Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-04-29 / 17. szám

nem levén , azt egész hosszadalmasságban kellene ide Írnom. A hálátlanság rút bűn. s méltó, hogy kemény ostort fonjunk ellene; de a túlságnak soha sincs haszna. Ha a hálátlanságot természetesen, az emberi szív jobb érzéseihez szólva, festjük le, ugy lehet egy vagy más hálátlan ember magára ismer a képben, lelkébe száll s megtér. De ha a hálátlanságot ugy jellemezzük, hogy az lopás, hamisbizonyságtétel, gyilkosság, — melyik közönséges hálátlan ember ismer magára ? melyik véli a leckét nekiszólónak, reátartozónak lenni? különösen utolsó pontra: hol találkozik oly ember, ki valakit megölni, elveszteni csak azért akarna, mert az vele jót tett, s szemében szálka és ö szégyenli, hogy élő embernek valamivel tartozzék? A ki ily túlságokba megy, az — nézetem szerint — eljátszódja beszéde hatását. Hálátlan ember ugyan sok van, de olyan aligha találkozik a legnépesebb gyülekezetben is, ki e kemény beszédeket magára venné. Mire, mikor, mi módon és kinek kell az embert tanítani. Midenek előtt megjegyzem a textus földarabolására nézve, hogy ebbe a kitétel az ő u t j á n a k módja szerint csak pleonasmus, s ebből nem a mi-re, hanem csak a m i m ó d o n-ra lehet feleletet vonni ki. Szerző az 1-ső részben az ő útja szóból erre felel: mire? S itt igen különös rendezgetéssel kimutatja névszerint, hogy micsoda dolgokat és tudományágakat kell a gyermeknek tanulni. Legelőbb is physicát (előbb mint pl. vallást). Különös , hogy abból, miszerint az ember okos lény, épen csak a természettudományok szükségessége foly s nem minden más tudományoké, pl. az összehasonlító nyelvtané is. Legutoljára szükséges pedig, a szerző szerint irni, olvasni és számvetést is tanulni. A rendszer legalább is különös. A 2-dik rész arról szól: m i k o r ? 5 pontban, melyekben legfőbb hiba, hogy egymástól logicai szabatossággal elkülönítve nincsenek; jelesen az 1., 2., 4-dik csaknem ismerhetlenül egymásba folynak át. A 3-dik rész a mi módónt tárgyalja, miből csak azon a paedagogusok által még el nem döntött kérdést említem fel, mi a jutalmak, dicséretek, ígéretek általi serkentésről szól, s a mit a (kétség kivül sokat gondolkozott és sokat tapasztalt) szerző sok jeles paedagogussal ellenkezőleg dönt el. A 4-dik rész arra felel: k i tanítsa a gyermeket. —• Megvallom, az egész beszéd nekem oly szőrszálhasogatónak s köznapinak látszik, mintha nem is vasárnapi beszéd volna. Semmi ihlet, semmi ünnepi érzés, semmi magasztaltság! . . . . G. Hasonló tárgyú, de sokkal sikerültebb beszéd az, mit Parrag Jánostól, „Keresztyén nevelés kellékei" cím alatt találunk. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy igénytelen véleményem szerint: minden tárgyat, mit egyházi szószékbe viszünk, egy sajátságos lombikon , a keresztyénségen kell átbocsátanunk. A philosophia, neveléstan stb., sokban rokonok, vagy legalább érintkeznek a vallással, —• mindazáltal tisztán philosophiai, vagy paedagogiai értekezést tartani — nem volna helyén a papi székben ; a vallás mindent átható, — és bátran kimondom — átalakító szellemének hiányzani soha nem szabad. E nézetből indulva ki, mondom Parrag J. beszédét, qua praedicatiot, sokkal sikerültebbnek Kulifayénál. 7. Tárgyrokonságnál fogva itt kell megemlítnem S imon Imre (néhai) beszédét is, azon szülők boldogságáról, kik gyermekeik oktatásáról igaz lelkiismerettel gondoskodnak. Az elöima egyszer ü tárgyhoz szabott, jó hangon irott. A textus, ugy látszik, utólagosan van választva, s mint ily esetben rendesen történni szokott, helytelenül. A beszédnek a textusból kell mintegy kinőni, — s a ki saját észjárása szerint, nem bibliai alapon készíti beszédeit, és csak mert szokás kívánja, keres a megirott beszédhez textust, ritkán talál olyat, mely összhangzásban legyen müvével. Különben a beszéd nem volna rosz. Hasonlít dr. Kocher hasoncímü beszédjéhez Löffler Magazinjában; ha onnan