Prágai Magyar Hirlap, 1937. június (16. évfolyam, 122-146 / 4268-4292. szám)
1937-06-06 / 127. (4273.) szám
4 ^MGMMAG^ARmWiAB 1937 junltta 6, vas&map A 80 éves Szinnyey József elmondja, hogyan válf közvéleménnyé a finn=magyar rokonság Visszatekintés a finn-magyar összehasonlító nyelvtudomány másfél évszázadára ■ Az összehasonlító nyelvtudomány a finn-ugorság terén sarjadt ki két magyar tudós munkájában — 1879-ben és 80-ban voltam künn először Finnországban — folytatja a nagy tudós —, a második magyar utazó, akit tudományos érdeklődés vitt oda. Tárcákat és ismertetéseket Írtam. Nálunk akkoriban semmit sem tudtak északi rokonainkról j és cikkeimet érdeklődéssel fogadták. Az ezer-tó országáról Írott könyvem teljesen elfogyott. 1882-ben tört ki a vihar. Vámbéry „A magyarok eredete" cimü testes könyvében hirdette a török rokonságot és a laikus közvélemény meg a napi sajtó ujjongva helyeselt. Mindenesetre kedvesebb volt a közvéleménynek az a romantikus felfogás, hogy a hős török néppel vagyunk rokonok, mint a halszagu északiakkal. Akkoriban írtam én egy népszerű füzetet „A magyar nyelv rokonai" cimen és azt hiszem, ez is hozzájárult a közvélemény felvilágositásához. A köztudatba azonban a finn rokonságot az iskola vitte. Tanítványaim a régi Magyarország minden katedráján erre tanították a jövő magyar nemzedéket. A hetedik és nyolcadik gimnaziális osztályok számára irt ,,A magyar nyelv" cimü nyelvtanom (amelynek tizenhetedik kiadása volt a kezünkben) a tanulóifjúság i magyar népdal reneszánsza rülvesz a csilláig sugárral, búgó esti szellő dalával." arra a végeredményre jutott, hogy a magyar nép finn-ugor voltához kétség nem fér. (A PMH húsvéti számában Palackyról irt cikkünkben eredeti levelek alapján mutattuk ki, hogy Reguly és Palacky állandó kapcsolatban állt.) — A múlt század közepén két irány volt a nyelvészeti felfogásban, az egyik az előkelő sémi és indoVihar a lötök és a finn rokonság mialt germán rokonságba kapcsolódott, a másik amellett kardoskodott, hogy a magyar „eredeti nyelv". Mindkét iránnyal szemben a szepesi származású Hunfalvi Pál vette fel a harcot, ö is éppenugy ingadozott a török-tatár és finn-ugor rokonság között, mint Budenz József munkásságának első részében, aki eleinte azt hitte, hogy a magyar nyelv a kettő között van. Amikor azonban Reguly anyagát áttanulmányozta* rájött a teljes igazságra, amelyet igy formulázhatunk meg: Lehet szó a török-tatár és finn-ugor nyelvcsalád ősrokonságáről, vagyis mindakettőnek egy alapnyelvből, az úgynevezett uralaltáji alapnyelvből való fejlődéséről, de nem lehet beszélni külön magyartörök nyelvrokonságról. A tőrök elemek átvétel utján kerültek szókészletünkbe, mégpedig a legrégebben az ócsuvas nyelvből. Ennyi az igazság, amit minden magyar embernek tudnia kell nyelvének rokoni kapcsolatairól. Bennünket azonban az a kérdés érdekel elsősorban, hogyan vált közvéleménnyé északi rokonságunk? Mi volt a közvélemény kialakulásában Szinnyey Józsefnek a szerepe? körében is elterjesztette a valóságot. A harc a török rokonság híveivel hamarosan győzelmesen fejeződött be. Vámbéry 1895-ben maga is beismerte, hogy a magyar nyelv alapépítménye a finn-ugor ... • Természetesen nem csak az összehasonlító nyelvészetben alkotott Szinnyey. Nyelvtörténeti munkássága éppen olyan jelentős, mint működésének az a része, amelyet a finn-ugor nyelvrokonság tisztázásának kérdésében végzett. Budenz József halála után nem következett olyan hiáius a magyar nyelvtudományban, mint a nagy Révai halála után, több mint fél évszá-. zadra terjedő. Szinnyey József fiatal korában a nagy mesterrel együtt dolgozott. Azóta már a negyedik nemzedék végzi munkáját. A magyar nyelv rokonságának kérdése már elintézett probléma, de folyton újak és újak merülnek fel, amelyek tisztázásra várnak. Ezek a munkálatok a nyelvtudomány minden ágában egyforma buzgalommal folynak. Isten kegyelméből adatott meg a magyar nyelvtudomány művelőinek az a szerencse, hogy ebben a munkában még mindig a nyolcvanéves Szinnyey József viszi a