Prágai Magyar Hirlap, 1937. november (16. évfolyam, 250-273 / 4396-4419. szám)

1937-11-14 / 260. (4406.) szám

<pka:gsi-A\ac,^ar.-hi rlar

Gryóni Géza ismeretlen verse

egy pozsonyi emlékkönyvben

Amikor Gyón! Géza Pozsonyban ujságiróskodott ■■■■ A pozsonyi Toldy Kör november 21-én nagyszabású Gyóni-emlékestet rendez ■■

— A PMH eredeti riportja —

POZSONY. — Mi ad Gyóni Gézának, a világháború legtragikusabb sorsai magyar költőjének mindig megujhodó aktualitást? Talán az, hogy a költő hamvait haza akarják szállítani Szibériából? Nem. Gyóni Géza költészete aktualitásának sokkal mélyebb értelme van: roppant tragédiájában lelke igazi arculatának megismerése. S 'ha megismerjük, megtudjuk: ‘ a világháború legtragikusabb sorsú magyar költője mennyire nem a bábom, de a béke katonáinak szeretett volna lelki prof-untot adni költeményei vek Egy évvel halála előtt megirta „Sirvers“-ét, hogy bolygó vándornak hirdesse majd kopott fejfájáról:

„Boldog, ki itt jársz, teérted is Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;

Véres harcok verték fel a hírét,

De csak a béke katonája volt."

Számolgatom az éveket: 1884 juoius 25-ike (amikor a gyóni parókiában megszületett Áchim Mihály nagytiszteletü ur gyermeke) és 1917 junius 25-ike (amikor a szibériai fogolytáborban megszűnt dobogni Gyóni Géza. szive) — a két junius 25-ike között mindössze harminchárom éves volt, mint ama Názáreti. De milyen volt az utolsó három éve. Utolsó péntekjén, az ő Nagypéntekién, amikor bomlott idegzete már a téboíyos erővel küzdött, ezt irta fel a falra:

„Térjetek meg És szeressetek.

Elnyel mindeneteket a hőség És Istené csak a dicsőség.11

#

A budapesti Zeneakadémia nagytermében november 9-én rendeztek Gyóni-emlékünnepet; Pozsonyban a Toldv-Kör rendezésében november

21-én lesz nagvszabásn Gyóni-emlékest. Szitnyai Zoltán az egyik budapesti hetilapban most közölte le Gyóni Géza öt ismeretlen versét, amelyet fiatal ujságiró-kórában irt Bácskában, ahová pozsonyi ujságiróskodása után került. És most én is arról számolhatok be: Gyóni Géza ismeretlen

versére bukkantam, amely nyomitatásban még sehol nem jelent meg. A verset 1904 októberében irta a fiatal költő G. B. pozsonyi urileánynak, akinek akkoriban udvarolt, s aki azóta is híven megőrizte emlékkönyvében a Gyóni-vers kéziratát. Az ismeretlen pozsonyi Gyóni-vers tehát a következő :

EMLÉKÜL.

Lapozgatom a kapcsos emlékkönyvet És olvasom az emléksorokat.

Mily sok bölcs mondás! Mennyi, mennyi emlék! Egynémelyik itt vallja meg szerelmét —

És mindegyik okos tanácsot ad . . .

Lapozgatom a, kapcsos emlékkönyvet,

De már távolba száll tekintetem:

Mikor elszáll majd ifjúság és a hajnal,

S egy öregasszony sima, szürke hajjal Mereng a fakó, gyűrt leveleken . . .

..Ez barátnőm volt. Oly vidám. Szegényke Korán elhalt.“ És sírni kezd ezen.

De .vigablb emlék jő . . . „Ah, ez a három Hü táncosom kilenc farsangi bálon . . .

Hát. ez ki is volt? Ah — emlékezem.

Szegény, bolondos szive értem égett,

Azt mondják, sirt az esküvőm alatt . . .

Mégis — boldog lett.. Ifjú volt — felejtett . . . Mint én: ifjú és boldog." S hangja reszket: „Köszönöm, Isten, ifjúságomat."

