Prágai Magyar Hirlap, 1937. június (16. évfolyam, 122-146 / 4268-4292. szám)

1937-06-06 / 127. (4273.) szám

rpm<MtA\AG^AR-HTKL^

1937 junius 6, vasárnap.

Külúwtélemmy.

Élő rádió

Witkowitzban történt egy különös felfe' dezés, amellyel egyelőre úgyszólván csak a helyi sajtó foglalkozott, pedig a tünemény megérdemli az egész világ érdeklődését. A tünemény, amelynek a sziléziai gyárvárosban tanúja volt néhány szakér tő, sőt néhány prágai tudós is, azt hisszük, idővel sűrűn fog szerepelni tudományos müvekben, mért bizonyára uj korszakot indít el az emberi kultúra történetében.

Csak annyi történt, hogy két gyári munkás kezébe vette egy rádióhangszóró két drótját, a hangszóró megszólalt és pontosan közvetítette annak az állomásnak a műsorát, . amelyre a megfigyelők felszólítására a két munkás intenziven gondolt. A tudós szakértők nem hagyták tátva a szájukat — ez nem méltó a tudós szakértőhöz, — hanem összevonták szemöldöküket és kijelentették, hogy a két emberi test a jelen esetben szabályos rádiófelve- -vőkészülé'ket alkot. Azt isi megállapították merészen, hogy az agy a felvevőkészülék, a test a batéria, — ennél többet aztán ők sem tudtak megállapítani. A prágai tudósok pedig illendő tárgyilagossággal kijelentették, hogy a tünemény valóban alkalmas további vizsgálatra, praktikusan azonban csak annyit ért el a tudományos kutatás lendülete, hogy a két különös testű ember — ma már ugyanabban az időszakban dolgozik és igy szabad óráikban együtt állhatnak a tudomány rendel kezésére. A hatalmas, sok milliós vállalat önfeláldozóan megtette, hogy az eddig kü lön időszakaszban dolgozó munkásokat ugyanabba az időszakba osztotta be és ezzel lerótta kötelességét a tudomány iránt. A prágai tudósok is lerótták azzal a kijelentéssel, hogy idővel talán folytat ni fogják a megfigyeléseket Prágában is. Idővel. Az újságíró pedig, aki lapjában a tüneményt és a vizsgálat eredményét ismertette, szellemesen hozzáfűzte, hogy ez az egyetlen felvevő készülék, amely után nem kell megfizetni a postának a havi 10 korona járulékot, mert hiszen nem gépi, hanem élő rá diók éjszül ékről van szó, amelyet nem pontosan a rádiószolgá lat céljaira állítottak elő.

Valóban ez a helyzet. Az újságíró azonban a tudósokkal együtt elmulasztotta megemlíteni, hogy ez az első eset, amikor nem a gép pótolja az embert, hanem —■ az ember pótolja a gépet. Eddig is számtalanszor megtörtént, hogy az emberi szervezet tanulságaiból merítve konstruálták meg a gépszerkezeteket és most jutottak el először odáig, hogy a gép konstrukciók finomításában ráhibáztak az emberi szervezet finomságaira. Eddig mindig csak a gép tanult az embertől, most először történik meg, hogy az ember tanul a géptől. Ennek a tanulságnak pedig beláthatatlan következményei lehetnek.

