Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-11-13 / 45. szám

m e g t a r t a s s é k c világ ő általa. A ki a z 1 s t e n fiában hisz, az bár bűnös, mégis nem fél az uj i steni Ítélettől, és a« itélet következtében a büntetéstől : a ki pedig nem hisz, az folytonosan Ítéltetik. Jáu. 3, 17. 18. A bűnösöknek pedig az áldozatok általi eltörlésének hiányos voltát Pál apostol akként ecseteli. A zsidók a bűnökért való engesztelésért járultak az engesztelő képhez Qhcarrjot-v), nem saját, hanem az áldozatok vérében, vezettetvén azon bal felfogástól, mintha a büntetést a bűntől elválasztani, és másra áttenni lehetne; és Így nem magok bűnhődtek az elkövetett bűnért, hanem a büntetést a megölt áldozatra ruházták át: az Isten pedig Krisztust engesztelő képgyanántállitáelő saját vérében a keresztyén hit szerint, hogy nyilvánuljon az isteni igazságosság, mely az elkövetett bűnt nem hagyhatja megbüntetés nélkül és azt meg bocsátja; és az isteni türelemben, az isteni igazságosság meg mutatás áraaje-1 en ben : h0gy a-Krisztus hitüek iránt igazságos és kegyelmes legyen. Kóm. 3, 25. 2G. És Így bemutatta maga az Isten a Krisztus szenvedéseiben, hogy ő igazságos ery erőii^iv rrt

g őixatoovvqg avrov; hogy bünteti a bűnöket, hanem szellemileg év roS avrov e/futzt, vagyis az ő testén év ríj aaoxí Róm. 8, 3.; vagyis hogy a bün a büntetését is magában hordja, hogy megbüntetve lévén, az elkövetett bűnök megbocsátva is legyenek dia rrjv náQsaiv róav nqoyzyovóioav (utuorrjftárcor. Igy bocsáttatik meg a bűn a szellem természeténél fogva. Hanem megbocsáttatik a bün egyszersmind az isteni szeretetnél fogva Ív ríj ávo/rj tov Ötov, annak megmutatására, hogy az Isten egyszerre mindenkorra a legtökélyesb valóság ttooi IvSet^iv rfjg ö(xaioGvvrj$ ahov, hogy a keresztyén tan szerint az Isten legyen a szellem ter mésze t é r e büntetőleg igaz, saját jellemére pedig kegyeletileg igaz kg ró thai avrov őíxaiov, xai örxaiovvra róv éx mattcag 'Ir/aov. Valamint tehát a bünnélküli Krisztus tv ófioicópart actQxog áiianrlag, mégis a bűn megismertetése-végett ntQi úhuqtuíg maga szenvedte a rá mért szenvedelmeket Kóm. 8, 3: ugy minden embernek is az elkövetett bűnben önmagának megbüntettetnie kell. Krisztus annálfogva miérettünk bűnhődött; minthogy tanából, és a bűnismertetési szenvedelmeiből kell meggyőződnünk, hogy az elkövetett bűnben már megbüntettettünk is. Csak e tanróli meggyőződésnél fogva érthető nagy fontossága amaz ismételt felszólításnak fisravoeTre Mát. 4,17. És ezen, a szellem természetén és az Isten szeretetén alapuló, egyedül tökélyes , az emberi nemnek a büu kárhozatátóli megváltásának történelme, elvonul az ó és uj testamentomi tartalmon; ugy azonban, hogy az óban csak az előkészülettel, az újban pedig annak valósi tásával találkozunk, isteni üdvintézkedés az,melynek történelmét vagyis az időbeni nyilatkozatát szerzőnk a szóban levő könyvben következőleg tárgyalja: Az első részben (1.11—20) megmutatja, hogy az üdvtelenség valóban a büu által lett. — Nagy a léleknek hatása a testre. A szenvedő lélek szenvedteti a testet is. Az elkövetett első bűnben szenvedett az első ember lelke és szenvedett teste is: az önmagára utasított léleknek — elválván az Istentől — nem volt most már azon ereje, hogy összeköttetésétatesttel állandóan fen tarts a. 1. 19. A második részben (í. 20—338) előterjeszti a bűnnek az isteni üdvintézkedés szerinti megszüntetését. Ebben megkülönbözteti a megelőző vagyis utegyengctö (1.20—203), és a valósító (1.203—338) isteni üdvintézkedést. A megelőző vagyis utegyengctö (1. 20—203) isteni üdvintézkedés történelmileg különösen így ment végbe. Az Ádámtól Krisztusig (1. 20—203) hosszú időszak általános j e 11 e m e az üdvnek leginkább testi iránya. A szellem ugy jelenik meg, mint a földben rejlő mag, mely bár birt élettel, a hatalmas göröngyét mégsem törhette át : a szellem volt a nagy testben kis lélek. De a hosszú leginkább testi irányon mégis el-elváltak egyes különböző pontok ugy, hogy Ádámtól N 0 e i g (1. 