Prágai Magyar Hirlap, 1938. január (17. évfolyam, 1-24 / 4444-4467. szám)
1938-01-30 / 24. (4467.) szám
j^áAl^HiRLAg 1938 január 30, vasárnap. Hírek ódonról Irta: Borsody István Hírek otthonról? Nem úgy értjük, hogy az otthon földjén járva, idegenből érkezve, fölszedtünk néhány újságot. Nem vagyunk idegenek, mikor hazaérünk. Mert ha egész éjszakai gyorsvonati távolságra élünk is a helytől, ahol születtünk, nap-nap mellett otthonról érkező híreket böngészünk és az otthon számára készítünk olvasnivalót. Nem hűtlenség ültetett a prágai szerkesztőség Íróasztala mellé. És nem is értjük, miért bukkan föl időnként a szigorú vád, hogy mi, akik Frágában élünk, elszakadunk otthonunktól és csak távolból követjük dolgait. Ne tévesszen meg senkit a puszta távolság, mi Prágába is az otthon kedvéért jöttünk, mostani lakhelyünkkel szülőhelyünket el nem árultuk, érte élünk és érte dolgozunk. így ha hirt adunk otthoni utazásról, nem az ,,előkelő idegen” nyelvén beszélünk, aki viszontlátta régi emlékeit. Odahaza sem érdeklődtünk hanyag előkelőséggel. Gonddal jártunk és ismerősen, kérdéseink egyformák, válaszainkból meghitt beszélgetés fonódik a közös érdekek köré, nem kell bemutatni egymásnak gondjainkat, tudjuk, mi fáj, mi kell — szép az, hogy igy összebeszélés, előzetes készülődés nélkül, első kézfogásra barátokat üdvözlünk soha nem látott emberek közt, — bizony ilyenek az otthon ismertetőjelei, s nem az, hogy hol rendelkezik az ember bejelentett lakással, * Az otthon házai kisebbek, mint a prágaiak. De az otthon emberei megnőnek tövükben, nem folynak szét ismeretlen tömeggé, mint a nagyváros hömpölygő idegen népe a prágai Grábenen vagy Vencel-téren. Otthon minden ember érdekel, mindenki fontos, kiváncsiak vagyunk szavukra — főleg a magyarokéra. S minden magyar szó öröm a fülnek, oly jóleső és biztató annak, aki magyar szavával egyedül jár éveken keresztül más nyelvtől harsogó uccák életében. S ebben az örömben keserűn olvassuk a helyi hirharsonában, hogy egyesek nincsenek még megelégedve a város „szlovák jellegével”, mert a buzgó cikkíró szerint még mindig igen sokan beszélnek magyarul: uc- cán, kávéházban, olyanok, akik állítólag nem is magyarok és csak „rossz szokásból” beszélik a magyarok nyelvét. Meddig tart még ez a hajsza? Azt mondták, elmúlt már az államfordulat feszült légköre, minduntalan belső békességről szavalnak, s mi hinni szeretnénk, hogy tényleg végetér az ellenőrzés, hogy ki milyen nyelven diskurál feketekávéja mellett. De az első otthoni hir meggyőz arról, hogy ott vagyunk még mindig, ahol tiz év előtt, mikor diákkorunkban a korzón elnémultunk, ha tanárunkkal találkoztunk, mert tilos volt a magyar beszéd. Egy másik hírrel ugyan gyorsan kéznél van a vigasz is. Ahány magyarral csak beszélünk, mind forrón és mélyen Szól az ösz- szetartás és egymáson segítés tetteiről és terveiről. Mindenki érzi, hogy a magyaroknak nem kedvező közszellem ellen csak vállvetve lehet küzdeni. Mindenütt egyesülnek, rendeznek, többet, mint azelőtt. Ez az uj, erősebb éra már évekkel ezelőtt jelentkezett, s az idei „szezonnal" még határozottabb formát öltött: több az előadás, bátrabban látogatják, mint öt-hat évvel ezelőtt, mikor szinte a gazdasági válság szökkenésével, válságba jutott erőnk is és ijesztő némaság ütötte föl fejét közöttünk. Valami társadalmi idegösszeroppanás volt ez, amiből