zászlót. A nyelvészeknek köszönhetjük nemcsak azt, hogy nyelvünk egész rendszerét és egész történetét most már tisztán, látjuk, hanem azt is, hogy a honfoglaláskori magyarság műveltségének képe teljesen kialakult előttünk. BUDAPEST. — (Budapesti szerkesztőségünktől.) A közelmúlt napokban a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Nyelvtudományi Társaság s az egész magyar tudományos élet őszinte és bensőség- teljes ünnepet ült. Mint arról híreink között megemlékeztünk, a magyar nyelvtudomány egyik legkiválóbb művelője, Szinnyey József most töltötte be életének nyolcvanadik esztendejét... Ha valaki a nyolcvanéves Szinnyeyt látja az Akadémia főkönyvtárosi szobájában, amint ott a könyveknek és iratoknak tömegében jókedvűen, frissen végzi munkáját, testi és szellemi erejének teljes birtokában még ma is azon a poszton állva, amelyet évtizedekkel ezelőtt elfoglalt: a magyar nyelvtudomány vezérhelyén, nem is hinné el, hogy ez a kiváló élet már az oromra jutott. Huszonöt évvel ezelőtt mint fiatal egyetemi hallgató naponként láttam a bölcsészeti kar épületében és meglepett, hogy a nyolcvanéves Szinnyey semmivel sem idősebb, mint a hatvanéves volt. A finn-ugor rokonság felfedezője — A finn-ugor rokonságot — kezdte nyilatkozatát a tudós — egy hamburgi orvos, Fogéi Márton fedezte fel. Amolyan polihisztor volt a 17. században. Olaszországban való tartózkodása idején megismerkedett III. Cosimo toszkánai nagyherceggel, aki nagyon érdeklődött ismeretlen nyelvek és népek iránt és megkérte az orvost, szerezzen neki finn nyelvtant és szótárt. Fogéi Márton maga is tanulmányozni kezdte a finn nyelvet és erről könyvet is irt, amely azonban csupán kéziratban maradt meg és a 19. században vált ismeretessé. Különös ötlet vezette a polihisztort arra a megállapításra, hogy a finn nyelv a magyarral rokon, az f betűnek h-ra változásával a finn név hun-ná változott és Marcellinus ugyanazt mondja a hunokról, mint Tacitus a finnekről. Először csak a szavak közti hasonlóságot figyelte, de még nagyobb hasonlóságot talált, amikor a finn biblia és Szenei Molnár Albert magyar nyelvtana alapján figyelmesebben vizsgálta a két nyelv szerkezetét. Érdekes, hogy eredményére éppen annak a nyelvtannak tanulmányozása révén jutott, amely kimondja, hogy a magyar nyelv semmi mással nem rokon. Akik először hallottak rokon nyelvet — A magyarsághoz a finn-ugor rokonság hire Strahlenberg Jánosnak Európa és Ázsia északi népeiről 1730-ban kiadott munkája révén jutott, amely munka először sorolja fel a magyar nyelv összes rokonait. Az elsők, akik tudomást vettek erről: Bél Mátyás és Huszti András. Sajnovics Jánosnak Demonstrációja nyitotta meg azt a nyelvtudományi munkálkodást 1770-ben, amely aztán a magyar nyelv helyének pontos megállapítására vezetett a népek nagy családjában. Ismeretes az ő északi útja, amelyet rendtársának, Hell jezsuita csillagásznak társaságában tett meg a lappföldön. Hell a Vénusz bolygónak átvonulását figyelte meg és azért vitte magával fiatal rendtársát, mert hallott arról, hogy a magyar nyelvnek északi rokonai vannak és ez a kérdés őt is érdekelte. Sajnovics a finnmarkeni lapp nyelvvel hasonlította össze nyelvünket és felállította azt a tételt, hogy a két nyelv azonos, ami nála is úgy értelmezendő, mint ahogy a tudomány mai álláspontja mondja: ugyanazon anyanyelvbő! ered. A kettő egykor egy volt, különvált és természetesen külön utón fejlődött. Hell és Sajnovics volt az első két magyar, akikről tudjuk, hogy a magyarral rokon nyelvet hallottak. Julianus barát óta több mint ötszáz esztendő telt el ebben a nagy európai rokontalapságban ... Az összehasonliló „ nyelvészet úttörői — Sajnovics munkássága jelenti az összehasonlító nyelvészet kezdetét, ö a szóösszehasonlitáson kivül már a nyelvtani elemeket is egybevetette. A következő, aki ezen az utón haladt, Gyarmati Sámuel volt Affinitás cimü munkájában, aki a hagyományos felfogás szerint a magyart szintén a lapp nyelvvel hasonlította össze. Büszkék lehetünk arra, hogy az egyetemes összehasonlító