Prágai Magyar Hirlap, 1938. február (17. évfolyam, 25-48 / 4468-4491. szám)
1938-02-06 / 30. (4473.) szám
rPRAGApA^G^AR/HlRIiAg Krisztus az Utolsó Vacsorán kettétöri a kenyeret s tanitványainak nyújtván azt mondja, hogy egyék, mert ez az ő teste; majd a borra mondja, hogy igyék, mert ez az ő vére. A Szellemnek a testieken át való kommunikációja ez a szimbolikus cselekedet. amely, mióta megtörtént, világjelentőségüvé fokozódott. Ez a jelenet áldást jelent s a kenyér meg a bor anyagiságán át való szellemáldás az, amit ma Eucharisztiának nevezünk. A mély értelem pedig akkor lesz nyilvánvaló, ha ismerjük a katolikus egyház felfogását: az Eucharisztia mint áldás tökéletesen azonos a megváltás áldásával: kenyér és bor. mint test és vér. Annak földi léte, Aki Isten fia s megváltja a világot. Mindez Máté Evangéliumának 26. bekezdéséből (26, 27) folyik. Ezt előrebocsátva megértjük az idei bu-í dapesti Eucharisztikus Kongresszus világ-j jelentőségét szellemi és lelki szempontból,| de megértjük azt is, hogy politikai, filozó-j fiai és történelmi jelentősége is felbecsülhe-1 tétlen: ez a világkongresszus dokumentálja a Szellemnek az igazságért való sikraszál- j lását egy korban, amikor a materializmus dogmái diktatórikusán hirdetik a maguk egyetlen igazságát, azt, hogy Szellem nincs, csak anyag van és a szellem, a lélek nem más, mint az anyag bizonyos megjelenési formái. Nem első eset az emberiség történelmében. A francia forradalmat a francia filozófia materialista tanításai (Cabanis, De Lamettrie, Holbach) előzték meg, azt tanítva, hogy az ember anyagból gyúrt gépezet. A forradalom ennek a filozófiai tanításnak csak szociális kirobbanása volt. Mert: „Helytelenül kell megélned mindazt, amit helytelenül gondolsz el“ — mondja korunk egyik nagy filozófusa. S ma ott tartunk, ahol a francia filozófia materializmusa tartott, egy lényegkülönbséggel: a „tudomány" megrészegedett a tapasztalati kutatás kisebb-nagyebb eredményétől s a váratlanul gyorsan meggazdagodott ember kultúrálatlan s általánosító ítéletével azt hirdeti, hogy a vallás napja lealkonyuíóban van, a vallást a megismerés helyettesíti; mivel azonban a tudomány is tudja, hogy az ember számára a tapasztalati kutatás részleteredményei lelkileg nem lehetnek elegendők, ugyancsak korai általánosítással rendszert kovácsol a jól-rosszul egységbe foglalt tapasztalati részletekből. Ez a rendszer lenne — a tudomány szerint — hivatva a vallást helyettesíteni s a rendszer hivatalos neve: fejlődéstan. Darwin, Cuvier, Lamarque, Haeckel, Ostv/ald indították el ezt a folyamatot, de azóta a fejlődéstan is „fejlődött". Dogmatikusan fenhéjázó kérkedése akkor kapta meg az első sebet, amikor kiderítették, hogy Haeckel a fejlődéstan igazának és megdönthetetlenségének bizonyítása érdekében bizonyos képleteket és embrió-rajzokat egyszerűen hamisított, csak azért, hogy a majomtól az emberig való „fejlődés" vonalának töretlen voltát kimutathassa. A modern elméleti fizika fejlődése viszont Einstein és Plánok révén eljutott odáig, hogy meg kellett tagadnia az „anyagot", a matériát, amely mindennek a kutforrása és szülőanyja, mert az anyagnak mondott valami a fizikusok kezei közt mozgássá, változássá bomlott fel, m'nt felhő-világ az alkonyati égen, ha a nap lebukik; s ami maradt, valóban döbbenetes: matematikai képletek maradtak, Einstein relativitás-elméletének alapszerkezete. Az „anyag" éppen azok kezén és azok számításaiban tűnt el, akik egyetlenné és abszolúttá akarták