most óvatosan kezdünk kigyógyulni. Ezekben az években csapott át rajtunk a visszavonulás legerősebb hulláma, sokhelyütt virágzó magyar társadalmi életek szűntek meg egyik napról a másikra. Most arról hallunk, hogy újra jelentkeznek azok, akik átmenetileg kivonták magukat a közéletből. Csak még ma is sok az aggódó, akik igy morfondíroznak: „Nem merünk, mert nem vagyunk függetlenek . . .” Hogy magyarázzuk meg már egyszer ezeknek, hogy nincs mitől félni, mert érvényes alaptörvény védi mindenki nemzetiségét s ha valakitől rossznéven veszik, hogy saját nemzetének éli életét, vagy kételkednek abban, hogy joga van magyarul beszélni, vagy magyarnak lenni —', akkor ez „törvényellenes közszellem", mely hívatlanul és jogtalanul gátolja az embereket, hogy kedvük és őszinte érzésük szerint cselekedjenek, ha nemzetiségükről van szó. De senki erre meg ne rettenjen,, meg ne hátráljon, mert számunkra nem a törvényellenes közszellem a mérvadó, hanem maga a törvény. De nem is tudjuk már eleget hangoztatni, hogy bátorság nélkül a kisebbségi sorsot élő nemzet fabatkát sem ér. Bátran kell számon- kérni jogainkat, mert a gyávát senki sem védi. Ha az a közel millió magyar Szlovákia földjén mindenben egyöntetűen lépne föl és akár függő, akár' független állásban tanakodás nélkül vallaná magát magyarnak, pártolna mindent, ami magyar: iskolát, előadást, gyűjtést, egyesületet, kabarét és bált, mindent, ami egymásé -—, akkor hamarosan kudarcot vallana a békebontók serege, azok, akik egyébbel sem törődnek, mint azzal, hogy ki hová jár, hogy beszél. Irigység nélküli nemzeti életet élni! — erre vágyunk mindig, ha a nemzeti féltékenységről szóló otthoni hírek fölött töprengünk ... De a legrosszabb hir, amit hallhatunk, mind arról szól, hogy a magyarok közt sem teljes a béke. Mert ha ébred és emelkedik is a figyelem a magyar dolgok iránt és a bátorság vállalásukra —, még mindig sok a rest, aki minden ok nélkül, csak lustaságból, kényelemből, kedélytelenségből nem pártolja a magyar ügyeket. Őket egyszer már szinte „sértő szándékkal” szeretnénk figyelmeztetni arra, hogy nemcsak magyar nemzetük ellen vétenek, de nem viselkednek kulturemberhez méltóan sem. mikor nem érzik, hogy a civilizált és müveit európai ember kötelességeit hanyagolják, ha egykedvűen kerülik a magyar élet küzdel4. Titolk maradtál mégis még sokáig. Bár felhozott az élet jobb sora Élvezni, meg nem nyílt szived soha, Mert nem kerestem lényed szent csodáit. Azt láttam én, hogy minden mily csodás itt: Köved között gyopár s az ibolya Nem is virág, de Isten mosolya, Melyen keresztül lelke ránk világit* A völgyeidben harsogó patak A könnye tán, mely egyre csak szakiad, Mert büs, hogy ott lent mily gonosz az ember, S mi télben elföd, lágyan hullva rád, Nem hó: Anyagtalan, szűz tisztaság, Amelyre lábam szinte lépni sem mer! mét, nem vesznek részt a magyar rendezéseken, nem vásárolnak magyar könyveket, nem járnak magyar előadásokra, hanem tompán, érzéketlenül nézik a lelkes magyar emberek erőlködését, mintha a nemzeti munka nem lenne az ő ügyük, az ő kötelességük is! Fájó és bosszantó hallani azt is, hogy közéletünket mérgezi az érthetetlen személyi vetélkedés, irigység is: mert otthoni híreink szerint egyesek azért nem mennek el egy előadásra, mert a rendezők vagy szereplők nem az ő „társaságukból” valók ... Mintha nem lenne erkölcsi parancs