nyelvtudomány a magyar és finn-ugor rokonság terén sarjadt ki Sajnovics és Gyarmati munkásságában. Révai Miklós az egész finn-ugor rokonságra kiterjesztette vizsgálódásait, de legnagyobbrészt a finn, észt és lapp nyelvvel egyeztette a miénket. — Révai halálával lezárult a finn-ugor összehasonlító nyelvészet első korszaka és a nagy triász után több évtizedre terjedő ür támad. Az a tanítvány, akit Révai a magyar nyelvészet legkiválóbb tehetségének tartott, délibábos álmokba merült A tűz lángja, amely a 19. század nagy nemzeti jmegujnlősának korában kigyulladt, belekapott a tudományba is s éppen a nagytehetségü Horváth István lett az első áldozata, aki megteremtője az etimologi- záló iskolának. Azt hirdeti, hogy ami a héberben, finnben emlékeztet a magyarra, azt tőlünk vették át. A magyar az ősnyelv, a magyar az ősnemzet, Karthágó az a kardhányó, a parthus irás magyar irás, pártos irás és Ádám is magyar volt. így merült a múlt század elején teljes pangásba a finn-ugor összehasonlító nyelvészet. Az észak Kőröst Csomója — Egy véletlen találkozás rántotta ki ebből a hínárból a nyelvtudományt. Egy fiatal magyar tudós, Reguly Antal északi útra indult 1839-ben. Nem volt határozott célja, csak az ismeretlen vonzotta. így jutott Stockholmba, ahol a királyi könyvtárban is dolgozott és Arvidson könyvtáros ismeretsége elhatározó befolyással volt egész életére. Ez a lelkes ember figyelmeztette a finn-magyar rokonságra. Áttanulmányozta az egész irodalmat és élete feladatául tűzte ki a finnugor rokonság tanulmányozását. Átment Finnországba, az első magyar ember, aki tudományos kutatás céljából finn földön megjelent. Reguly Lamassaho helységben egy egyszerű parasztkunyhóban lakott. Finn nyelvnél egyebet nem hallva tanulta meg tökéletesen a nyelvet. Aztán a lapp földre ment át, tanulmányozta a lapp-nyelvet, anyagot gyűjtött a lapp hitrege világából, aztán az észt nyelvvel foglalkozott, majd Pétervárra ment, könyvek közé ásta magát és négy évig dolgozott egészségének komoly veszedelmére. Megtanult oroszul, aztán a zűrjén, mordvin, cseremisz és a törökfaju csuvas-nyelvet tanulmányozta. Aztán megindult keleti útjára, bejárta a votyák és baskír földet, átkelt az Uralon s a pusztuló vogul nép nyelvét és viszonyait tanulmányozta, vogul szótárt irt és énekeket gyűjtött. Aztán az osztyák nép tanulmányozására tért át. Még a cseremiszek, mordvinok és csuvaszok földjét is bejárta s három évi terhes utazása után Irta: Farkas István Nem tehetek róla, hogy az Isten nem! áldott meg muzsi.kális érzékkel, s a ma-j* gyár dalt olybá veszem, mintha a szegedi Kis Kalendárium dalait vagy Nyiresi Ti- chy Kálmán barátom gömöri stilusmet- szeteit nézegetném. A laikus szemével, de annál nagyobb elragadtatással és gyönyörűséggel veszem mindazt, ami művészi van a magyar nép életében, mert a szomorú sorsú magunk fajtájabeliek egész élete úgy érdekel, mint a legszinpompásabb, legavatottabb rendező műhelyéből kikerült csodálatos film. Bartók Béláról sokat olvastam, sokszor hallgattam már Kodály Zoltán népdalfeldolgozásait, különösen a gyermekkarok előadásában, s mindig úgy éreztem, hogy ezek a dalok a magunk múltjának mai pa- tináju átértékelései. Mint valami elásott, de újra talált királyi koronán a csillogó drágakövek, olyan ez a muzsika a maga pompás és keresetlen egyszerűségében. A laikus szivörömével vettem részt nemrégiben az ipolypásztói református dalárda jubileumi ünnepségén is, s mint a dalárda tiszteletbeli tagja (egyetlen hasonló címem talán) nagy aggodalommal vártam a sikert. A siker nem is maradt el, s azon felül még más, felejthetetlen élvezetben is volt részem. Grünwald József barátom, a Pásztóval szomszédos Kiskeszi igazgató- tanítója előadás után félrevont és beszámolt tervéről, egy olyan tervről, amely csak a kisebbségi magyar tanítókban találhatott ünnepi fogantatásra. Nem kevesebbről van szó, minthogy három magyar tanitóember: Grünwald József kiskeszi, Juhász Béla, az ismert költő, szalatnyai és Simonyi Endre középturi tanítók az itt gyűjtött