Prágai Magyar Hirlap, 1937. szeptember (16. évfolyam, 199-223 / 4345-4369. szám)

1937-09-19 / 215. (4361.) szám

— 398 Hetek etdöb&i tódéul Kerekerdő'bén történt, hogy a hőseincé- rek vezére, Rengőbajszu, összehívta egy napon népét na-gy tanácskozásra. Jöttek is szép számmal. Egy régen kivágott tölgy szeles tönkjén foglaltak 'helyet és nyüzsög­tek, amint ez rovaroknál szokás. Néhányan a szomszédos sarjbajtásokra telepedtek, abban a hiszemben, hogy onnan jobb kilá­tásuk esik, a többi ide-oda mászkált tere­ferélt. A közeli fáról mókus fütyült le a tisztelt társaságra: — Hölgyeim és uraim, nincs szükségük ügyes rendezőre? Félvéka dióért olyan pa­rádét csinálok önöknek, hogy sose felej­tik el! — Ugyan, te saelebnrdi! Tudod is, mi a rend! — felelték neki. Dolmányos varjú repült által felettük. — Kár, kár! Kár, kár! — kiáltotta. — Nó, ha kár, akkor menjünk odébb egy házzal — mondta a mókus és másik fára dobta át magát. Ékkor már jött is Rengőbajszu. Jobbról is, balról ie, két futrinka cipelte rettenetes bajszát. Hü, micsoda bajusz volt ez! Nem­csak a Kerek erdőben, de messzi vidéken hire volt és minden iskolásfiu azon törte magát hogy Rengőbajszut a. spirituszos üvegébe kerülhesse. A cincérek hódolattal bámultak rá és azt suttogták maguk kö­zött, hogy valami titokzatos kenőccsel ke­zeli az öreg, némelyek pedig még azt is tudták, hogy a kenőcsben a csigaháj a leg­fontosabb elem. Próbálták is ellesni a re­ceptjét,: de eddig, senkiinek se sikerült. Rengőbajszu nagy méltósággal foglalta el helyét a pódiumot, bevezetésül megso­dortatta a bajszát a futrinkákkal, mert ma­f a nem volt rá képes, aztán krákogott vagy ettőt és igy szólt: — Kérem a gyászolókat, hogy az első sorokban foglaljanak helyet! Most tűnt. csak ki, hogy mennyi a gyá­szoló! Nők, férfiak, lányok, fiuk fekete kar- szalaggal jártak és teli voltak keserves panaszokkal. Mert nehéz idők jártak a cin- oérek népére: a gimnázium negyedik bé osztálya kiránduláson volt tegnapelőtt és rávetette magát a cincérek népére. Persze, előzetes hadüzenet nélkül. így aztán min­den fiünak legalább egy jutott a spirituszos üvegébe. Apákat,. anyákat, gyerekeket si­rattak most a megmaradtak és azért gyűl­tek össze, hogy megbeszéljék, mint lehetne az eféle támadások elől sikeresen véde­kezni. Rengőbajszu. aara kérte a. gyülekezetét, hogy elsősorban azok álljanak elő. akiknek különleges panaszuk, vagy elfogadható öt­letük van. — Kérem — jelentkezett egy faragócin- c-ér —, azt ajánlom, furjuik járatainkat mé­lyebbre a fa törzsekben. — Ha nem volnék olyan álmos, most, na­gyot nevetnék! — szólalt meg a szomszéd­ja. — Micsoda beszéd az, hogy íurjuk mé­lyebbre. Nem tudja kegyed, hogy fekete harkály is van a világon. Az úgy kipisz­kálja kegyedet a legmélyebb járatból is, hogy sose pödri ki többé a bajuszát! A faragócincért meglepte ez a támadás. — Kérem, — én csak a gyerekek előli védelemre gondoltam — hebegte. — A gyerekek legföljebb egyszer jönnek ki évente, a fekete harkály meg állandóan utánunk jár. — Na és a tövisszúró gébicset se fe­lejtsük el — szólt közbe hátulról valaki. — Éppen tegnap az unokaöcsémet húzta ka­róba... Képzelhetik, hogy most milyen jól érzem magam! — Egyre többen zümmögtek és cincog- tak. A mókus megint ott ugrált a. fölöttük terebélyesedő lombok között és véletlenül közéjük söpört a farkával egy aranyporos nyárfacin cért. — Pardon, ha zavarok — mondta, udva­riasan a nyárfacincér. — De nem jószán- t ómból potyogtam ide. Még nem aludtam ki magam... ugyanis, én éjjeli cinoér va­gyok — és nagyot ásitott. Erre Rengőbajszu is ás i to zni kezdett, s az ásít ás átragadt a többire is. Hü, de unal­mas társaság volt, ez! •— Hát senkinek sincs indítványa? — emberelte meg magát végre Rengőbajszu. — Kérem — szólalt egyvékony hangocs­ka —, nem messzire pompás ölfát tudok. Nagyszerű kávéiház az! Két tücsök hegedül ott naphosszat, kitünően elszórakoznánk. A gyászfátyolosak nagyon haragosak lettek erre az indítványra. — Hát nincs önnek lelke? Nem gondol már azokra, akik Sipirituszos üvegbe kerül­tek? A kérdezett a bajszához kapott s igy szólt szomszédijához: — Nézze, kedves naccsád — bocsánat, a nevem Pöndöri, — úgyis olyan szomorú az életünk. Egész nap, egész éjjel csak ijj- dögélünk a sötét járatokban és néha-néha, amikor kisüt a nap. kirepülünk egv- pár percre. . Ugv gondolom, ha most Ode­rn ennénk és megkérnők a tücsköket,, talán valami szép, szomorú nótát húzhatnának a é

Next

/
Thumbnails
Contents