefúlj — ennélfogva az egyházat minden érdekei s viszonyaival együtt, a világi hatalom befolyása alá rendelte. Látni való, hogy Hobbes szabadelműsége túlragad -tatván, hibázott és abban tévedt meg, hogy az egyházi elemet minden befolyástól kizárva, mint adalékot számítá az egyliáz-társadalom mérlegének serpenyőjébe. Hobbes és elvtársai tanát leginkább magáévá tette Thomasius, ki a hálái egyetemben 1694 körül azt tanította, hogy a világi hatalom jogainál fogva — iure territorii — nemcsak az egyház bel életét tárgyazó tudományokra ügyel fel, hanem a sz. irás ma-