és részben feldolgozott, részben még feldolgozatlan népdalor kát vokáltrióban betanulják, s azokat Szlovenszkón és Kárpátalja minden nagyobb községében, városkájában bemutatják. Ehhez a munkáihoz kérték az én segítségemet is, mondván, hogy társuljak hozzájuk bemondónak és prózai előadónak. A legszükségesebb kiadások után fennmaradt tiszta jövedelmet takarékbetét formájában külön alapként kezelnék, s ebből az alapból itt születet magyar dalokat, színmüveket stb. lehetne csak kiadni. Falusi szövetkezet folyosóján hallottam a tervet, de úgy éreztem, hogy templomban vagyok. Az orgonaszó zengése volt a beszámoló, az udvaron illatozó akácok a tömjént szolgáltatták, s mint népem fölke- netlen papja, úgy éreztem, hogy ezernyi trillából szól felém a magyar dal, átzug és messzezeng a mezőkön és a dombokon, fölkéredzkedik az égbolt alkonyodó boltozatáig, hogy újjáéledve, megszépülve, ki- csinosodva és felfrissülve szálljon vissza megint a kis falu egyik udvarára. A pásztói szövetkezet udvarán előre eljegyeztem magam a magyar népdallal. Hála a megőrzött könyveknek és folyóiratoknak, zeneszerző és dalgyüjtő barátaimnak és ismerőseimnek, azóta minden lefekvés előtt fülembe csendülnek a finom melódiák és úgy érzem, hogy érdemes lesz ezt a nyári szünidőt is, meg a következő nyári szünidőt is feláldozni, hogy négyen, uj magyar vándorok bevonuljunk a falvakba és a városokba és egy estére, egy-egy ünnepdélutánra sugarat hintsünk alvó magyar szivekre. Ám legyenek másoknak szépek a slágerek, amelyek igy hangzanak: „Havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel", vagy: „Drágaságom, bár lennék rúzs a szádon, mókusprém a válladon", nekem mégis jobban tetszenek a nagyvárosok és lokálok számára amolyan szürke kis cselédszámba menő nóták, melyeden olyan kevés a modern ember mondanivalója, s mégis any- nyi titokzatos, elrejtett szépség virágzik bennük. Vagy nem érzi-e minden palóc a dal rejtelmét ebben: „Ipoly partján hallgat a malom, gyere ki a jparíra, angyalom, lk<3Hiába, akármilyen idegennek tartanak még máig is az Ipoly völgyében, én már palóc maradok. És áldom az emlékét annak a Nógrádi Pap Gyulának és társainak, akik a palóc népdalokat átmentették a világégések korába, tisztelettel adózom Manga János ógyallai tanítónak, aki száz meg száz magyar dalt vett fel hanglemezekre, s meleg kézszoritással szeretném köszönteni azokat a dalköltőket, akik a Tátra és a Kárpátok országában a magyar dalra áldozzák idejüket és tehetségüket. Mi tett engem, a nem zeneértő egyszer rü magyar embert a magyar dal szerelmesével? Bizonyára az az érzés, amely ott él mindnyájunk lelkében, akik sorsunk meddőségében sokszor meditálva, sokszor nekikeseredve szeretnénk tisztitó erejű jövőt építeni, vagy szeretnénk sorsunkat csillagablakok'kal ékes szinarany mesévé varázsolni. Én kis őriző bojtárja vagyok csupán magára maradt népemnek, de a bojtárokat mindig a dal jellemezte. Hol füzfasi- pon, hol jávorfából faragott furulyán, hol nádihegedün hangzottak fel a pusztában vagy a hegyekben született dalok. Néha a duda is beleszólt, és helyet kért a maga számára. Ilyenkor mindig régi igricek, síposok, regösök, lantosok, dudások, hegedűsök, kobzosok dalait vetette fel felejtett múltból a halkan jött szellő, egy-egy csillag sárgábban gyulladt és egy-egy leányszem csillagnál is szebben felragyogott. Életem egyszerű népemé. Sorsom és sorsuk közös láncba fűződött, dalaim és dalaik, szavaim és szavaik egyforma hang- zásuak és ugyanazt fejezik ki. A közélet bársony pamlagain egyikünk sem fog soha megpihenni, belső énünkben mindig marad valami rejtett, valami óvatos keresés, s amit mások divat szerint hol néprajzban, hol annak is bővített válfajában, a szociográfiában fejeznek ki, azt mi hangokba öntjük, s hangunk szépség és rútság, öröm és szomorúság, apály és dagály: a magyar hang. Ezt a magyar hangot fogja hirdetni három egyszerű tanitóember. s aki meghallgatja ők£t, hallgassa meg most az értük könyörgő bojtár szavát is. legyen mindenben és mindenük segítségükre.