. . . Lapozgatom a kapcsos emlékkönyvet.

Sok bölcs tanács, szép életelv vegyest . . .

A boldogságot festi szebbnél-szebben:

Leirom hát már én is a receptem:

— Óh, lány. a sziveid párját megkeresd!

„Elmúl a virág" — (mondta már Petőfi).

Tűnt percnek vissza nem tér mosolya.

Csak mig szeretsz -és csak amíg szeretnek, Lobog világa, hidd el, életednek —

S akit szerettek — neu'; hal meg soha!

#

Huszonegy éves múlt Gyóni Géza, amikor ezt az eddig ismeretlen, kedves versét megirta; már távozóban volt Pozsonyból. Emléke mé,g ma is úgy él azok körében, akik ismerték őt ebből az időből mint akit a sors kivételes szerepre szánt. Szomorú szemű, szép fejti, szélles vilim, magas férfi volt. A külseje inkább megfelelt a mai kisportolt testű férfi ideálnak, mint érzékeny lelkű költőnek. Pedig a gyönyörű alkatú törzsön a széles vállak önmagát kínzó, poétaifelkü emberé voltak, aki testben apjára ütött, de lélekben anyjára: és

anyja sorsán- keresztül megértjük Gyóni utolsó heteit is, amikor elborult elmével, élő-halottként járt a krasznojarszki fogolytáborban. Az egészséges testben anyai részről kétségtelenül bizonyos terheltség volt, hiszem édesanyja idegzete többé gyógyitihatatlanul felmondta a szolgálatot, amikor meghalt a legkise-bbik fia tizéms korában. Gyóni Géza is akkor őrült meg a krasz-nojamzki fogoly- iá borban, amikor (két héttel Gyóni Géza halála

előtt) meghalt Áchim Mihály százados, az önként vállalt közlegénysorsu költő öccse, akivel jóban- rosszban kitartott a. przemysli várban és később a szibériai fogságban. Portréját különben maga irta le legtalálóbban „Arckép helyett" cirnü versében:

„Pirulva vallom., hogy a hátam Nem görnyedt 'és a mellem nem zihál.

Bár sok telet k eres ztül-fáztam,

Nem csetlem-botlom nyavalyásán 8 a villám sem költői váll.

Szemem sem 'beszél poétáról,

Nem divatos költők szeme!

Semmibe mélán el nem bámul,

Könnyet tekintve el nem áriul.

Merész, szikrázó, fekete.

Harcolni öklelő harcokra Apám a. testet adta rám.

• De a lelkem ha-lk rímek bokra,

Zengeni ke-zd kis sírásokra:

Poéta, szent volt az a.nyám.“

Gyóni Géza mint evangélikus teológus került Pozsonyba, ahol egyiidőben a volt „Nyugatmagyarországi Híradó" munkatársa volt. Verseit, amelyeket tizenkilenc-huszonegy éves korában irt a lapba, később meg is jelentette könyv alakban; a Wigand-nyomdában nyomták ki „Versek" címen. Az első verskötet megjelenésének napjaihoz fűződik különben egy másik nevezetes eseménye is; ugyanakkor, amikor könyve megjelent, a pozsonyi „Teológiai Otthon“-ban, ahol lakott — öngyilkos szándékkal mellbelőtte magát. Az öngyilkossági kísérletről értesítették apját, aki a pestmegyei Gyónról rögtön Pozsonyba utazott, hogy megtudja, mi történt a fiával. Tette mögött amerikai párbaj rejtőzött. Gyóni 1904 január 23-án

Pozsonyban, mert Gyóni Géza hallgatott, mint! a sir.

