Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-08-21 / 33. szám

1535. adának ki, az érsektől vizsgálat tárgyává tétetett s azokj kik azt terjesztették, ugy vádoltattak be, mint kik az egybáz keresztségét elvetették. Kivégezések következtek be. Majd erre kezdé az „Anabaptista" csúfnév a „Lollard" nevet kiszorítani s az eretnekek feletti szigorú vigyázat, vérszomjas üldözés következett be : míg halálakor 1547-ben Henrik király, — ki egyedül akart az egyház reformálása jogával birni, — az akkori baptisták közül 72,000-et pénzbirsággal büntetett, megégettetett, vagy az országból száműzött. Eduárd király, Mária és Erzsébet királynők alatt ezen iszonyatosságok folytattattak. Akkor, mint némelyek ma is, helytelenül felcserélték a baptistákat a münsteri anabaptistákkal s nekik ez utóbbiak minden tévelygéseit és rajongásait tulajdonították. Azonban azt mondja Bullinger 1538 a baptisták történetében: „Mondják mások, a mit akarnak ezen emberekről, semmit nem látok bennök, mint komolyságot; semmit nem hallok tőlök, mint ezt: nekünk nem szabad esküdnünk, valakit megbántanunk , nekünk szent életet kell folytatnunk; ezért semmi roszat bennök nem találhatok." Hasonló bizonyságot tesznek rólok Commenius, Scultetus, Beza, Cloppenberg, Cassander, Heyden, Hornbeck, Cocceus, Bűmet, Dr. Wall és Sir James Mackintosch. 1611-dik évben Wightmann, egy anabaptista, eretnekségért megégettetett. Erre vonatkozik a megjegyzés , hogy az első és utolsó vértanuk Angliában baptisták voltak. 1630-ban Roger William átültette a baptistafelekezetet Angliából Északamerikába. 1653-ban az angol baptisták a protector Cromwellel viszálkodásba jöttek, s haragját vonták magukra, mert eljárásait bátran ócsárolták. A hadseregnél s a polgári hivataloknál mind el akarta őket helyeikről mozdítani; de ez a katonák boszankodását költé fel, a tisztek pedig egy panaszteljes erős iratot küldtek neki és tanácsának, melyben kérdik: „a ti kis és nagy városaitok, tartományaitok, szigeteitek , váraitok, vizi és száraz seregeitek, törvényszékeitek nem baptistákkal vannak-e telve, magát tanácsotokat sem véve ki," s tovább így hangzik: „csak templomaitokat hagyták nektek kizáró használatotokra; azért nehéz lesz őket kiirtani." Befolyásuk oly nagy volt, hogy a protector szőnyegre hozá az egyházba , az episcopalis püspökök mellé felvevéscket, de visszautasították. 1662-ben ismét nagy üldözés tört ki a baptisták ellen; bebörtönöztettek, megbélyegeztettek és megbénittattak; azután 1689-ben a baptistagyülekezetek ismét ugy megszaporodtak, hogy Dr. Wall ezt mondja: „Mindazok közt legszámosabbak, kik az államegyháztól elszakadtak. Essex-, Kent-, Suffolk-, Surreyben stb. rajtok kivül felette kevesen vannak olyanok, kik az egyháztól elváltak. Londonban s vidékén felette nagy számmal vannak." 1750-ben észrevették, hogy a hosszú külbéke, melyet a baptisták élveztek, — miután az utolsó vihar 1712-ben lecsendesedett—, épen nem szolgált üdvökre; mély álom nehezedett rájok s a gyülekezetek nagyon megfogytak. Mégis a nagy missioösztön dicső fölébredésével 1780 körül ismét uj életet nyertek s ez időtől fogva gyülekezeteik mindenfelől ismét buzgón és tevékenyen léptek fel s növekedésben voltak. 1772. évben Nagybritanniában 59 baptista gyülekezet volt, 1808-ban 165 gyülekezet 1832-ben 1126 „ 1839-ben 1526 1841-ben 1659 1854-ben 2789 A tagok száma 1841-ben 165,000 körül volt, jelenleg valami 400,000 baptista lehet Nagybritanniában. Észak-Amerikában lS41-ben 1.000,591 baptista volt, most körülbelül 4 millió. Az angol baptisták, a világ sok részeiben jelentékeny missiokat tartanak, melyek igen áldott működést fejtenek ki. A „Baptist Missionary society" bevétele az utolsó évben 22,946 font, vagy 229,460 pforint. Ezen kivül van nekik belmissiora egyletök, bibliatársulatuk stb., valamint hat theol. seminariumuk, melyekből derék emberek kerültek ki. A hires prédikátor S p u