megtenni: szellem és lélek rovására, amikor is siker esetén anyagon kívül nem maradt volna semmi a világból és tapasztalti kézzclfoghatöság foglalta volna el annak a helyét, amiről az Egyház nagyjai azt tanitották, hogy hisznek benne, mert abszurd és hogy bizonyos a léte, mert lehetetlen. („Credo, quia absurdum et quia impossibile, certus est"). A fizika a metafizikába torkolt, a materializmus kénytelen volt visszakanyarodni az idealizmusba. Ez a változás a tudományban már megtörtént. A szociológiában és politikában azonban most éljük Darwin korát s ez abban jut kifejezésre, hogy az államhatalom nem egyhelyütt arra törekszik, hogy az ifjúságot elzárja a hit és vallás forrásaitól, az egyetlennek és mindenhatónak minősített anyagi világra irányítva szemét. Ezért felette érdekes, hogy a vallás ellen ma, annak ellenére, hogy halottnak nyilvánították, megindult a küzdelem: élő és hatalmas bizonyítékául annak, mennyire él és menynyire hat. A budapesti Eucharisztikus Kongresszus a világ katolikus hívőit akarja egyesíteni, szimbólum ez az összetalálkozás, amely nemcsak a katolikus egyház ügye, de minden emberé, aki a Szellem diadalát akarja előmozdítani. Hiszen a fent idézett Máté-Evangélium értelmében az Eucharisztia megváltás, Krisztus saját testével és vérével váltja meg tanítványait az Utolsó Vacsorán: megváltja őket egy materializmusba fulladó világszemlélettől, amelyben a szellemnek és a léleknek nem jut hely és az ember önmagát fosztja meg örökkévalóságának öntudatától. Az Eucharisztikus Világkongresszusnak tehát beláthatatlan filozófiai jelentősége van: sikra száll azért a Credo-ért, amely lisz és bizonyosnak Ítéli azt, ami lehetetem mert hisz benne. Felbecsülhetetlen cseekedet ez, amely által a kenyér és bor élvezete előtt elmondott áldás hatalmasan fel:okozza legbelsőbb értelmét és az áldásból valóban megváltás lesz. Ez a kongresszus mély értelme lélektani szempontból. De a filozófiai értelem legalább ilyen fontos, ha meggondoljuk, hogy az eredményektől elkapatott természettudomány a filozófiát is halottnak nyilvánította, mert nem a tapasztalati rendszer alapján jutott eredményekre és eredményei nem voltak a gyakorlatba átültethetők, mint a természettudomány eredményei technikai vívmányok formájában, hanem lényegének megfelelő elvontsággal a nagy és általános elveket tanítja s pedig olymódon, hogy Spinoza elmondhatta magáról: „Nem ismerek ellentmondást tu-Idás és hit közt, mert tudásom és hitem tökéletesen megegyezik egymással." Az Eucharisztia történelmi jelentősége tehát az, hogy nyíltan tanúságot tesz a filozófia, tehát a gondolkodás mellett, kihangsúlyozva, hogy a gondolkodás, tehát az em- ’ béri élet egyetlen alapja, ellentmondásnélküli fundamentuma az idealizmus. Ennek megfelel a kongresszus politikai és szociológiai jelentősége, mert az állami berendez| kedés, a tömegpszichológia és az állampol-| | gári nevelés volta a materializmus és idea-p | lizmus harcában dől el. Amikor pedig a ka-1 tolikus egyház százezrek összefogásával | manifesztálja azt, hogy ez az idealizmus él, S erős, mint hajdan, hatóerő, mint az élet legdeterminálóbb erői, akkor megértjük, mit jelent a mai kor gyakorlati értelmében az Eucharisztia: kenyér és bor szimbóluma, megváltás a zsákuocába jutott materializmusból. Ennek a manifesztálását pedig ma; az Eucharisztikus Világkongresszus meg-h tartásában leljük fel, minekutána bebizo-i, nyosodott, hogy zsenik lángoló és áldozatkész cselekedetei hatás nélkül maradtak ésjk elvesztek, mint kiáltó szó a pusztában. 