#

Przemysl várának hősies védelmében kapta, szárnyra névéit az országos hiT. A körülzárt vár-, iból repülőgép vitte ki a „Lengyel mezőkön, tábora tűz mellett" című verskötetét, amely a várban „lelki profunt" volt a katonáknak. Rákosi Jenő fedezte fel-ekkor Gyóni Gézát a „relatív ismeretlenségéből, hogy azután később eszköze legyen—• az Ady ellen vivőt,t harcában. Az összehasonlítás nélkül is eljutottak volna Gyóni érdemei a magyar literaturába, mig Rákosi ezzel a gesztusával elérte azt, hogy sokáig nem akartak Gjómban tehetséges Ady-epigon-nál többet látni. Pedig Gyóni sajátos, erős tehetség volt és ha a világháborúban az jutott osztályrészéül, hogy kitartásra buzdítsa környezetét, a lelke legmélyén nem a világháború, de a béke költője szeretett volna lenni. Legvéresebb élményü verse, a „Csak egy éjszakára" cimü, amely megzenésítve olyan döbbenetes hatású volt, hogy az. akkori időkben feltűnt kiváló magyar dizőz: Medgyaszay Vilma Bécsien, ahol magyarul énekelte, hónapokon át

1937 november 14, vasárnap*

I Óriási választék! Legolcsóbb árak! |

Pausz T., KoSice

Üveg — porcellán — vflIanycsllEárok!

lllllllll!!llllllllllllllllllllllllllllllllllil!IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIII|llillllllllll!lll!l!lll!lll!ll!l!lllllil!l!llllllllllll!lllllllllll!l!ll!lll!ll!lllllll!ll!ll

Modern képkeretezés, üvegezés

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiiiiiiiiiiiiiíiiiiüiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii | Telefon 2423 Alapítva 1833 |

egy levelezőlapot kapott, amelyen mindössze ez állott: „Emlékezz!" Másnap követte' el az öngyilkossági kísérletet. Január 27-én ugyanazzal az írással még egy levelezőlapot kapott, amelyen ezt irta -küldője: „Elég. Ne fizess!" Az amerikai párbaj -oka egy pozsonyi urileány volt, aki később férjhez ment és boldog anya. lett, — hogy ki volt az, -legfeljebb csak sejtették, de soha nem tudták meg

ezzel a számmal aratta legnagyobb sikerét, —- minden sorában a békét áihitja.

Sokat, nagyon sokat szenvedett szegény Gyóni Géza életében, amely egy nappal sem volt több harminchárom évnél. Utolsó útjára a. kraszno- jarszki fogolytáborból mindössze negyven baj- társa kisérhette el zuhogó esőben.

KÖRNYEI ELEK. * I

JKexiízói házasság

Irta: Egri Viktor

Tiz esztendő óta nem láttam Pénzes Miskát. Eltűnnek, szétszóródnak a világban a régi barátok és a múló idő elmossa emlékezetünkben életük sok apró furcsaságát. Ám csak véletlen találkozás kell, hogy a feledésből felmerüljön a múlt és tiz év után is úgy beszélgessünk el velük, mintha tegnap vettek volna búcsút tőlünk.

így történt Miskával is. A körúton jött felém és harsogó jókedvvel, kamaszosan ölelt magához.

■— Te vagy, öreg fiú?

Felismert azonnal és öregnek titulált, pedig Öt évvel idősebb volt nálam. Bementünk egy kávé- hzába.

— Tampicoból kaptam utoljára levelet tőled. Könnyen úgy lehet, hogy nem feleltem azonnal

—mondtam némi bünbánással.

— Sohase feleltél, ne is tagadd! — mosolygott rám Miska. — Aki olyan messzire elkerül innen, nagyon kiesik az életetekből, ugye?

Bólintottam és hallgatva néztem Miskát. Most még érdekesebb volt az arca, mint tiz évvel ezelőtt. Olajbarna bőrén meglátszott, hogy délszaki nap szikkasztotta, deresedett a haja és a homloka magas és nyílt volt, csak a tekintete maradt egészen régi: nyugtalan és csapongó.

— Tampicot otthagytam — mondta. — Meguntam a piszkát, csupa olaj és korom volt. Likvidáltam az üzletemet és elmentem kávéültetvényesnek Huelpába. Az ember ott fent a hegyekben nem élhet asszony nélkül. Talán meg is írtam neked, hogy megnősültem. Persze, csak amolyan mexikói házasság volt.

Kíváncsian néztem rá.

