Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-04-29 / 17. szám

birna a németországi prot. egyház, minő az által a magyarországinak ajánlva van. Ezen véleménynyilvánításnak, természetesen két oka volt. Az egyik, mert az Ausztriára annyira féltékenykedő Poroszországban igen alkalmatos dolog volt ily alakban emelni panaszt az ottani zsibbasztó consistorialis rendszer nyomása ellen. A második ok pedig , mert a németországi tudósok nem ismerték a magyarországi protestánsok törvényes állását, vagyis a kérdés alapját. Későbben IrinyiJózsef, mint a dunamelléki helv. hitvallású egyházkerület zsinati előkészületekkel foglalkozó bizottmánynak tagja, az 1791. 26-dik törvénycikk keletkezéséről egy könyvet adott ki, melyben a magyarországi prot. egyházak törvényes állása tüzetesen tárgyalva van. Ugyanezen könyv a mult év derekán német kiadásban is megjelent. S a, könyv szerzője teljesen megelégedhetik annak sikerével, mert nevezetes dolgot ért el, arra birta ugyanis a Kirchenzeitungot, hogy revocáljon. Előttünk fekszenek a nevezett lap mult évi nov. 14— 21-ki számai, melyekben az érintett német mü terjedelmesen ismertetve van *), s ebben a tényállás kifejtése után ezt olvassuk: „Vessünk tehát a cs.k. alkotmány-javaslatra s a magyarországi evangélikusok az iránti eljárására még egy tekintetet. Oly országban, hol az evang. egyház minden alkotmány nélkül létezik, hol annak ügyei csupán az államigazgatás egy ága lettek, ily alkotmány-javaslattal kináltatván meg, azt kellene mondanunk, hogy az ajánlat az evang. egyház iránti jó indulatból származott, s nagyon komoly megfontolást érdemel, nem tanácsos-e az ily fél önállóságot is elfogadni a tartozás résziutes lerovása fejében, hogy ezen engedmény alapján teljesebb Önállóságra is elő lehessen készülni. De Magyarországban máskép áll a dolog. A magyarországi evangélikusok a reformatio ideje óta mindig teljes mértékben önállók voltak egyházi ügyeik intézésében ; századok óta megszokták az alkotmány és törvény által számukra ismételve biztosított ezen önállóságot teljes mértékben gyakorolni; ezen drága kincs birtokában egészen 1849-ig érintetlenül megmaradtak, s minden időben alaposan értették ezen autonomia becsét és terjedelmét, mikép erről a tiszai kerületek (Irinyi könyvében közlött) érintett törvényjavaslata fényes tanúságot teszem „Ha tehát ezen magyarországi evangélikusoknak, kiknek öntudatában az egyházi önkormányzás eszméje, mint ősi örökség és szent, sérthetlen nemzeti jog él mélyen meggyökerezve , oly egyházalkotmány ajánltatik, melyben az ősi önállóság a legalsóbb körre szorittatik, a fensöbb körökben pedig nemcsak az önállóságnak, de az egyházigazgatás nemzeti létének is minden biztosítéka hiányzik ; mely alkotmány szerint minden fontosabb ügy felsőbb jóváhagyástól, sőt az egyetemes zsinat is engedélytől függ; melyben a superintendensi hivatalok betöltése a politikai gyanutlanságtól föltételeztetik, s az annyira fontos egyházi főtanács kinevezése kirekesztőleg legfelsőbb helyről volna történendő ; mely szerint ezen egyházi főtanácsnak a „hitelvek" szabálya által még symbolikus orthodoxia felállítása is lehetővé tétetik : hogyan tekinthetnék az önállóságban felnövekedett evangélikus magyarok ezen ősi jogaikat mellőző alkotmányt kedves adománynak, s hogyan lehetnének azt hajlandók önkénytesen és szívesen elfogadni? Mi teljesen értjük, ha minden erejökből küzdenek az ellen. Nem vehetjük nekik rosz néven, ha azt egyértelemmel visszautasítják. Mi is azon öntudattal utasítottuk vissza 1850-ben az evang. egyházi főtanács által ajánlott községi alkotmányt, hogy hasonlíthatlanul jobb még darab ideig teljesen alkotmánytalan állapotban maradni, mint oly alkotmányt fogadni el, mely a tanítási és hivatali szabadság milliomodrészi hasonszenvi adagáért az evang. egyház alapelveit meg*) Ezen ismertetés reánk nézve annyiból nevezetes, hogy mutatja mikép fofadtatott a m. korm. által engedményezett pro ós contra