Vannak emberi tünemények, amelyeknek nemhogy magyarázatot nem tudtak adni eddig, de amelyeket nem is fogadtak el valóságnak szigorúan tudományos tárgyi alapon. Elsősorban a telepátia jelenségeire gondolunk, amelyeket csak fantáziával bíró, a művészet határán működő tudósok fogadnak el valóságos, de megmagyarázhatatlan tüneményeknek, az úgynevezett tárgyilagos tudósok azonban a véletlen játékának tulajdonítanak. Az, hogy hipnotizált vagy csak szuggerált személyek meg tudják mondani, mi történik a távolban, hogy a hipnotizőr át tudja vinni akaratát médiumára, hogy érzékeny emberek minden befolyás nélkül érzik, mi történik kedves hozzátartozóikkal: mindez a fantázia és a mese világába tartozik a ,,komoly" tudós szemében. A ,.komoly" tudós fokozottan kételkedik, amikor a vasmunkás megszólaltatja a rádió hangszóróját és tánczenét közvetít Münchenből. A tudós az asztal alatt keresgél, kikutatja a médium zsebeit, lehetőleg levetkőzteti meztelenre, de még akkor sem hisz, hanem szkeptikusn kérdi, hogy miért csak ama bizonyos ház pincéjében sikerül a kísérlet.

Azt válaszolhatnék neki mi, fantáziával biró tudatlanok, hogy éppen ebben van a különbség a gép és az emberi szervezet között, hogy az emberi gépezet szuggesz- ció és fantázia hatása alatt működik és ha a vasmunkások éppen abban a meghatározott pincében jutottak el meglepő

képességeik felismeréséhez és kifejtéséhez, úgy legalább is bizonyos időbe tarthat, amíg eme szuggesztiv készségüket állítják semleges területre, például a prágai egyetem valamely kísérleti helyiségére. De hiába mondunk akármit, ezek a bizonyos kétkedő tudósok, a „szigorú tárgyilagosság" emberei voltak és lesznek mindig azok, akik nem vállalkoznak a csoda megfejtésére és reputációjuk érdekében hátráltatják valóságos feladatuk betöltését is. Ezek azok a tudósok, akik humbugnak mondták Edison találmányát, a grammo- font és sértődötten távoztak a francia akadémia üléséről, ahol „lóvá akarták tenni őket". Felesleges fáradozás.

Az emberi test pedig, amely hasonlóvá tud válni a géphez, eme hasonlatosságával figyelmeztet bennünket titkaira és va- lószerüvé tesz jelenségeket talán olyan tudósok előtt is, akik — ha már muszáj — jobban hisznek a müncheni rádióban, mint az aggódó lélek szavában. íme, az emberi testben egy kis szuggeszció segitségével akadnak villamos hullámok, amelyek követni tudják a rádióleadók hullámhosszát, tehát mennyivel inkább követhetik mély rokonérzés segitségével a hasonnemü hullámokat, amelyek hasonnemü emberi gépezetben fakadnak. A gépben hisz a tárgyilagos tudós is és ime, a gép most megmutatja számára az utat az ember felé.

De idővel akadni fog tudós, aki nem szégyenkezik majd a fantáziája miatt, hanem géppel igyekszik majd megfejteni a test ama titkait, amelyre a gép tette figyelmessé. A finom szerkezetek sora, amelyekkel eddig csak az orvos próbálkozott, ki fog bővülni. Már ma is tudják mérni a test dél ej esség ének mértékét, de egy kis fantáziával már elképzelhetjük a jövendő gépezeteket, amelyek nemcsak mérik a telepatikus képesség erejét, hanem bármely érzékeny test titokzatos felvevő készülékéből hanggal és képpel elővarázsolják a távoli történéseket, például — hogy egyebet ne mondjunk a praktikus buzgóság és érdeklődés felkeltésére — az ellenséges haderő mozdulatait.

A hadászatból egy kis képzelőerővel átlendülhetünk a másik híres emberi praktikumba, a kriminalisztikába. Eljön talán az idő, amikor a gyanúsítottból nem élőszóval szedik ki a vallomást, hanem egyszerűen a fejére kapcsolják a villamos gondolatolvasót, kezébe szorítják a hangszóró drótját, vagy talán a Hughes-féle táviró- gép drótját és nyomban gépírásban rögzítődnek meg a delikvens legtitkosabb gondolatai. A médium, aki a müncheni rádió- leadót tudja közvetíteni, miért ne volna kénytelen saját gondolatait átengedni a villamos hullámoknak?