1938 február 6, vasárnap. KONIFERUM valódi borókabogyó-párlat élvezése gátolja az erek elmeszesedését s lassúja az öregedés folyamatát. SlovISk" Tresscim ff Irta: Harsány: Zsolt Könyvtáram érdekes szerzeménnyel bővült: a Szentmiklósi és óvári Pongrácz-nemzetség családtörténetére vonatkozó régi adatok gyűjteményével. A Pongráczok nevezetesek arról, hogy gondosan ápolják családi hagyományaikat és összetartozásukat. A család grófi, bárói és köznemesi tagjai Magyarországon szabályos egyesületet alakítottak, amely belügyminiszter'úeg jóváhagyott alapszabályokkal működik. Tudtommal más magyar család ezt még nem csinálta meg. A Pongráczok egyesülete buzgón működik. Ez az adatgyűjtemény is, amelyet nem nyomattak ki, csak gépírásban sokszorosítottak, a családi összetartás gyümölcse. Ifjabb gróf Pongrácz Jenő kedveskedett vele atyafiságának, vagyis a Pongrácz-egyesiiletnek. Baráti utón hozzám is jutott belőle egy példány. Igen érdekes olvasnivaló. Találni benne adatokat arról a gróf Pongrácz Istvánról is, aki Mikszáth Kálmán „Beszterce ostroma“ című híres regényének hőse lett. Aztán találni benne leírást az 1698-1 véres ujesztendői'öl, amely a teplicskai várban zajlott le. Itt a dinasztiához hű főurak, megneszelvén a Rákóczi-zászlóbontás következtében ébredező mozgolódást, összehívták a gyanús kurtanemeseket szilveszteri mulatozásra. Hajnalban aztán a terv résztvevői összegyűltek egy mellékteremben és egyenként behívatták a gyalusakat. Valóságos törvényszék gyanánt mindegyiket faggatni kezdték politikai pártállása felől. Aki idejében észbekapott és Lipót császárt éltette, azt maguk közé ültették. Aki Rákóczit éltette, az alatt hirtelen megnyílt egy csapóajtó. A rebellis ember földalatti kamrába zuhant, ott aztán a várakozó hajdúk végeztek vele. A régmúltnak sok ilyen nevezetes eseménye bontakozik ki az összegyűjtött feljegyzésekből,. Legjobban érdekelt mégis a nedeczi falovag története, amelyet egy Marcziányi György nevű kutató ásott ki valahonnan ölven évvel ezelőtt. A múlt század derekán gróf Pongrácz István lakta a nedeczi kastélyt. Ügy is hívták a környéken, hogy a nedeczi sah. Nem volt ez más, mint Miliszáth fentebb említett hőse. ügy emlékszem, Mikszáth nem tudott még arról, hogy a romantikus főur társaságának leggyakoribb tagja egy angol származású vértestiszt volt, John Cockington Tor-Abbey. Ez a díszes nevű ánglius kitűnő társalgó volt és nagy öröme telt abban, hogy olyan kísérteties történetekkel ijesztgette a meghívott hölgyeket, hogy mindenkinek libabőrös lett tőle a háta. Egy este különösen alkalmas volt erre a hangulat, mert a vendégek egyike, az öreg és rövidlátó Nyáry grófné, a házigazda lakosztálya előtt álló lovagszobrot hangosan leszidta, hogy miért nem köszön neki. Rettenetesen meg is ijedt tőle, mert előbb fásértetnek nézte. Csak akkor nyugodott meg teljesen, mikor kitűnt, hogy a lovag letőtől-talpíg fából van. Ugyanezen az estén John Cary meglepő dolgot között a jelen'evőkkel. A kastély gazdag könyvtárának régi Írásai között kotorászott és egy régi, kézzel írott naplótöredékre akadt. Ebben a következő bejegyzést olvasta: „Ma, 1614 március 21-én őkegyelme, báró Pongrácz György, Nedecz és Varin ura meggyónt nekem és elmondta, hogy feleségét hűtlenségen érte. Mikor este tiz órakor vadkan-vadászatról tért haza, öreg szolgája jelentette neki, hogy báró Herberstein Lajos dragonyoskapitány, akibe a báróné már régebben beleszeretett, a kastélyban tartózkodik. Most a báróné egy titkos szobába rejtette a kapitányt arra a hírre, hogy a ház ura hazaérkezett. A férj hozzácmkaita a bűnös asszonyt és éhen halatta őket.