— Nem írtad meg. Miféle mexikói házasságról beszélsz?

— Amilyen odaát szokásos. Elmondom neked, ha érdekel.

— Beszélj! — unszoltam.

— Tudnod kell, hogy fehér nő nem jön fel a hegyekbe. Még a legrosszabb fajtájú is ott marad a tengerparton vagy a városokban. Az éghajlatot valahogy megszokja az ember, de nem a nőtlenséget.

Elgondolkozva fújta a füstöt maga elé és valami ború volt az arcán. Éreztem, most nem sürgethetem, nehezen birkózik az emlékeivel. Felhajtott egy pohárka erős pálinkát és kisvártatva folytatta:

— Az ember egy ideig ellenáll, aztán megtörik az akarata és megy a bennszülött lányok után. így volt velem is. Eleinte tudni sem akartam valami félvér nőről, mig meg nem láttam Conchi- tát... Hogyan magyarázzam neked, ki volt Conchita? Talán csak olyan, mint a többi. Talán csak szebb és valamivel tisztább. Falubeli mesztic-lány volt, tizennégyéves. Úgy mondták, hogy ártatlan. Egyszer lent jártam a faluban és a téren elém került/. Csak ránéztem, a szemünk összevillant és Conchita felnevetett. Ártatlan gyermeknevetés volt, mégis asszonyos, ingerlő

és biztató. Tetszettem neki, ezt mondotta a szeme, a nevetése is. Ezzel kimerült a heti program. Mert tudnod kell, hogy az udvarlásnak és leánykérésnek szokásai és szigorú törvényei vannak. Ezeket tiszteletben kell tartani! Vasárnapig vártam és akkor újra lóra ültem, hogy megnézzem Conchitát. Nem tagadom, komisz hetem volt, sokat gondoltam éjszakánként a leányra. Az utón aztán hirtelen elém toppant. Hallgatva ment velem az ut egy darabján. Alig tudtam szólásra bírni.

•— Tetszem neked? — faggattam.

— Tetszel nekem, uram — mondta szemlesütve.

Ismertem ezeknek a félvérlányoknak alázatos hangját, Conchitáé mégis meglepett. Félénk kíváncsiság, vágy és öröm bujkált szomorú hangjában. Hiába faggattam tovább, többé nem felelt és a faluba sem kisért. De már bizonyos voltam benne, az utón azért várt rám, mert ösztönösen sejtette, hogy jövök, látni kívánom és biztatni akart... Mert tudnod kell, hogy a továbbiakban is szigorúan be kell tartani a formákat. Soha többé nem láthatom Conchitát, ha nem tárgyalok az apjával. Ez a tárgyalás aztán egy uj vasárnapra maradt. Egy kosár gyümölccsel és néhány üveg pálinkával előre küldtem a szolgámat. Mire a faluba jöttem, a pálinkásbutykos már körben járt. Az öreg kicsit beszeszelve fogadott.

— A leányod tudja, hogy tetszik nekem — szóltam hozzá a körülményes üdvözlés után.

— Conchita szép és jó leány — dicáérte az apa. — A tüzbe teszem a kezem érte. Nem volt még férfié. Sokat is költöttem rá.

Óvatosan beszélt és nagyon feldicsérte a leányt, amivel előre értésemre akarta adni, hogy nem adja olcsón.

— Ötven dollárt rászánnék — vetettem oda közönyösen. Tudnod kell, hogy ott fent a hegyekben ára van a leánynak. Nagy tisztesség, ha ur, fehér ember megldvánja, de fiztenie kell, akár a bennszülöttnek.

Az öreg szörnyülködve összecsapta kezeit és úgy nézett rám, mintha halálosan megsértettem volna.

— Hová gondolsz, uram! Ötven dollárt kínálni egy ilyen leányért. .. Ne is beszélj róla többé. Az ajándékod sem kell! — Hozta a gyümölcsös kosarat s kicsit zavarba jött, mikor a pálinkára került a sor. A felét megitta a népes család és a sebtiben meghívott vendégek.

— Ledolgozom az ital árát — mondta aztán önérzetesen.