így válhatik egy kis gépierővel nyilváV

I

o

L

A

KC 1050'Az új Telefunken!

V

I

o

L

A

Bemutatja:

Rádió Quastler

Bratislava, Central-passzázs.

Telefon 25-05.

Mécs László:

POFACSKA

Valamivel több, mint tizenhat éves, még rajta minden most-kinyiltan édes, mint mesebeli mézzel sült pogácsa. Legjobban illik rá e név: Pofácska.

Két hosszú arany hajfonatja mellén aranykigyóként fut testére. Mellé a szeme kék. Titkos belső zenével lép lába. Mindég győz: mosollyal érvel.

Van ember, kinek lelkét telezengi boldogsággal egy kis virág, egy senki. Ki mérné meg, hogy mennyi hát a lélek az ily virágban? Nincs is erre mérleg.

Három komoly kérője volt a nyáron, kosárral ment el tőle mind a három. Pedig mindhárom szívvel és kenyérrel kínálta izmos, férfias tenyéren.

Meghökkentő, ha egy virágnyi senki okos, nagy férfi végzetét jelenti: mondhat Igent, álom-kék boldogságot, mondhat Nemet s igy boldogtalanságot.

.,, Valahol egy kis joggyakornok árván ingyen körmöl, kinevezésre várván, Pofácska már türelmét veszti, sírba vágyik s párnáit néha telesirja.

A Iá Utá

Irta: Darhó István

Emlékezetemben megint apró kisiskolások vagyunk. Búzás apja börtönőr a járásbíróságon és kék rabőriző-posztóból készült a gyermek feszes nadrágja. Uralkodik felettünk. Megveri Csiszárt, Császárt és Demetert, egyszer pediglen Darkót csak Paulinyi tanító ur mentheti ki a keze közül. Az iskolaudvaron tarajos hullámokat vet a szü- neíbeli élet. Golyózunk és fogót játszunk, néha titkon „bugérozunk", vagyis kerek békakővel verjük a krajcárt másik oldalára, borzongató szerencsejáték ez. A felnőttség állapotára készülünk öntudatlanul. Még az iskolaudvaron isszuk a napfényt, a havat gyúrjuk s az osztályban szorongunk, táblán számolunk és nevetünk a sikertelenségeken, amikor a tanitó is nevet azokon.

Csak Galambos hordoz magában elrejtett értékítéleteket is. Szőke kisfiú, az apja meghalt, özvegy édesanyja van. Pincében laknak, pedig ilyen lakás kevés van a kisvárosban. Galambos mindig ül, mikor mi ugrálunk. Térdén támasztja az állát, kabátkönyöke foszló foltjait vizsgálgatja ér ujjával helyére biztatgatja ruhája szálait. Valaki nagyobb rosszat tesz közülünk, ellopja az uzsonnánkat, vastagot hazudik és hasonlót, ilyenkor Galambos szigorúan ítél és bíráskodó szemmel osztályozza a vétket.

Hozzászokott ehhez. Édesanyja mosónő és vak. A pincekonyhában, a lugosviz sürü párá- zata fölött, teknőben rácson dörzsöli a hazavitt szennyest. Sietni kell vele, mert szárítja is, be is vasalja és úgy viszi vissza. Amikor fia, Galambos Józsi az iskolában van, a vasalást akkor végzi. Ujjai tapintásával ügyesen rendezi a ruhát a meleg vas alá Galambosné. Amikor megérkezik az iskolából Józsi, félreteszi a száraz ruhát és szennyes mosnivalót vesz elő. A vastag gőzökben tanul, ül és szundit a teknő mellett Galambos. Az élet terhét hordozzák kettesben, a mosás az éjszakába is áthúzódik és sokszor hajnalig is eltart. Tiszta-e, — ennyit kérdez Galambosné és Galambos felel az édesanyjának. Éles tekintetet vet a kilúgozott, fehérre mart, szappanhabos édes kezekben felemelt ruhára és

itél: „Tiszta, édesanyám." Máskor pedig: „Még nem egészen tiszta, édesanyám, dörzsölnie kell még".