25—.28) testi irányon indult az egész uj emberi nem, (mint volt,) a tapasztalatlanságból annyira merült a romlottságba, hogy az özönviz által el kellett töröltetnie Noen és családján kivül. Noétól Ábrahámig 1. 28—>33. Noe tehát, mint Ádám, ismét kezdő pont volt az isteni üdvintézkedésre; és ámbátor itt is az egész emberi nem ügye forgott kérdésben, mégis, a rámaradt hagyományt felhasználva, nem romlott el annyira, hogy el kellett volna vesznie. Ábrahámtól Krisztusig 1. 33—203. Noe után a megszaporodott emberi család nem maradt meg az egy isteni üdvintézkedés alatt. Abból a p 0 g á n y 0 k magok útjainak hagyattak meg Csel. 14, 1G, ugy azonban, hogy annak idején ők is üdvözüljenek. Titus 2, 11. Isteni intézkedésnél fogva az egy Istent tisztelők, — bár ezek is a túlnyomóbb testi irányon, — vezettettek az üdvre, még pedig c s a 1 ádosan a patriarcháktól Mósesig (1. 37 — 62); népkezdetileg Mósestől Josueig (1. G2—103); nép f c j 1 ö d i 1 e g Josuetőla birákig(l. 103—Í09); a jobbra törekvő népileg kísértetve, zavartatva a bíráktól Sámuelig (1.109—121); az uj támaszokhoz kapkodó nép külsőleg a királyságban, bensöleg a profetiában — a theocratiának legmagasb virágzása Sámueltől az ország eloszlatásáig (1. 121—152); a nép hanyatlása az ország eloszlásától a profétia elnémulásáig (1. 152—189); homályos vágy a jobb állapot után, a bizonyos próféta után afjocprjirjg morog-I. Makk. 14, 41, a profétia elnémulásától Kisztusig (1. 189—203). A valósító (1. 203—338) isteni üdvintézkedés kezdődött a Krisztus fölléptével. Annak általános jellem e a szellemi irány helyes és feljogosított érvényessége. Az életdús szellemi mag áttörte a göröngyöt, mely Őt fedé; isteni jellemét még a testnek is kölcsönzé, azt dicsőbbé tévé s folytonosan teszi a következő történelmi fejlődésen. Krisztus (1. 203—274), az istenember, az ö tanával, és tanának szembeötlő felvilágosításával és feltámadásával bebizonyította, hogy a büu halál Kóm. 6, 23, azaz a bün hoz halált önmagára; a bün meghal, az ember pedig élni fog, s akkor a bünnélküli ember üdvözülend. Az apostolok (l. 273—311), segítve közvetlenül a szent lélektől, folytatták a Krisztustól kezdett üdvmunkát. Az egyháznak (1, 311—326) a szent lélek közvetett segélyezése, tudniilik a szent irás és a szentségek használása melletti feladata a föld valamennyi nemzetségének s köztök valam ennyi egyénnek prédikálni az evangyélmi üdvöt. Végre az üdv befejezésének (1. 326—338) egyes tényezői említtetnek a szent Írásban, úgymint az előhírnökök, az utolsó harc, Krisztus eljövetele, a holtak feltámadása, az utolsó itélet és az örökélet és örökhalál. Mindezekre részletesen kiterjeszkedni, s ö s s zhangzó értelmüket meghatározni annyi lenne, mint terjedelmes keresztyén hittant irni: a mi túllépné a könyv bemu tatásának korlátait. A szellemre mégis,mely a könyvön átvonul; váljon észszerű- vagyis rationalistikai-e az, vagy pedig természettúli cs supernaturalist i c u s; elég legyen a csudák, mint e részben eldöntő pont kezelésére megjegyezni, hogy pl. Lót neje sóbálványnyá átváltoztatását ekként értelmezi szerző (1. 47): itt egyébiránt nem Ovid féle átváltozásra kell gondolnunk: valószínű, hogy a visszatekintés okozta megállapodáskor utolérte Őtet a vész s — mint az egész vidéket —- sótömeg b 0rítá be. Balaam szamaráról szólván (1. 98), a szamár szólására megjegyzi: jól meg kell gondolnunk, hogy a szamár szavai nem mennek az állati körön túl. Még kielégítőbb Josue merész szavára tett észrevétel: a hitnek parancsa Jos. 10,12 u g y volt kimondva , miként azt Josue értette, — annak isteni teljesítése pedig ugy lön végrehajtva, mikép az Isten értette. — Ember a gátra tehát, hogy a szerzőt az ö szellemében kövesse : a betli megöl. II. Kor. 3, 6, Ján. 6, 63.