Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-08-21 / 33. szám

tói. Nekünk kötelességünk ezt egyszerű tisztaságában, mint drága gyöngyöt, mint szellemi társas életünk legbecsesebb kincsét híven megőrizni. Jézus az egyháznak külformájára s igazgatására nézve nem határozott, az az idő és hely viszonyaihoz képest fejlődik a szentírás alapján. Ide illik már a sz. irás ama mondata: „Mindeneket megpróbáljatok, a mi jó, azt megtartsátok." Igy például a hajdani szégyenkőre állítás, mint egyházi büntetés, már ma divatlan s korszerűtlen. Igy az egyház szolgáinak pártfogoló világi uraktóli függése s félelme, mikor t. i. a népszerette lelkitanító nagyúri önkény miatt sokszor kenyerét vesztette, a szünteleni passiv állás, mely ker. türelemre igen, de az igazság nyíltan kimondására nem mindig vezetett, melynek pedig mindegyike egyiránt parancsa a ker. vallásnak, mely az egyházi férfiak tekintélyét valljuk meg, nem igen nevelte — már ma korszerűtlen. Az egyház szervezete s igazgatásmódja prot. gondolkodás szerint, ugyszólva a vallásos társaságnak ruhája, melynek rendeltetése minden polgári clima alatt máskép takargatni a testületet, melynek lelke az ige. — Míg egyik helyen a nap hevétől, azalatt másikon a megfagyástól szükség, hogy megóvja azt. Ezeknél fogva mondom, maradjunk meg azokban, melyek örök igazságok, melyek isteniek. De ugyancsak az emberiekben, melyek változhatok, próbáljunk meg mindeneket, a mi jó, azt tartsuk meg. „A reformátorok — úgymond a nevezett cikk irója — mindenek előtt örökre lemondtak a hierarchiáról, és most azt behozni akarni^ miből Luther és Kálvin kibontakozott, annyit tenne, mint a ref. előtti korszakot életbeléptetni." Nem világos előttem, hogy az egy papi elnökséggel a hierarchia nyűgébe bonyolódnánk. Hiszen az elnökség magában nem parancsnokolás, nem is uralkodás, legkevésbé önkény, mely az egyház autonomiaját megsérthetné. A lelkész azzal még, hogy elnököl, nem lesz clerus, nem formál külön sacramcntalis kasztot, hanem mint a rendre felügyelő, a megvitatandó tárgyak előterjesztője; egy tag a képviselő tanácskozók közt, s ezért a protestantismus általa nem vetkődzik ki formaruhájából. A lelkész, mint elnöke ekklézsiájának, annak tagjait nemcsak egymásiránti szeretetre, buzgóságra s más ker. erényekre inti, hanem kötelessége világi körülményeik- s viszonyaikban is szives tanáescsal ellátni, s erélyesen munkálni mind külső, mind belső gyarapodásukon, nem parancsolva , de Pál apostol szerint (I. Kor. VII. 6) szelídséggel. Jézus mondá: „az én országom nem e világból való." De mi e világban élünk és az Isten mennyei országának már itt e földön gyarapodásáról, mennyiben az az anyagi segítséget igénybe veszi— nem gondoskodni — valóban mystikus egy gondolkodás volna. És az oltár szolgája, mint tagja a gyülekezetnek, e munkában való részvételből mi joggal záratnék ki'?! Az szerintem nem helyesen fogta fel a papi hivatal magasztos voltát, ki elégnek tartja szóval buzdítani a hitet, a nélkül, hogy a gyakorlati életre alkalmazva tanait, felkeresné a létező bajokat, kipuhatolná a fogyatkozásokat, a kegyesség akár erkölcsi, akár anyagi akadályait módjában lévő minden isteni és világi szabados eszközökkel igyekeznék elhárítani. A hit cselekedetek nélkül holt állat. És mind ezen működéseit a lelkésznek az elnökség csak előmozdíthatná. S ha egyes egyházakban ez így lehet, miért nem elnökölhetne lelkész egyházkerületileg is, zsinatilag is ? Bizonyára a papi elnökség nem vezethet papi uralomra, mert prot. egyh. gyűléseinkben a nép képviselői által szabad szólással s szavazási joggal bir, s az igazság csakis tanácskozás s kölcsönös eszmecsere utján születhetik elö. De továbbá szerintem az sem áll, hogy az elnökség