Galambosné gyakran nyúl a derekához, fájlalja és sóhajt, nagyon piszkos ez a szennyes máma. Galambosné szeretné is a piszkosra azt mondani, hogy tiszta lett már, de tudja, hogy nem teheti. Életbevágó nagy következményei volnának annak is, ha egyszer tévedne. Hát még ha tudva és megfontolva másitana. Visszadobnák a ruhát az uraságok, bizonyosan nem kapna több mosást az édesanyja. Nem küldheti hát időelőtti pinenésbe édesanyját. Vak Galambosné világtalan szeme fölött szapora igyekezettel mozog a szemhéja. Kövérkés apró termete ráhajol a mosásra, évek óta tartó szorgalommal fehéríti a piszkosat. Végtelen éjszakákba nyúlik ez a szorgalom. Néha kérdi jóságosán: „Álmos vagy

ugye fiacskám? Csak néhány darab van már .. .“ Galambos ilyenkor eszmélve vigyáz és fokozza figyelmét. Átmereszti a szemét az éjbemerült sürü gőzön, álmossága és gyermekfáradsága el- lankadásain. Néz és itél, ügyel és vigyáz, tiszta-e már, vagy szennyes még? Édesanyja unszolására néha éjféltájt ágyba fekszik, de csak takarékosan szunnyadozik. Feje fölé, az ablakpárkányra állított petróleumlámpa fényében, Galambosné halk szólitására, gyorsan fel is ül az ágyban, felpattanó szeme nem hunyorít többet, csak egy szárnylenditésnyi időt, hibátlanul lát és az eléje tartott nedves fehérneműről itél. „Igen, tiszta már, édesanyám." — „Még dörzsölnie kell kicsit, édesanyám, mert igen szürke."

Vak édesanyja hálásan mosolyog és türelmesen gyúrja a mosórácshoz az elitéit ruhát.

Galambos pedig növekszik, gimnáziumot tanul, megszaporodott könyv fölött görnyed a mosásgőzös pincelakásban és végtére nála jobban nincs, aki akármilyen hiányos világításban a tisztát a szennyestől meg tudná különböztetni.

Mindig erősebben reszket pedig a lelke, amikor megöregedett vak édesanyja fehérre ázott mosónőkezét .vizsgálgatja, gyöngyöző meszes

nos közkinccsé az emberi gondolat és ez- zel következne be a döntő kofszakválto- zás az emberiség életében. Itt aztán nem volna többé határa a fantáziának. Képzeljük el, hogy az ember többé nemcsak Is-, tennek volna felelős gondolataiért és vágyaiért, hanem embertársainak is. Ne folytassuk. El lehet szédülni arra a gondolatra, hogy idővel leleplezetlenü fog uralkodni fölöttünk, gondolataink, álmaink, vágyaink, terveink, fantáziánk felett — a gép.

Idővel. Mert ma még azok a tudósok vizsgálják a wittkowitzi vasmunkások csodálatos képességeit, akik tudományos reputációjuk érdekében távoltartják magukat minden fantáziától. És ez szerencsének nevezhető, különösen a fölösleges fantáziával rendelkező emberek számára.

SÁNDOR IMRE*

homlokát nézegeti a szapora meleg gőzben és a dörzsölő rács egyhangú brummogását hallgatja.

Sokára aztán a bírói emelvényen ül Galambos és néha, ritkán egy suhanásra behunyja a szemét. Édesanyja kérdő hangját, a mosórács zenéjét hallja ilyenkor és a távolság vastag gőzeiben megáztatott kérdést: „Tiszta-e, édes fiam?"