“ Itt a napló jegyzetek megszakadtak. A társaság izgatottan tárgyalni kezdte a régi feljegyzést. Különösen a titkos szoba fúrta mindenkinek az oldalát. A ház régi ismerősei voltak valamennyien, a várkastély minden zugát ismerték, de ilyen titkos szobáról nem tudott senki, még maga a házigazda sem. Most azonban felcihelődtek, hogy a kastély minden szegletét számbavegyék és a titkos szobát, ha van ilyen, megtalálják. Kutatás közben a fqlovaghoz judoitok. Feltűnt valakinek, hogy a szobor négyszegletű talapzaton áll. Ezt próbálták mozgatni, de a szobor nem mozdult. Cary végigtapogatta az egész szobrot, hátha talál rajta valami titkos gombot, vagy efélét. Akkor valaki másnak az tűnt fel, hogy a falovagnak üvegszemet csinált a szobrász. Megnyomták a falovag jobbszemét, erre nyikorgás és recsegés hallatszott, a falovag kétszer dobbantott a lábával, majd talapzatostul elfordult. Sötét nyílás lett látható a folyosó padlóján, dohos, penészes szag tódult ki belőle. Valami Mm,pást hozattak gyorsan. A sötét nyilasban meredek lépcsőt fedeztek fel. Az aszszonyok sikoltozni kezdtek. A férfiak közül hárman rögtön vállalkoztak, hogy lemennek megnézni, mi van ott. Leszállottak és kicsiny szobába jutottak. Két csontváz feküdt egymás mellett egy nyugvóágyon. Egyik női, másik férfi csontváz. A nő ruhája teljesen elporladt, a férfi öltözetéből még megmaradtak foszlányok. Jobbkezének egyik ujjesontján gyűrűt fedeztek fel. óvatosan lehúzták 6 az ametisztben megtalálták a Herberstein-cimert. A női csontváz ujjún viszont jegygyűrűt találtak. Ennek belsejében K. P. betűk voltak és az 1612-es évszám. Mindebből kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy a naplótöredékben említett titkos szobát fedezték fel és benne a bűnös szerelmes párt. Magát a házigazdát, gróf Pongrácz Istvánt lepte meg a borzasztó lelet a legjobban. Hálószobáját áttétette a kastély más szárnyába. A falovag azonban a helyén maradt és van feljegyzés róla, hogy ötven évvel ezelőtt még a helyén volt. Érdekes volna, tudni, ott van-e még, 1 mint egy háromszáz év előtti szerelmi dráma, egyetlen tanúja,. Mint, fából való emléke azoknak, aJük nem voltak fából. He tat Jenő: IDILL Mikor mellszobrát hazahozták, a költő egy I pillanatig gőgösen nézte a barnás vörösen csilj lógó bronzot, azután odaszólt a meghatottságtól ájuldozó szobalánynak: — Tegye a ... Hová is tegye? A költő körülnézett a szobában, de nem talált a szobornak megfelelő helyet. Olyat, ahol a szobor senkinek sincs útjában, de mégis érvényesül vagy ha jobban tetszik: érvényesül és még sincs útjában senkinek. Egyetlenegy ilyen hely volt csak a szobában. A költő* sasszeme hosszas kutatás után végre mégis csak fölfedezte: — Tegye a szekrény tetejére. A szekrény, szerencsétlen szecessziós kentaur, fölül üvegajtós könyvszekrény volt, alul potrohos nagy láda, amelynek poros fiókjaiban befejezetlen drámáit, ócska gallérjait és más eféle értéktárgyait őrizte a költő. Mivel a szekrény az Íróasztallal szemközt állt, a költőnek megadatott az a kitüntetés, hogy valahányszor munkához ül, bronzban lássa magát a szekrény tetején. Mintha tükör elé ülne. Legyünk igazságosak, a költő nem élt vissza ezzel az egész nap kínálkozó lehetőséggel, vajmi ritkán ült Íróasztalához. Amikor irni akart, inkább lement a kávéhába és amikor