által a lelkész tiszteletteljes állása megingattatnék, hogy az által tekintélyében vesztene. Ugyanis melyik prot. keresztyén az, ki inkább nem örül annak, ha lelkipásztorát a közügyek élén látja, ha látja, hogy lelkesedve küzd, tanácsol és véd egyháza érdekében ? nem inkább nagyobb tiszteletre buzdul-e, és arra, hogy vele kezet fogjon, s mindinkább érdekelje egyházának szent Ugye? Azon ellenmondások és súrlódások sem sérthetik tekintélyét, melyek közgyűléseink alkalmával előjöhetnek; mert az igazság annál ragyogóbb és dicsőbb, minél több ellentállásokon kell áttörnie, és ott nincs is életelevenség, hol ezek hiányzanak. A sz. írással sem ellenkezik, mert igaz ugyan, hogy nem kell vágyni az emberek tiszteletére, söt tanuljunk Jézustól szerénységet és alázatosságot; azért ebből nem következik , hogy a hivatallal az ahoz kötött megtiszteltetést elfogadni papnak nem illenék. És a ker. alázatosság épen ugy sajátja lehet nagynak, mint kicsinynek. Az illendő Önbecsérzetet keresztyén erénynek tartom, az ellenkezőt gyávaságnak. A prot. szellemmel sem ellenkezik, mert az tartozik oly szellemű lenni, minő a sz. irás, különben nem helyes protestantismus. Az ember e szerint tartozik mind a világi tárgyakat, mind az isteni dolgokat illető fogalmaiban végnélkül tökélyesbülni. Ez a prot. elv: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes," nem a megállapodás. Azért mi, kik világosság fiai vagyunk, ne aludjunk, hanem vigyázzunk és józanok legyünk, intsük és építsük egymást, mindeneket próbáljunk meg, a mi jó, azt tartsuk meg, eltávoztatván, a mi gonosznak láttatik. I. Tess. V szerint. Hogy az elnökség mily alakban hasznosabb s előnyösebb mai világ szerint, arról szólani nem célom. Többször meg volt már mondva, hogy nem az elnökség kérdésének eldöntése az első tenni való, hanem a belmissio , a vallásos érdek felébresztése. Ugy de az egyházi helyes kormányzat által nem kis mértékben idéztetvén elő ez ; az elnökség, mint a kormányzati kérdések egyike mégis érdekesen viszonylik a bel-missiora. Mert mint a helyes őrizet s gondviselés nélkül a legpompásabb s erősebb épület is pusztulásnak néz elébe: ugy a vallásos társaság is nem helyesvédelem és kormányzat nélkül csak elsatnyulhat. Bizonyára legelőnyösebb tennivaló az, hogy minden tagja egyházunknak egyiránt érdekkel viseltetvén vallása iránt, egyházi, mint világiak egyesült erővel tartsák fen a magyar protestantismus felépített, de az idő s vihar által sok helyen megrongált templomát, s egyházi, mint világi elnök kezetfogva esküdjék szeretetet és kitartást egymásnak — Isten országa buzgó építésére. Szabó Lajos. Az angol baptisták. II. A baptisták megkülönböztető tanjok abban áll, miszerint senkit nem szabad megkeresztelni, ki előbb hitéről bizonyságot és vallomást nem tett; tehát kis gyermekeket semmi esetre. Azt is állítják, hogy a keresztség módjának minden esetre egészen bemerítésben kell állania. Mindkettőre nézve hivatkoznak a szentírásra, mint szintén a keresztyénség első idejebeli gyakorlatra. A baptisták későbbi történetéről — Angliára vonatkozólag — elég legyen következő futólagos vázlat. A baptisták Angliában 1315-dik évben élesztettek, erősíttettek és terjesztettek el egy hollandinak, Walter Reynard prédikátornak látogatása által. Ez hires volt, ugy mond Mosheim, ékesen szólásáról és iratairól. A vallásfelekezet , melyhez tartozott, részben Némethonban is létezett s keresztelt mindeneket, kik keblébe léptek. Ezen emberek Beghardoknak vagy Lollhardoknak , majd követőik Angliában Lollardoknak is neveztettek. Az angol püspöki államegyház alapítója VIII. Henrik és a pápa közötti egyenetlenségek bátorították a lollárdokat. Egy könyv, melyet ily cím alatt: „A szentírás summája"