Most rajtam volt a sor, hogy szabódjak. Dehogy veszem vissza, nem is ajándék, csak a figyelem szerény jele. Erre kicsit megenyhült az öreg.

— Hiszen magamnak Is száz dollárba volt a neveltetése — dünnyögte békiilékenyen és félszemmel !•• ;L\ mennyire veszem komolyan az alkut,

I Tudnod kell azt is, hogy ez a neveltetés abból i áll, hogy a lányt megtanítják felemelt két tenyere | közt simára paskolni az ebédre való lepényt.

I — Nem adhatok többet! — jelentettem ki haI tározottan.

Az öreg mesztic most egykedvű maradt. Fog- | hegyről odavetette, hogy Huelpában száz dollár- f nál is többet kaphat Conchitáért.

— Hát csak vidd be! — biztattam. — Huelpában annyi a leány, hogy még ötvenet sem kapsz.

Miska meglátta, hogy csodálkozással hallgatom az alku meséjét és mosolygott.

— Megértem, hogy csodálkozol. De az embernek alkalmazkodnia kell. Belemegy az ilyen fehér emberhez méltatlan, furcsa alkuba is. Talán csak azért, hogy a fölényét megmutassa. Az erejét. Azt, hogy ő az ur. Hiszen, ha az öreg kétszázat kér, azt is megadtam volna. De jól esett estig ingerkedni vele. Akkor aztán megfizettem a kialkudott hetvenöt dollárt. Ha elmegyek, másnap futott volna utánam, hogy vegyem meg ötvenért... így lett Conchita a feleségem. Még az este feljött velem az ültetvényemre. Ott a faluban vettem neki egyet-mást, még egy foltozat- lan inge sem volt.

Miska elhallgatott és kinézett az uccára.

— Conchita. Csak a nevét mondtad. Ez minden? — törtem meg a csendet.

Miska rámforditotta nyugtalan tekintetét.

— Gyönyörű teremtés volt, alázatos és odaadó. De egy nap nem bírtam tovább a bőrének különös, átható szagát, a keze tapintását és alázatos nézését. Nem bírtam a szörnyű primitívségét. A leikéből nem láttam semmit. Sokszor azt hittem, hogy nincs is lelke .. . Két évig éltem vele, aztán elküldtem. Szótlanul szedte cókmók- ját, az ajándékaimat és elment. Valahová a hegyek közé ment, egészen nyoma veszett. Igaz, sohasem kerestem és nem is érdeklődtem utána. Akkor aztán megbetegedtem. Komiszul elfogott a sárgaláz. Egy nap bejött hozzám a szolgám és azt mondja, hogy megjött az asszony. Nem értettem, miféle asszonyt emleget. Eszembe sem jutott, hogy Conchita lehet. De ő volt. Odajött szótalnul az ágyamhoz és megcsókolta a kezemet. Ott maradt nálam, türelmesen ápolt. Sokszor megkinoztam, nyűgös beteg vagyok, de sohasem hallottam panaszát. Te most bizonyára azt hiszed, hogy hálából visszafogadtam. Nem tagadom, ez volt a tervem. Elhatároztam, hogy ott tartom a házban, nem engedem többé a hegyekbe. De egy reggel hiába szólítottam és hiába kerestük, nem leltük sehc^l. Mikor egészséges lettem, Conchita olyan észrevétlenül tűnt el, ahogy megjelent.

Miska eldobta cigarettáját és nagyot legyintett:

— Ha meggondolom, talán igaza is volt. Együtt éltünk volna megint. Talán egy évig vagy talán csak hónapokig. Amig az idegeim bírták volna.

— Elküldte az ösztöne — szóltam.

— Igen, ez csodálatos. Az ember azt hiszi, hogy lélek nélkül valók, aztán egy nap megszólal bennük ez a megtagadott lélek.

— Azóta nem láttad?

Miska a tenyerébe hajtotta a fejét és csöndesen mondta:

— Nem láttam ... De tudom, ha visszamegyek és egyszer szükségem lesz rá, az ösztöne vissza fogja hozni hozzám.