Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1847 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1847-08-01 / 31. szám

megdőlve, mi a' kellemetlenségen kül a' mellegészségére is rosz hálást gyakorol, hanem csak kevéssé meghajolva, vagy épen egyenesen állva imádkozzanak. Mert az a' meghajlás, vagy térdeplés, tudjuk, hogy keleti zsarnoki divat. Mikor t. i. a' hatalmasbak parancsot osztának a* néptömegnek, vagy dombra , állványra kellett fölállniok, hogy mindenektől látassanak, hallattassanak ; vagy ha mezőn voltak, a1

közellevőknek kellett meghajlaniok, vagy letérdelniük, hogy a' távolabbiak is láthassák és érthessék a' parancsadót. Innen jővén által szertartásainkba a' hajlás térdeplés, divatja , ez még megjárta az ó szövetségben, ha az Istent, mint rettenetes urat, leborulva ki váná imádni a' zsidó : de már ma az Istenben atyánkat szeretjük,tiszteljük, imádjuk; nem kiván ö földön-csuszást, — öt csak lélek- *s igazságban kell imádni. — Az egészségre nézve is jót tennének azok, kik a népet azon gonosz divat alól fölmentenék,hogy legrekkenöbb melegben is szépnek tartják a1

guba, szűr, bunda egyházba-vonszolását, hogy azokban lekönyökölve a" székekre, minél kéjelmesben szunnyadjanak. Egy kétszeri nyájas felszólítás okkal móddal eltávolíthatja az illy szépellenes, 's egészségrontó divatot. Vannak végre szertartások, mellyek a' testén kül a' lélek munkáját is igénylik. Beszéd, éneklés, zene. Hála az égnek, hogy az ágyú, síp, dob, trombita-szó még szomorú hangot nem adnak , be nem csempésztettek egyházi szertartásunkba. Jó lenne ezek ellen örök időre óvást tenni, hogy holmi Druid isteni tiszteletre, ne emlékeztessünk vissza. Hogy különösen az ének és orgona , melly egyedül elfogadható egyházi szertartásunkban, mennyire el van hanyagolva nálunk, mennyire nem alkalmas azbuzgóság-ébresztésre, e' lapokban a' derék Dobos szokott utánozhatatlan modorában leírta. Bár csak minél hamarább dicséretet mondhatnánk a' fölött!: de híveink közöl sokan azon balga véleményben vannak, hogy nem a' mérsékelt, csendes, modulált hangok, hanem minél harsányabb ordítás teszik a' szép éneklést. Ezért a' régi Boreas 's más személyesített szelek sohsem puffasztják ugy fel arczukat, mint némelly egri-hirü énekesink , kik hogy kitegyenek magokért, az egész gyülekezet elég erős énekén versenyezve felülvágni törekednek. Zenénkről fölebb már szólék; olt hol jó nincs és nem lehet jobb, semmi se legyen. Beszédet illetőleg megjegj zendö, hogy bár jobban kiment is a' divatból , hogy változtatott hangon, vékony, asszonyos, durva, haragos, pityergő,rezgő, kiálló, nyújtó, harapdáló, vagy bármilly negélylett hangmodorban beszéljenek szónokaink : de csakugyan van még sok javilni való hátra, mit kiki, az ideális természetet követve, elérhet, csak akarja. Emlílellen azonban nem hagyhatni, mit a'Religio és Nevelés hány szemünkre, hogy szépizlés elleni az a1

sok köhécselés, köpködés sat,— mit némellyek feledékenységvagy megrögzött szokásbol egyházban elkövetnek. Igaz, hogy ez a' római-vallásuaknál nem csak széptani kellék, hanem mellözhetlen kötelesség; mert az ö, miénktől-elütő szertartásaik szerint, bármilly bíbor-bársonyban is le kellvón térdepelni,—nema'legkellemesb érintkezésbe jőnének csinos ruháik ama csinatlanságokkal: de bár ezen eset elő nem jő is nálunk, követeli azok mérséklését az illedék, hogy nálunk beszédből állván az isteni tisztelet, százakat és ezreket toroklármával ne botránkoztassunk, 's ha ez nem volna is a' szép törvénye iránti tiszteletből, tegyük azt, mint Sokrat monda a' jóról, hogy azt csak a' jó törvénye iránti tiszteletből is teljesítni köteleztetünk. Hogy azonban hosszas ne legyek, előttem tartván amaz oratori fő szabályt: *) „Non tam ut prosim causae elaboro, quam ut ne quid obsim, turpius enim est nocuisse videri causae quam non profuisse,—a

a' szertartásokróli értekezésem végén egy kérdést vagyok bátor tenni,— egy különös tárgyat, — nevezetesen az evangyéliomi keresztyénségre áttérők bevételi szertartását illetőleg , hogy mit ? mennyit ? és miként ? kellene tenni e'tekintetben. Történt ugyan is Gyulán, hogy rövid idő alatt három áttérési esetben három különböző módon avattattak be a' hozzánk-tértek. Az első megjelent tanúival együtt az egyházban, 's asztal elébe állván, nemcsak kezet fogott, de csókolt is — mi tán nem épen evangyéliomi — az egyházi szolgának, 's több elöljárókkal is kezet fogott, miulán a'lelkész a'községnek mint tagját bemulatta az áttérő egyént. A' második már nemcsak tanúival ki nem állott, söt maga sem állt az úr asztala elébe, sem kezet nem csókolt, söt nem is fogott sem pappal, sem elöjárókkal. A1

harmadik, negyedik pedig — szégvenletében-e vagy miért ? meg nem jelenvén, — csak szószékből hirdettettek ki, hogy vallásunkra tértek. Én, mint fölebb elöadám, tarkabarkaságoknak barátja nem vagyok a' szertartásokban, de hát mi az igazi tarkaság, ha ez nem az ? Igen jó volna e' tekintetben vagy hirlapilag, vagy püspöki gyülésileg, vagy legalább csak egyházilag is egyformaságot hozni be, hogy a' nép illyeseken se botránkozzék meg. Volt ugyan e' lapokban **) egy rövidke szó emelve, hogy sem több sem kevesebb nem szükseges az áttérők beavatásánál, mint a' mennyit gyermekek confirmálásakor tenni szoktunk; az is jó, ha több utasítást nem veszünk: de legalább minden irányában óhajtandó volna ugyanazon szertartást tartani meg. Okok fönebb elösorolvák. Szabadjon végre nekem a1

szertartásokhoz toldani nevünket is.— Olly sok ál- és igaz nevünk van nekünk, hogy annak szeri-száma nincs. *) Cicero ad Quinlum Fratrem. **) Protestáns Egyházi Lap t843.