dolgozta át szerző (mit a szórólszóra fordított címből is gyanítok), kár volt a textust is át nem venni, mely amott Péld. X. 1. A bölcs fiú örven, dezteti az ő atyját, sokkal tárgyszerűbb az itt használt Kolos. I. 9, 10-nél. 8. KissBálint, néhai szentesi prédikátor és esperestől két beszédet veszünk, olyanokat, milyenekhez a nagytudományu és buzgé férfiútól szokva vagyunk: rendkívül egyszerűeket, de épen egyszerűségük által erőseket. A káromkodásról szóló beszéd velős, hatalmas. A feloszj tásban némi aránytalanság van, mi Kiss Bálintnál gyakori dolog; azonban ezt szívesen feledjük azért, mert ő szép és erőteljes s szónoki hatályú passage-okkal fűszerezi méltóságteljes és nemesen egyszerű előadását; — beszédje szépségei nem üres íloseulusok, nem late qui splendeat, pannus; —- szabad legyen csak egy meglepő képet említenem: „Azt irják a régiek, hogy Krézusnak egy néma fia, mikor látná a harcon: atyja megölésére mikép emeli fegyverét egy ellenség, megszólalt, ezt mondván: ne bántsd, a király az ! Bizony, nem igaz fia az az Istennek, ki meg nem szólal, mikor hallja káromoltatni az ő mennyei atyját." Másik beszédében: Az Isten nem személyválogat ó, szintén szép és okos dolgok vannak elmondva, de még kevesebb arányossággal és renddel. Jeles tehetségű szónokokkal, kiket fénylő tulajdonaik a szigorú szabályosság alól feloldani látszanak, — az a baj : hogy a gyengébbek tőlök csak szabálytalanságaikat szeretik eltanulni, a nélkül , hogy erényeiket birnák. Ritka azért, kit mindenben követendő példányul lehetne ajánlani. De mindenkit saját egyénisége szerint kell megítélni, s „ubi plura nitent stb." 9. Miskolci Sz. István beszéde: „Egyházi gyűlésekről", most kivált épen alkalomszerű. Különben is tanulságos sok tekintetben. De mint praedicatio, a müszabályokkal homlokegyenest ellenkezik. Az első és második rész közt semmi létszeres egybefüggés nincs; sőt a II. a textussal is mi összefüggésben legyen ? megvallom, nem látom át. Ha egyházi gyűlések tartásának szükséges voltát akarjuk fejtegetni, találhatunk egyenesebben arra vonatkozó helyet is az Írásban. A III. rész 0, ezt mint alkalomszerű allocutiot szóval (berekesztésülj elmondani helyén volt, de külön rész gyanánt nyomatni nem. Általában alkalomszerű beszédek kiadását, különösen ily közhasználatra célzó gyűjteményben , csak akkor helyeselhetjük, ha általánosítják tárgyukat, s közérvényü és érdekű eszmék körül forognak. 10. Győri Lajos urvacsorai beszéde : J é z u s tudománya eledele a léleknek az örökéletre, dicséretes. Az I. rész igen jó; a II-ban is csak azon vétség van a müszabályok ellen, hogy nem maradt az általánosságnál, hanem azt is, mit az asztalnál agendázásra hagyha tott volna, a speciálist, az urvacsorára közvetlen vonatkozót beleelegyítette. Árt egységének , kerekdedségének, — azonban menthető is az alkalom által. 11. K ovács József ujbori beszéde: a s z e n t (?) bor mint békesség, vigasztalás, bűnbocsánat forrása, szép conceptio, s ahoz méltó kivitel. Igen jeles, használható beszéd. 12. Nem sok jót mondhatok Obernyik József beszédéről: a fog adástételről. Az Isten és ember közti szövetség, illetőleg kölcsönös fogadástétel prosai felfogása igen lehangolja a buzgóságot; de méginkább le az: hogy a szent vendégséghez megterített asztal felett egészen oda nem tartozó tárgyról, még pedig magában is csekély érdekűről, oly hosszan és untatóan értekezünk. Mind a közlő, mind a szerkesztő jobb szolgálatot tesznek vala a néhai szerző emlékének, ha a beszédet kéziratban hagyják. 13. A III. szám alatti, névtelenül közlött beszédet, „Heródes bűne és büntetése," szándékosan kerültem ki. A szerkesztő megrovó jegyzése igen helyén van; mind a mellett örülnünk lehet, hogy a jeles beszéd a feledés porából elővonatott s a füzet egy talpra esett homiliai dolgozattal gazdagodott. Ismertetésem már is többre terjedt, mint szándékom vala. Pedig újra érzem, hogy őszintén (de igénytelenül) ki