Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-01-28 / 4. szám

általában egyházunk ujjászületéséreleghathatósb eszköz lenne a belső m i s s i o, — A vidéki gyülekezetek kilenc év óta minden egyházi közlekedés nélkül voltak, részint mert tüzetes közlönyünk nem létezvén, egymás működéséről tudomást nem szerezhettek,—részint mivel egy ideig a rendes gyüléstartás folyama is meg volt akasztva. Ezeknek következtében s mivel a leglelkesb ember tüze is elhamvad , ha rokon lángok által nem élesztetik, itt ott kárhozatos közönyösség fészkelte be magát, afenállott legiidvösb intézményekből az életnedv kipárolgott és most gyökere-metszett elkorhadt fához hasonlók. Hogy az egyház ezen elhalt tetemeibe új élet költözzék, ez a szokott utón alig ha lesz elérhető: itt rendkivüli eszközökhez kell nyúlni s ezek közt első helyen látnám a belső m i s s i o t. Hogy ennek hatásáról, horderej érői meggyőződj link, képzeljük csak el, mily hatást tenne, ha egy félreeső helységben egyszerre egy országoshírű férfiú megjelenik, és miután a helybeli lelkész engedelmével a híveknek az Ur igéjét hirdette: barátságos tanácskozásra kéretné fel a gyülekezet résztvenni akaró tagjait, s ez alkalommal keresztyéni alázattal és testvéri szeretettel a közös teendőkre nézve kor- és helyszerű és a gyülekezet állapotjához mért javallatokat szőnyegre hozván , szent fogadást tétetne velük, hogy azokat mielőbb életbe léptetni törekedendnek. Megengedem, hogy a belső missió létesítése nem könnyű dolog: de azért azt a lehetetlenségek közé sorozni sem akarnám. Csak godolkodjunk minél többen a dologról és szóljunk hozzá komolyan mint illik szólani oly tárgyról, melynek szükségéről meggyőződtünk, és melynek következésképen elmaradni nem szabad. Végezetül szem előtt tartván ama régi mondást hogy „quod non satis discitur, non satis dicitur" •— vissza kell jönnöm arra, a mit a második számban bővebben fejtegettem és röviden ismételve oda megy ki, hogy minden teendőinkre nézve az üdvös eredmény két dologtól függ. Egy az hogy egymást megértve egyesűit erővel működjünk: másik az, hogy a foganatos kivitelre határozott körű végrehajtó hatalom alkottassák meg, mint a mely minden rendes közműködés sikerének conditio sine qua non-ja. Miben van jövőnk ? Az okos embernek feladata, jelenét célszerűen felhasználva, azt ön-s mások boldogítására akként tölteni, hogy az által jövőjét is biztosítsa; miután nem csak jelenben hanem jövőben is élni — és pedig megelégedve óhajt élni. Nagyobb fele az emberiségnek — nem törődve a jövővel, — csak a jelennek él. Azok s olyanok által a boldog jövő nem csak elő nem készíttetik: hanem, inkább olyanok idézik elő ama napokat és éveket melyekről prédikátor (XII, 3) felkiált: „Nem szeretem ezeket" A jelen nemzedéknek tehát erkölcsi kötelessége jelenben gondoskodni arról, hogy oly jövő a mostankorra ne következzék! S ez áll az emberi nemnek egész életéről, nemcsak a polgári kül-, de az egyházi beléretről is. En szorítkozva a mi protestáns evangyélmi életünkre , arra vonatkozólag azt nyilvánítom, mikép a mi — jelenleg élő protestánsoknak is nagyszerű feladatunk arra törekedni, hogy biztosítsuk jövőnket, és annak megállapítása- s biztosítására mozgásba hozzunk minden szabados tényezőket! A magyarországi prot. egyház adja is jelét annak, hogy boldogabb jövőjét biztosítani akarja az által , hogy a magas trón zsámolyánál fiúi bizalommal folytonosan könyörög az iránt, adassék meg nekie a zsinat-tarthatási engedély, s nyujtassék mód és alkalom arra, hogy szervezze magát s jövendőjét megszilárdítsa. Es hogy ez becsületes törekvés legyen, arról senki nem kételkedhetik. De hátha — miről azonban kételkednünk nem lehet, nem szabad — hátha mégis meg nem adatik amaz ohajtott zsinattarthatási engedély? Azon esetre tán szűnjék meg magáról máskép is gondoskodni az egyház ? Korántsem ! Sőt inkább kettőztetett erélylyel meg kell ragadnia mind azon becsületes módokat, melyek által mégis — tehetsége szerint — biztosítsa jövőjét. Jelen igénytelen felszólalásomra is csak azon oknál fogva határzám el magamat, hogy— bár csekély tehetséggel — én is lendítsek a dolgon valamit, s azok után, miket egyházamban láttam vagy nem láttam , javaslatba hozzak teendőket, mikre figyelmünket okvetetlen fordítanunk kell, ha nem akarjuk — a mint nem is akarhatjuk — hogy egyházunk napról napra mindinkább siilyedjen s az által jövője veszélyeztessék. Pedig ha a nyilvános gyűléseken kitört feljaj dúl ás oknak hitelt adunk, akkor hinnünk kell, hogy egyházunk — ha nem is egészben — de részeiben csakugyan szenved, és orvosa nincs, ki a sebeket gyógyítaná. En részemről azt tartom, hogy egyházunk jövője t u d o m á n y i 1 a g és erkölcsileg kiképzett lelkészeiben van biztosítva. Mert mig ily jólelkű és kiképzett lelkész alatt (ki nem csak tud, de akar is) virágzik az egyház: addig a kontár alatt pusztúl, vadúl, sülyed. Lehet ott bármely erélyes világi felügyelő, nem használ az, mert a beléletre csak a pap hat; pedig mit ér az a külélet belélet nélkül ? Lehet némely egyház gazdag, igen gazdag, de ha erkölcsileg szegény, ki fogja azt virágzónak mondani? Tehát csak lelkes, derék kiképzett egvéneket avassunk fel papokúi, de nem mindenkit, a ki azzá lenni akar! Hogy pedig az történhessék, érettségi vizsga alá bocsássuk elébb azon fiatalokat, a kik az egyházi pályára szánják magokat, a mely érettségi vizsgánál ne csak a tudományokra legyen tekintet, hanem még inkább az egyénnek erkölcsi jellemére! A candidatust csak akkor avassuk fel lelkészszé, hahogy előbb a tüzpróbát kiállotta; mert nincs nagyobb veszedelem az egyházra nézve, mintha a'can-