Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-01-01 / 1. szám

re nézve a gyámság alól kivette: e felszabadítás nem maradhatott következések nélkül a társas és állami viszonyokra nézve is. Főcéljá azonban a reformatio müvének a lelkiismeret szabadságának kivívása volt, Imely nem csupán abban áll, hogy magára hagyatik minden egyes emberre lelki üdvét a maga módja szerint eszközölhetni, hanem és főkép abban, hogy célja elérésére, mások jogainak csorbitása nélkül, mindent felhasználhasson, mit a társas viszonyok /nyújtanak. Hogy aztán a hívek e joggal hogy éltek, s az autonómia elvét hogy léptették életbe? azt többnyire a históriai viszonyok határozták. — Angol- és Németországon például a hívekkel egy hiten lévő politikai fŐ az egyházfőnökséget is magához ragadta, minek következtében a község az önkormányzási jog jó részétől s evvel együtt szellemi élete egyik legfőbb rugójától ismét meg lőn fosztva. — De tapasztaltatott is, hogy mind a két országban az uralkodó egyház hivatalos istenességének fegyelme vallásos közönyösség- és tespedésnél soha egyebet nem szült, s hogy a híveknek koronkint történt új vallásos életre ébredése mindig a hívek oly szabad egyesületeinek müve volt, hol a község eredeti önkormányzati jogát visszavette, s ennélfogva az uralkodó egyházzal az összefüggést vagy egészen megszüntette, vagy avval oly viszonyba tette magát, mint a milyennek minden jól rendezett országban állam és egyház közt fenállani kell. -— E viszony tisztábahozatala az ujabb kor törekvéseinek legfényesb diadalai közé tartozik, a mennyiben az által az egyesnek egyik legszentebb joga biztosítva, az állam pedig amaz örökké sikeretlen maradó erőködésektől, hogy az egyesnek vallásos meggyőződése szentélyében hatalmat gyakorolhasson meglőn mentve. Báró Eötvös, a politikai tudományok ujabb kori Baconja, „A 19. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra" ('mii munkájában 2-ik k. 431. 1. e tárgyra vonatkozólag igy nyilatkozik: „Miként az egyház kísérletei, hogy a világi hatalmat magának alávesse, mind nem vezettek célra: szintoly kevéssé fog sikerülni, valamíg a keresztyénség nem csak külsőleg, hanem lényegileg fenáll, hogy az egyházat tartósan az államhatalomhoz kössék, ha bár csupa aranyláncokat használnak is e célra." Es fölebb 426. 1. „Erősen meg vagyok győződve, hogy a vallásnak az állam általi minden támogatása, mely a vallás elveinek tiszteletén túl terjed, csak gyöngítheti azon befolyást, melyet a vallás az emberek kedélyére gyakorol. Minél inkább magáéivá teszi az állam ügyeit, annál inkább kizárólag az állam ügyeinek tekintik utóbb azokat, s az állam elleni minden ellenzés — a mit az érdekek gyakori összeütközésénél fogva soha sem kerülhetni egészen ki — annál inkább fordul szükségkép a vallás ellen is." S ha ez ugy van ott, hol az állam s az egyház egyféle hitelveket vallanak: vájjon remélhetni-e bizalmas egymáshoz-simulást a túlnyomólag római katholikus állam és a protestáns egyház között és viszont a protestáns állam és a római katholikus egyház között? Nem fognak-e ott az állam leglidvösb intentióí, legjótékonyabb intézkedései is gyanús szemekkel tekintetni, s nem kell-e tartanunk, hogy e bizalmatlanság az egyház szolgáira is átvitetik, mihelyt azok az állam közvetlen befolyása alatt állanak? Mennyire van O Felsége ezen igazságoktól áthatva, mutatja a már 1851-dik évi december 31-kén közzétett és később újra megerősített iegmagasb kibocsátvány, melyben kimondatik, „hogy császári kir. Apostoli Felsége minden törvényesen elismert egyházat és vallásfelekezetet a nyilvános közös vallásgyakorlat jogában, ügyeinek önálló kezelésében, továbbá a vallásoktatás- és jótékony célú intézetek és alapítványok birtokában és élvezésésében megtartani és védeni akar." — Ez okmányban tehát világosan kimondatik, hogy a status a lelki dolgok vezetésébe avatkozni nem akar, hanem megadja minden hitfelekezetnek a szabadságot, hogy vallásügyeit a maga elvei szerint maga intézze, nem tartván fen magának a status egyebet annál — mit a protestáns egyház mint jus majestaticum circa sacra, mindig szentül elismert — hogy az egyes felekezeteknek a többi rovására történhető túlterjeszkedését meggátolja, s oltalmát mindegyikre egyformán kiterjeszsze. •— Ez épen oly jogos mint egyszerű, és hogy magas kormányunk e szempontból akarja a birodalom vallásügyét rendezve látni, erről szerintem a concordatum létrejötte is tanúskodik; mert ha O cs. kir. Apóst. Felsége, az igazság szeretetétől és a vallás iránti benső tisztelettől indíttatva, a római egyháznak megadta a vallásszabadság eszméjéből folyó jogokat, nem tekintve azt, hogy a mint egy szolgálaton kivül lévő diplomata „DasÖsterreichische Concordat und der Ritter Bunsen" cimü munkájának 69. lapján mondja: A római egyház önálló hatalom, mely nem játsza az ötödik kerék szerepét, s — tegyük mi hozzá — melynek hatalmi súlypontja a birodalmon kivül van; — mi ok lehetne, hogv a status ama szent jogok élvezését épen azoktól akarná megvonni, kik valláselveiknél fogva azokkal a status hátrányára visszaélni nem is képesek? A protestantismus elvei szerint az egyházi jogok nem egy corporatiót, hanem a hivők összegét illetik, s igy, midőn ez jogaival maga és az egész javára él, a társadalom általános céljaival magát ellenkezésbe nem teheti a nélkül, hogy maga magával ne ellenkezzék.*) Ezekhez járul, hogy alig van ország, mely a ! vallásügyek méltányos egyforma elintézését nagyobb ! mértékben igényelné, mint hazánk, hol — a temesi ! Bánátot is ideértve — 5 millió római katholikus mel-I lett 4 '/„ millió más hiten lévők vannak, különöseit a protestáns lakosság a római katholikus népességhez oly arányban van, mint 1 a 2-hez; e mellett mindegyik hitfelekezet oly históriai szentesített jogokra hivatkozik, melyek a statusélettel egybeforrva *) E párhuzam nem akar senkinek derogálni, mert nem azt következteti , hogy ergo az elvei szerint önálló hatalmat alkató egyház az öt illető szabadságoktól megfosztassék , hanem azt, hogy adják meg a másiknak is a szabad mozoghatási jogot a maga körében. Sz.