nyilatkozás ez ügyben a külföldön. Különben ritkán olyan a külföld ebbeli ítélete, hogy azt egész terjedelmében aláirhatnók. S z e r k. semmisítené. Azt is csak nagyon helyeselni tudjuk tehát, ha az evangélikus magyarok, jogukhoz ragaszkodván, inkább még jó ideig ideiglenes rendezetlen állapotukban akarj nak maradni, semhogy többszázados, s a vallás felvirágzására oly hasonlíthatlanul fontos egyházi önkormányzási jogukat önkénytesen odaadják. Ezen vagyonra is el lehet mondani: Tartsd meg a mivel birsz, hogy mindenedet el ne veszítsed." Ennyit az ügyről általánosan. És most még néhány szót azon észrevételekre, melyeket a Prot. Kirchenzeitung a könyvre tett. Gáncsolja a nevezett lap szerzőt, hogy könyve nem valódi történelem, az anyagok meglehetősen feldolgozatlanul tűnnek fel abban. Miután azonban szerző nagy részben kéziratban levő adatokat közöl, világosan nagyobb szolgálatot tett az anyag összeállításával, mintha csupán az adatokon alapuló eszmék folytán irt volna könyvterjedelmű cikket. Helyzeténél fogva, mint zsinati előkészületekkel foglalkozó bizottmány .tagjának, hogy mindenki egyaránt használhassa az adatokat, épen is ily módon kellett könyvét készíteni, hogy ugyanis az adatok előtérben álljanak. Az igaz, hogy ennek folytán aztán szabatosabb leendett könyvének címe: „Az 1791. 26. t. c. keletkezésének történelme" a következő módon: „Az 1791. 26. t. c. keletkezése." Azon kifogás, hogy az országgyűlési tárgyalásokat néhol nagyon röviden közli szerző, a könyvben lévő azon megjegyzés mellett, hogy e részben a létező adatok nem összevonva, hanem teljesen vannak közölve, egészen jogosulatlannak tűnik fel. Gábor. Különféle viszonyokra vonatkozó papidolgozatok. Szerkeszti Fördös Lajos. XI. füzet. Ehez mellékletül: Kecskeméti protestáns közlöny. Füzetek az egyház és iskola körében. Szerkeszti Fördös Lajos. I. fűzet. (Vége.) 5. Kulifay Zsigmondnak három beszéde van VII., IX., XI. szám alatt. — Megbocsát a nagytudományu és rendkívüli munkásságu szerző, ha e beszédeket — épen irántai tiszteletből — szigorú bonckés alá veszem s magas mértékhez mérem. A rágalmazás bűnének iszonyú és rettenetes volta. Elég rationalis, de meglehetősen hideg beszéd, holott a cím után tüzes philippicát várnánk. Különben szerzőnek valami sajátságos logicája van, mi olykorolykor (csupa természetességből) majdnem az együgyűséggel határos. Például a 2-dik pontban igy szól: „Te rágalmazó ! elhiszem, te a becsülettel keveset gondolsz. Te nem bánod, akármit beszéljenek felőled az emberek;" s alig tiz sorral alább : „Ha elismered, hogy a becsület igen drága dolog, — a minthogy nem is hiszem, hogy szeretnéd, mikor mások téged rágalmaznak." Ebből bajos eligazodni, mit hisz és mit nem h i s z a tudós szerző. Ismét a 7-dik pontban igy szól: „A tolvaj nem keresi azt: jó ember-e vagy sem, a kit meg akar lopni; neki az mindegy, csak jó prédára tehessen szert. De a rágalmazó nem igy teszen stb." Sőt épen a hasonlat megfordítva áll: a rágalmazó épen ugy teszen, mint a tolvaj. A tolvaj pénzt akar lopni, tehát attól lop, a kinek van; a rágalmazó becsületet akar lopni, tehát ő is attól lop, a kinek van. A hálátlanságról. Az 1-ső pont azt mondja: a hálátlan emberben nincs igazságérzet. Igaz. 2-ik pont: nincs benne felebaráti szeretet. Helyes. 3-ik pont: Tovább megy s azt mondja: a hálátlan ember valóságos tolv j és rabló, a mennyiben a szegényeket meglopja, kikkel a jóltevő jót tett volna, ha a hálátlanság el nem kedvetlenítette volna. Jól mondja szerző, hogy tovább megy, t. i. kelleténél tovább. E pontból hát az következnék, hogy a valódi jóltevő is csak hála fejében tehet jót? De még ez sem elég, hogy a hálátlan ember tolvaj , hanem a 4-dik pont szerint még liamistanu-bizonyságtevő, sőt 5-dik pont szerint még gyilkos is. Mikép magyarázza ki szerző e két, legszelídebben szólva is, túlmerész hasonlatot, — azt illő rövidséggel alig birnám előadni, mert a magyarázatnak u. n. p o in t je