Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1847 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1847-02-14 / 7. szám

cselekménynek szokták tekinteni. De a' hol,a'jutalom észszerű fogalma szerint, az egyiknek kitüntetés és megdicsérés jut, ott egy másikat szégyen és meggyaláztatá3 érhet. Mennyiben lehessen rugó és nevelési ösztön a' dicséret, és menynyiben riaszszon el a' gonoszság és hanyagságtól a' nyilv. megszégyenítés, vagy épen gyaláztatás? azt itt vizsgálni nem akarom, — az én nevelési szótáramból , e' két tényező, mint nyilvános ható, — ki levén törölve. De annyit merek mondani, miszerint működésemben, mindig leggyengébb növendékemnek tapasztaiám lenni azt, a1

ki legtöbbször kívánt jutalmaztatni, a ki legdicsvágyóbb volt, mert a' midőn e' rugó megszűnt, akkor ő megszűnt tanulni : de ugy más részről ismét sajnálottam azon tanítványomat, a* ki másképen nem akart volna jóra indulni, mint feddve, szégyenitve és korholtatva. Mankón jár az a' nevelés, a' mellynek növendéke illy külső erényösztönzőkre és vétekhárítókra szerül, a' millyen a* dicséret, a' millyen a' szégyen. Az erény statistikáját még nem irta senki, ugy mint szokás, a1 gonosztevők számrovatát irni | de ha az történhetnék, kíváncsi vagyok tudni, vájjon mellyik ro vatban találtatnék több egyén, a kit az első nyilvános megdicsérés, vagy az első nyilvános szégyenités téritett el a' jótól, mig végre a' bűnösök rovatába került? Annyit mindenesetre igaznak vall az erkölcstan, mi szerint a' bűnhöz, két út vezet, egyfelől a' hiúság,más felöl a' szégyen és elcsüggesztés. Itt csak a' bölcs tudhatja eltalálni a' boldog közepet, a' biztató és kímélő rendszert, és én a' nevelőt bölcsnek kivánom. — Ki növendékemet a' vizsgálaton, kivülöttem — de magam sem teszem, én legfeljebb is csak meg szoktam ismerni kötelessége teljesültét, és más részről biztatni a' gyengébbet, — de a' ki öt megdicsérné, az engemet sebzene, a' tanítót. És meg is kell vallanom, hogy mindannyiszor vérzik szivem,valahányszor gyermeket gyermekek jelenlétében magasztaltatnihtiWok-Ae még sokkal inkább vérzik lelkem, havalaki növendékemet nyivánosan gyalázni meri A'sérelem rajta történik,de fajdalmát én, fogom érezni. Értsétek meg azt, kedvesim! a' kik felöl hinni akarom, miszerint ti nem azért tanultok, hogy megdicsértessetek, — nem ez édes méreg kedveért, hanem azért, hogy kötelességtefeet teljesítsétek, azon kötelességteket, a' mellyröl máskor, hasonló alkalommal és hasonlólag e' helyen már szólottam. A' kötelesség öntudattal, nem pedig dicséretlel fizet; valamint ismét, annak elmulasztása már magában véve büntetés. Ki mit tud és tanult, az örüljön birtokának öntudatos szerénységben, — a' legkérkedőbb gyöngy rendesen álgyöngy. — Ne nézzetek arra, hogy itt a' tanosztályzás rendesen be szokott mutattatni, habár csak általános szorgalom-fokként is, — hogy ez titeket már magában is dicsér és szégyenít, — ne nézzetek, — mondom, arra, én annak becset nem tulajdonítok, de a' rovatot be kell töltenem, mert ez kötelességim egyike. Emlékezzetek inkább arra, mint szoktam különben is a' nyilvános vizsgálatoknak reánk maradt elöitéletét jellemzeni! 's engedjétek hinnem, hogy reátok sokkal erősb rugóval fog bírni a' fanulásrai ösztönzet tekintetében, maga a1

tudomány, semmint e' külső inger-szerek, minőket a'rangozásban, osztályozásban, nyilvános kegynyilvánításban, ajándékban és ösztöndíjban, a tanoda-pártolóknak egy része találni vél. Előttem, saját kebletek öntudatának mennyei nyugalma mellett, elismerést a1

jóban mindenkor fogtok találni, de magasztalást nem; 's épen ugy érendi sajnálatom a' maradozót, de szégyenitésem nem. A' tudomány nyereménye sem nyeremény erkölcsvesztés árán. Igy tűrjétek még egy ideig e' nyilvános kiállítás— tokát, a' szorgalmi előmentségnek ez ünnepélyes bemutatását, a' mig ennek helyébe szigorú censurák nem rendeztetendenek, és mig ismét ezek által helyre nem pótolandjuk azt, e1

mit a' mutatványok által vesziténk. De menjünk tovább, és lássuk, vájjon minek tartja és minek tarthatja legméltóbban e' nyilvános vizsgálatokat a1

tanító ? Minek tartja, és minek tarthatja ő? Ha röviden akarnám megmondani, azt mondanám, hogyő azokat nem tarthatja másnak, mint hosszú munka dióhéjba szorított mutatványának, — vagy tartja annak, a' miül azok által tekintetnek, a1

kik adatásukat tisztül teszik a' tanítónak ; és ezek egyfelől a' szülék, kik ünnepélyt kívánnak, és másfelől az elöljáróság, a* melly tanszámadást igényel. — De értekezvén már arról, miszerint e1

kettős czél, részint el nem érhető, részint hibás: lássuk, ha vájjon nem akar-e a' tanító ezeken felül még más czélt is a' vizsgálat által elérni ? Igen is, akar. Ö előtte a' vizsgálatnak, egyfelől határkőnek kellene lennie az elmúlt tanodai időszakra nézve; más felöl pedig szükséges feltételnek a' következendő tanosztálybai belépésre nézve; és igy szerinte, a' vizsgálatnak feljebbléptetési czélja van. Ajtó az, a'melly az egyik teremre nézve záródva, egy másikba nyílik. Mi előtt t. i. az új haladási szakba lépne a* növendék, szükség, hogy bevallja, ha vájjon elég érettséggel bir-e, elég készültséggel, hogy az új tanmezö mivelöjévé avattassék? A' vizsgálat tanulmányi vallomás a' múltra, és tanulmányi avatás a' jövőre nézve. Minden növésnek vannak fokai, minden haladásnak van lépcsőzete, 's illy tanfok és illy tanlépcsőzet a' vizsgálat. Utazva is tájékozni szoktuk magunkat, ha utunk egy részét már hátra hagvók; tájékoznia már bejárt vidékben, és ez, némi előkészület már a' még előttünk levő útra nézve. Ki haladva hátra is tekint, csak az halad igazán. — De kérdem immár, vájjon teszszük-e azt, a* mi szokásban levő, nyilvános és ünnepélyes közvizsgálatainkon ? És vájjon nem volna-e e' czél