számunkra, hogy pártoljunk mindent, amit becsületes magyarok csinálnak, tekintet nélkül arra, hogy milyen vallásu, állású vagy társasághoz tartozó emberek a kezdeményezők. Örülnünk kellene, hogy vannak önzetlen vállalkozóink, akik bátran és lelkesen szállnak szembe a terpeszkedő közönnyel és kényelemmel, mert fáj nekik, ha csönd és pusztaság ejti rabul az élénk magyar életre váró és vágyó lelkeket. A „nem megyek, mert ő rendezte” fölfogás bűnös és veszélyes, mert kicsinyes torzsalkodások undorító és nevetséges színpadává torzítja társadalmi életünket. Igaz, ma olyan időket élünk, mikor nem bízunk mindenki szavában, aki magyarul szól hozzánk. De az „óvatosság” a nem megbízhatókkal szemben sokszor már olyanokra is kiterjed, akiknek becsületes magyarságáért bátran tüzbe tehetjük kezünket. Ha őket holmi ürügyek alatt kirekesztjük nemzeti társadalmunkból, fölöslegesen és tévesen szűkítjük erőnket és készletünket. Ahogy a prágai gyors visszaröpít otthoni utazásunkról és rendet teremtünk a sok élmény közt, úgy érezzük, hogy társadal2. Mert szent az én hiteim hogy van szived! A mélybe* lent ma is dobogva verhet Az élő Jóság, mely nekünik teremtett S a lomha szikla, kő — csak felszíned Hogy is vigasztalhatnál bús szivet, Ha titkon, égve nem szeretne lelked S hogy is kelthetnél annyi hü szerelmet S csalódott emberekben uj hitet? Szeret a felleg is: Ha rád terül Köddé alázkodik, harmattá olvad S csókjára jégből is virág nő holnap S szeret a nap: Ha reggel földeriil, Lég,első csókját homlokodra ejti S bucsutekinteíét rajtad felejti. S szeretlek én! — Mióta ládáik fennen, — Ha sors sodort az élet vonatán Alattad, balga, sok kis cél után, — Csodáltalak, — Megvallom, félelemben. Mert mást mutattál, mint, mi életemben Soron volt: Hogyha nyár tüzelt talán, Szép csúcsaid csipkés vonulatán A hó — telet jövendölt kíméletlen, S ha őszi ködben fűződött a táj S tó tudja mért, az ember lelke fáj: Te rózsaszínben biztattál vidáman: „Ne sírj! Emeld reám ködös szemed, Én példázom az igaz életet A tisztaság emelkedett honában!" ótátrafüred, 1938 január. 5. Aztán,... feljöttem fáradt-betegen. — A tört szivek, lehet, mélyebbre néznek, — De rögtön úgy éreztem, hogy megértlek, Amint öledre hajtottam fejem. Megsúgtad gyógyító titkod nekem: „Magad s a gondod egyre hozzám mérjed S kicsiny lesz óriásnak vélt baj, érdek, Mely meggyötört az életvölgybe' lenn! Azért ne félj, szeress! Ne hidd talán. Hogy én magam titánnak tartanám, Kinek az égvilágon párja sincsen: Kőszirtjeim hiába ily nagyok, Ahhoz, ki alkotott, porszem vagyok. Miként te is! Hatalmas egy van: Isten!" í. Szép vagy! — De semmitmondó szó ez annak. Ki sohse látott, vagy, ha néz, sem ért S el nem tűnődik raj ta, hogy miért Szöktettek égnek titkos őshatalmak. Hiába szórnám rád színes szavaknak Dús kincseit, melyekkel csak dicsért Költő szerelmest: Holt-hideg lidércfény volna mind, szégyen Neked s magamnak. Szép vagy! Ez sóhajom, szemem ha lát, De" benne van rajongás, hála, hűség — S a Nagyhoz illő ez az egyszerűség! Szép vagy! Nem, ezt se mondom el, csak érzem, Mint tiikosan-mély, ájtatos imát... Minek a szó, hogy sziv-szivet megértsen! munkban sokan vannak a kételkedők s bizalmatlanok, akiknek nem mindenki „befogadható”, szerintük sok magyar belsejében idegen, a magyarságot veszélyeztető elemek szunnyadnak, s ezek csak a pillanatot várják, hogy „bent” legyenek és a trójai faló módjára kinyíljanak és hátba támadjanak... Igen, ismernünk kell mindenki szándékát, az óvatosság is indokolt, vagy inkább az erély, hogy kirekesszünk mindenkit, aki idegen zsoldosként ajánlkozik soraink közé. De talán vigyázzunk is arra, hogy puszta „óvatosságból” át ne kergessük ellenfeleink táborába azokat, akik nálunk jelentkeznek, s akiknek nálunk a helyük, mert magyarok, becsületesen magyarok. Többek között ezek a hirek jelenthetők az otthoni utazás után. Mo ni! érti m valódi borókabogyó-párlat, mint fertőtlenítő ital ragályos betegségeknél kiváló hatású. „SLOVLIK" Trencin. Mahhai Sándor: MAGYAROK CSILLAGA (Révai-kiadás, Budapest.) A Szent István-év jegyében jelent meg a neves papköltőnek ez a terjedelmes, érdekfe- szitő munkája, Makkai Sándor erős és egyéni magyar tehetségét már előző történelmi írásaiból megismertük. Hatalmas, kétkötetes regényciklusa, a II. Endre és IV. Béla idején játszódó „Táltoskirály” és „Sárga veszedelem” élettel és drámával teli alkotás volt, Uj regényén némi mesterkéltséget veszünk észre, mintha a jubileumi évre írott munkája bizonyos erőszakolt gépiességgel készült volna. Nem érezzük benne annyira az iró lelkét és képzelőerejét. Magyarságának tömör és merész kifejezései a régiek. Sokszor nyers ereje, erdélyies szólásmódjai, archaikus. stílusa, mind megkapó. De a regény magva: a cselekmény, a megrajzolt alakok* a leirt jelenetek, — mindez nem lélekből fakadó. Nem tudjuk elhinni. Érezni minden során, hogy gondos, hatalmas tanulmányokat folytatott a szerző, mielőtt munkához látott. Mégsem tudta emberré markolni ki a múltból a fiatal Istvánt és nagyszerű korát. Nem kaptunk semmit Gejza problémájából: az öreg nagyur keresztény-pogány alakjának sötét érdekessége elvész a sorok között, Sarolta fejedelemné kivételes asszonyegyéniségéhez sem mert Makkai erős kézzel nyúlni. Gizella és István udvarának idegen nagyjai csak a krónikák nyomán megrajzolt* sápadt figurák. Árnyak, akik a régi kor szólásmódjai szerint beszélnek. István alakját pedig, minden emberiesség mellett, korszak-* alkotó életének, szentségének, magyar nagyságának tudatában átszellemültebbé, kivételesebbé kellett volna formálnia. Több fantáziát, több meglátást kívánnánk a szentistvá- ni korok megrajzolásában. Ha kell, merészebbet. Hiszen az igazságot, az elmúlt nagy idők nyelvezetét úgy sem ismerhetjük. De apró külsőségeknél a nagy, ősemberi lelki— vívódások közelebb hozták volna a pogányságból kereszténységbe ívelő magyarság idejét. Amiben nagy Makkai Sándor ezúttal is, az a mellékalakok rajza, egy-egy odavetett, élesen meglátott szereplő. És nagy a leírásokban, a hangulatok festésében. Makkai irősmüvészete kiforrott, tömör és erős. De ez a munkája nem a legsikerültebb. A belső emberi dráma hiányzik. Mégis, mindenki, akit a magyar történelmi regények, a magyar történelmi korok érdekelnek, a miiben erős benyomást keltő olvasmányt és tiszta művészetet kap, még ha sokszor fáradtnak, száraznak és kiszikkadtnak érezzük is az előző regényei nagyszerű életteljessége után. Mindig szinmagyar, mindig nemes iránvza- tu. A könyv az uj magyar irodalom határozott értéke. Révai kiadása Ízléses és á téma fenséges komolyságához mérten finom, nem tulmóderri. K1SZELY MARIA. $<zeeetmes s&tot ettek & TJüváUfcz Irtat SZIKLAY FERENC Dr. Szász Emilnek ajánlom 3.