végre ott volt, inkább nem irt. Eeérte azzal a halhatatlansággal, amelyet addig gyűjtött; meggyőződése szerint holtig megél annyiból is. Hívei és tisztelői mégis csak megcsináltatták a mellszobrát. Akármilyen szerény ember volt is a költő, erre az elismerésre, a „non omnis moriar”-nak erre a kézzelfogható bizonyítékára mégis csak büszke volt. A vers elhervad, a költőt elfelejtik, a bronz örökké él. Ez a mellszobor talán kós;J évszázadok múlva is szerepel majd valamelyik aukción, a katalógus úgy fogja hirdetni: „Ismeretlen aggastyán képmása a XX. század első feléből. Ismeretlen szobrász müve”. A költő diadalmas örömébe azonban belerezgeit egy kis fájdalom is. Ha már szobor, miért áll egy magánlakás magánszekrényének a tetején, miért nem inkább a szabad ég alatt, a város valamelyik terén, a liget akármelyik enyhe zugában, a szigeten, ha nem is a tölgyek alatt, legalább egy bokor tövében, igazi oszlopon, ahogy szobornak illik? Olyan helyen, ahol nap süti, levegő átjárja, eső paskolja, fehér sapkát húz fejére a hó, melegséggel füti a köztisztelet, nemes rozsdával ékesitik a múló évek, amíg kivirágzik rajta a patina tavaszi zöldje? A szekrény tetején meddig kell várnia erre a dicső patinára, a valakiségnek erre a hiteles okmányára, erre a nemesi levélre, pecsétes kutyabőrre? Meddig? Szólalj meg Apollo, nyilatkozzatok Kegyes Múzsák, pogány nyugalmatokban a költő amúgy is ritkán zaklat csak titeket. Jeladást! Jeladást! De Apollo nem szólalt meg és a Kegyetlen Múzsák nem nyilatkoztak. A szobában Bandi csattogott csak, Bandi a kanári, az egyetlen élő lény, akivel az árva költő magányát megosztotta. Kopott öreg kanári volt, olyan kopott és öreg, mint gazdája, áld tulajdonképpen nem is volt gazdája, csak letéteményese, őrzője, csicsergésének átmeneti hallgatója. Igaz, hogy ez az átmenet öt-haíéves volt már. Bandit annakidején egy érzékenyle’kü fátyol-táncosnő bizta a költőre, akivel még görl-korában ismerkedett meg. (A költő görl-korában.) Pontosan annakidején, retiküljében a Balkánra és Egyiptomba szóló szerződéssel, hóna alatt egy kalitkával és a kalitkában Bandival megjelent a költő lakásán: — Ezt a kis kanárit itthagyom. Nem vihetem magammal és nincs, kire bízzam. Őrizze, amíg visszajövök. Maga költő és szered az állatokat. Engem is szeretett. Ez a kanári emlék. Itt hagyom. Csicseregni fog magának. Maga rám fog gondolni és visszacsicsereg. A táncosnő elsírta magát, a költő ellágyult. Elfogadta a kanárit. De amikor a kanári csicseregni kezdett, a költő nem gondolt a táncosnőre és nem is csicsergett vissza. De a kanárival megbarátkozott. Az is vele. Szabadon röpködött a szobában. Szemtelen volt. Rászállt a költő újjára, játékosan harapdálta. Amikor a rádióban megszólalt a cigány — mi szólalhat meg a rádióban? — tulorditotta. Rohamosan megbarátkozott az uj bútordarabjai, a költő mellszobrával is. Rászállt a fejére, íz orrára. És amikor megunta, továbbrepült... íitelesen igazolta, hogy ott járt. A költő borús irca lassún-lassan deriisödött. Azokra a szobrok •a gondolt, amelyeket Isten szabad ege alatt nap süt, eső paskol, melegséggel fiit át a köztisztelet. \zokra a nagy költőkre, 'államférfiakra, fejedeluekre és hadvezérekre, akiknek a vállán, fején uegtelepszenek a verebek meg a galambok. Szásával. Ezrével. Boldogan nézte mellszobrán azt az jgyeden, szerencsétlen sárga kis kanárit. És ueghatottan sóhajtott: — Ez is valami! 4 KENYÉR és BOR (mz éudrarisztikus esztendő margójára) irta: REUSAUER PÁL
