Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-07-17 / 28. szám

eszmezsurlódást, szellemi életet idéz elősa tudomány zás folyama allatt a tanári kar szeretetét megnyert gyarapodik; vagy lia az egykori borsodi indítvány országosan pártoltatik s az uralkodó vallásos nihilizmushoz képest gyökerében megtámadják az egyház anyagi érdekeit, az e felett vívandó harc ismét fris életre ébreszti az alvókat. De nálunk mindezekből semmi sem történt: cl ifjú. iskolai pályájának bevégzése után kiküldetett külföldi academiákra, a honnan megtérvén, abban a szakban alkalmaztatott, a mely épen üresedésben volt. Hajlam, hivatás, szakavatottság még csak kérdésbe sem jöttek s így lett pl. chemia tanára, ki azelőtt teljes életében nyelvészettel bibelődött és viszont nyelméletileg nem bolygatták az ilyféléket, mert nem vészét tanára, kinek tán a természettudományokra tartották okos emberhez való dolognak ily kérdésekkel foglalkozni; gyakorlati téren pedig sokkal több politikai tapintatuk volt mívéltjeinknek, semhogy e darázsfészekbe nyúljanak. Ha ehez hozzá vesszük azt, hogy általában minden tudós foglalatosság a legmélyebb lenézés tárgya volt, hogy valakinek népszerűtlenné tételére elegendő volt a tudós nevet rásütni, a mint az publicistáink egyik legjelesbikével meg is történt: ha ezeket összevesszük, senki csodálkozni nem fog, ha különösen a vallástudománynak nálunk mívelői nem találkoztak. Igaz, hogy az életből számkiűzött tudomány az iskolában szokott keresni és találni menedéket; de nálunk az iskoláknak szerkezete meg olyan volt, hogy a tudomány fejlésének legkevésbé sem kedvezett s e volt szerintem második oka a tudomány, különösen a theologiai tudomány hanyatlásának közöttünk. Közönséges felfogás szerint az iskoláknak nincs egyéb feladatuk, mint épen csak a tudomány mívelése, az ismeret gyarapítása. Azonban egy futó pillanat különböző iskoláinkra meggyőzhet bennünket arról, hogy a mi iskoláink általában nem a tudomány fejlesztésére irányozták törekvéseiket, hanem inkább csak az innen-onnan nyert ismeretek közlésére, betanítására céloztak. Lényeges és főfeladata minden tudományos törekvésnek nem egyéb, mint az ember lelkébe oltott tökéletes ismeret utáni vágynak kielégítése. A mi az emberi társas életnek magasb szellemi súlyt ácl, az épen a tudós és művészi foglalkozás minden tekintet nélkül az abból anyagi jólétünkre közvetlen háramlandó haszonra. A tudvágy kielégítése szintoly szüksége nemesb természetünknek, mint akármely anyagi kivánság betöltése testi létünknek. Civilisált országokban azért intézkedések is tétettek , hogy a tudománynak csak magáért a tudományért élő férfiaknak magasb hivatásukhoz mért állás biztosíttassák, hogy a genus humánum & politurn, quod rebus omnibus dignitatem anteponit, oly tisztességben élhessen, liogy az öregeknek dicsek -vésül, az ifjaknak vetekedés buzdító példájául szolgáljon. Ezen intézkedéseknek köszöni az ujabb tudomány legszebb diadalait, mert az élet gondjaitól nem zavartatott tudós követve geniusa szózatát, a tudomány tengerének legjáratlanabb vidékeire ereszkedett, s igen sokszor az előtt nem ismert kincsekkel lett volna liivatása. Szükséges-e a tett tapasztalatok után, ezen fae me talem talis ero-féle rendszer egész fonákságát taglalnom? Már kiindulási pontja igazi gyerekes felfogáson alapszik; mert az, hogy valaki az iskolában jeles tanuló volt, még korántsem biztosít arról, hogy az életben is az lesz. Azonban posito sed non concesso, hogy maga a választási elv helyes: nem öletik-e el minden előtörekvési ösztön, ha a pályakezdő ifjút csak ugy hipp hopp hirével juttatjuk vágyai végcéljához ? Honnan merítsen tudományos fáradozásokra buzdítást, ha azt, mit önálló tudományos munkásság dijjaképen kellene nyernie, tanulói magolásának jutalmául kapja? Alig, hogy a tudomány magva elvettetett, még nem is hajtott, máris a fa árnyában ülve gyümölcseit akarja élvezni.Lelietséges-e, hogy oly mohó eljárás káros következések nélkül maradjon ? Olyanok előtt szólok, kik jól tudják, mennyi hátramaradást hozott ezen elhamarkodó rendszer tudományügyünknek, — kik saját tapasztalatukból ismerik a károkat, melyeket az ilyen éretlen tisztvise -lők az iskola- és egyház ügyei körül való vezérkedésük által okoznak. Különösen korunkban, midőn minden meglettet réginek, s minden régit elavultnak tartunk, minden ember pedig a maga iskolai füzetekből vagy épen csak conversatio közben szerzett tudományát magasban véli az évezredek óta élt legncmesb szellemek minden bölcseségénél, — oly pelyhesszakállu kormányzók a tudomány templomát bizony bizony fel nem építendik. Azonban nehéz volna, meghatározni mi a nagyobb kár ? Az-e, hogy a közügy természetes fej lését megakasztják, vagy az, hogy kik kellő tóval épzés mellett, a társaságnak tán jel^s tagjaivá lehettek volna, főfeladatuktól elüttetnek, mert figyelmüket kividre irányozván, saját tökéletesedésükben többé előre nem mehetnek. De elég sokáig mulattam bajunk elpanaszlása és okainak felkeresésénei, lássuk most, mit kell azok irányában tennünk, hogy bajunk orvosolva s szebb jövőre kilátásunk legyen. Mindenek előtt jegyezzük meg, hogy valamint a fejtegetett baj nem kiválólag csak egy kerületnek, nem is csak egyik felekezetnek baja, hanem országszerte fenforgó és közösen érzett hiány, ugy annak orvoslása is nem lehet csak egy kerületnek, vagy megrakodtan tért meg. Nálunk az ilyen emberek el- csak egyik felekezetnek feladata, hanem azon mindhagyottságukban mint különcök kezdik s mint fél nyájunknak közösen kell segítenünk, annyivalinkább, bolondok végzik pályájukat. Iskolaszerkezetünkben minthogy a tudománynak országosan eszközlendő csak a kenyeretadó, u. n. solid tanulmányokon ké- virágoztatása oly kútforrásokat igényel, minőkkel rődző tanítóknak jut helyok. S azoknak megvájji^^^j^gosztva épen nem rendelkezhetünk, tásában is mi volta vezérelv? Rendesen a&tskóíá- í Iffaz, hogy más általánosb érvényű tekintetek