r g e o n, — ki néhány év óta ezereket vonsz, ugy hogy a legnagyobb templomok és termek hallgatói számára nem elegendők, kinek hatalmas beszédei erős hatást idéznek elő, — baptista. A skót egyház. Mint egy sötét, ünnepies, de erősen megragadó szép kép merül fel a britszigetnek északi része, Scotia, ködének titokteljes fátyolai közül. Isten természete, költészet és történelem egyesültek, hogy e földet az utazónak, mint a benszülöttnek minden lépésen nevezetessé tegyék. Reánk nézve most csak annyiban legyen nevezetes, a mennyiben ott Isten országa történetének egy jelentékeny szakasza fejlődött. De minthogy Isten akarata szerint a természeti viszonyok, a nemzeti képességek s a bűnnek az emberi szívben való sajátságos nemzeti nyilvánulásai sohasem maradnak befolyás nélkül a Krisztusban megujult egyéni, valamint nemzeti személyiségre sem: azért e vázlatban emlékezzünk a skót sziklahegyek vad és sötét jellemére, valamint a skót ember természetére, mely az evangyéliom által való megvilágosittatásra és megszenteltetésre rendeltetett. A római hitnek azonban nem sikerült a felvilágosulásnak és kenetnek oly müvét hozni létre. A homályos légkörhöz üdvözitönk tanának homályos beburkolása járult s a babonára már régi természet-vallásuk által hajlandó kedélyeknél a bálványozásnak csak más alakját idézte elő. A távol pápa a népnek félistenévé lett; kolostorok állottak elő nagy számmal, ugy hogy a XV. század elején 150 volt. De a nép durva és vad maradt, egyes részekben szinte barbarus. Ekkor emelkedett Angolhonban Wickliffe, a reformatio hajnalcsillaga, tanítványai és követői Scotiában is gyorsan elterjedtek. Ezek nyilvánították: „Jézus Krisztus a közönséges feje és ura a keresztyén egyháznak." A római egyház kárhoztatta tanukat, mint eretnekséget, s az állam azt határozta, hogy az eretnekek megégettessenek. Ekkor kezdődött Scotiában a vértanuk első időszaka. A két első vértanú volt Resby Jakab, egy német barát, Húsznak és Wickliffenek tanítványa és CrawPál, némelyek szerint német orvos, mások szerint cseheredetü. Az evangyéliomnak huzamosabb hü hirdetése után az első 1407-ben lángok közt veszett el; a másik 1433-ban. Mindketten Skotiának keleti részén működtek; hanem ha ott előlegesen az igazság szava elnyomatott is, annál erősebben hangzott nyugoton, s számos üldözések által is nem némittatott el. A XVI. század hozta a megkezdett harcot igazi kitörésre. Míg egyház és állam az eretnekek üldözésére a legszorosabban egyesültek, Skóthonba az evangélikusokhoz uj bajtárs érkezett; ez egy angol biblia volt, mely 1493-ban jutott oda; sőt remény volt, hogy a német hansavárosokkal való kereskedelmi összekettetés utján, a drága Istenigének több példányai hozatnak be. Ekkor a r. cath. papság nyugtalankodott s kieszközölte, hogy jul. 17-kén 1525 parlamenti határozat hozatott, mely idegen hajóknak megtiltá bibliát, uj testamentomot, vagy Luther könyveit Scotiába bevinni, mely „eddig minden ily tisztátalanságtól, romlottságtól ment volt." Mégis a római egyház nem győzedelmeskedett Scotiában. Saját területén belől egy ifjú támadt, ki Isten drága emberei, Luther és Kálvin által erősíttetve, Krisztus Urunk ügyéért vértanú lett. Ez Hamilton Patrick volt, rokona a királynak, s gyermekségétől fogva az egyház legmagasabb hivatalaira volt szánva. De az ifjú Patrick más urat keresett, nem a hatalmas egyház csillogó fényét. 22 éves korában a reformatio tana által felébresztetett; s minthogy reá a r. clerus gyanakodott: a continensre ment, hogy ott Krisztus tiszta evangyéliomát Wittenbergben és Marburgban, Luther, Melanchton és avignoni Lambert alatt tanulja. A mint a tiszta tanban így növekedett, forrón vágyott kedves hónába visszamenni, hogy honfiait a babona, tudatlanság és bűn szolgaságából kiszabadítsa. Orömujongással fogadták, — magas születésű , tudós, ékesen szóló , a mellett buzgó és szelíd volt; honfiai özönlöttek hozzá.