Felnőtt ember, igazi nagy biró már Galambos és most sincs, aki a tisztáról és szennyesről iga- zabb ítéletet tudna kimondani. A világban körülötte előrehaladott lehet az éj sötétje, gyenge a lámpa fénye, folyókonysürü a lúgos gőz, de ő csak kinyitja a szemét és hibátlanul megítéli az eléjetartott szennyest. Azt is mindjárt meglátja, ha a sebes nagy kéz már kidörzsölte belőle, a piszkot. így van ez, néhai vak mosónő fia ez a Galambos biró.

FŰIT"

ff

A pesti liget szélén, ahol bérházak és magánházak képezik a határt, ott indulok, onnan szelem át e hatalmas kertet tavaszi sétámon. A kavicsos utak mind befelé futnak a fák, cserjék és pázsit birodalmába.

Sok ut közül válogathatok. Tekintetem egy kevésbbé járt útra téved. Ezt választom. Elgondolkozva, lassan haladok. Fák, bokrok sorai maradnak el mögöttem. Kanyarodik az ut — egy percre megdöbbenve nézek egy vörösmárvány- sirkövet az ut mellett, alatta egy ápolt sir zölddel beültetve.

Először mentem ezen az utón. Először láttam e sirt. A rügyező bokrok ágait megfujja a tavaszi szellő, lágyan érintik a vörösmárvány követ.

Megdöbbentett a látvány, mikor észrevettem e nyugvó-helyet a ligetben. Különböző érzéseket keltett fel bennem. Szomorúság, meleg rokon- szenv, sok finom megérzés hosszú skálája hullámzott bennem. Tavasz, virágok, fák, pattogó rügyek környezetében pihen valaki, akinek sírkövén ezt olvasom: „Egy 1806-ban elhunyt és

magát megnevezni nem akaró pesti ügyvéd sirja, aki végrendeletében Pest városának hagyományt juttatott azzal a kéréssel, hogy a Városligetben temessék el és sírkövére csupán egy szót véssenek: „Fuit“ — „Volt“.

A pesti Városliget „Fenyvesinek nevezett részében van a magányos sir.

Nemrégen a következő sorokat fedeztem fel egy statisztikai könyvben:

„Múlt vasárnap, úgymint 1806 decemberben te- mettetett el délután T. H. J. Ur a Felséges Curiá- nál lévő Prókátor és több nagy Méltóságok törvényes dolgaiknak Direktora. Ö Toporczon született Szepes vármegyében és Késmárkon tanult. Előbb papnak készült, de utóbb a prókátorságot választotta. Pestre való jövetelétől fogva nagy kedvelője volt mindég a tudományoknak és válogatott könyvei megbizonyitották éles és nyílt elméjét. —' Nagy férfiak barátságokra törvényes tehetsége nagy hirre csinált neki utat. Tiszteletben élt ezen érdemes Hazánkfia 68 esztendőkig nőtlenségben. Holta után is fennmarad jó Ilire, melyei jótéteményei által újabb jusst szerzett magának. Ugyanis: Két ifjú prókátornak segedelmére ... A pesti evangélikus templomokra és iskolákra. A késmárki iskolákra. Lőcsére, To- porczra és pilisi templomokra. Pesti kórházra. Némely jó barátnak. Attyafiainak. Temető helyére bizonyos summákat juttatott. — Sírkövére pedig e Deák szót: Fuit.“

Feszt v Edit.

— SELMECI ÖREGDIÁKOK TALÁLKOZÓJA.

Fe-líhivjulk a eelmecMnyai ág. ev. líceumi ama tanulóit, akik lÚOfí-lbeai tettek érettségi vizsgát, hogy a 35 éves találkozóra ez évi juniiue 20-én délelőtt 10 órakor Selmecbányán a SzenthárcMiwig-téren jelenjenek meg. Ajánlatot-, hogy a résztvevők előre jelezzék jövetelüket dr. Hegedű* Gyula ügyvédnek (Ba^ská Stiaynk,a-«Selinoobáily a.)

\

mmrnmmmm

6