Prágai Magyar Hirlap, 1937. április (16. évfolyam, 74-99 / 4220-4245. szám)
1937-04-25 / 95. (4241.) szám
^^cmTVVag^ar-hiklab BBBMWMWMMMBMMBHWMMMiliiiMlliMiW' Szemben apáinkkal és önmagunkkal Irta: Farkas István Hiába, aki túl van már az élet felén, az néha- néha inkább a múltba tekint vissza, amelyet mindig rózsaszínűbbnek, mindig kedvesebbnek látott minden ember. Most, ahogy megint elkerültem gyermekkori városomba, s idegen nyelv muzsikájával vettem részt komoly tanácskozásokban. a hivatalos órák végeztével kedves órák vártak reám. Őszhaja édesanyámmal meglátogattuk édesapám egyik régi és legkedvesebb barátját. Pillánk István nyugalmazott plébánost. A jó pap és a régi jóbarát véletlenül az Ady-uccában la-1 kik, s ahogy útközben magam elé idéztem rokkant alakját, de mosolygó szemét és fiatalos kedélyét, minthogy óment láttam a nómenben. sárrá gondoltam, hogy az örökké bizakodó lelkű fiatal öregek méltán vállalhatnak közösséget — ha csak így névben is — a magyar közelmúlt egyik legsürgetőbb erejű, egyik légégőbb tehetségű váteszével. A tiszta és csupa derűt virágzó szobában a rádió mellett régi képek és kedves emlékek. Nincs itt egyetlen látogatásom sem, hogy a jó | pap élő ne venné régi Családi képünkét, ahol egy feketeháju derék ember, egy álmódozósze- mü szép szőke asszony és két szőke fiúcska (a kisebb még szöknyácskában) alkotják azt a szelíd, kis családot, amelybe a végzet engem is sodort, —- Harminckétéves voltam akkor, =— mondja a jó pap. megvan-e még nektek is ez a kép? ij Igen, megvan, mondom magambán és hangosan, s leikémmel beszélem ki azt az édesen fúrnőtt koromra megtanuljam, mielőtt már hozzá hasonlóan törni kezdtem a germán szók kemény halmazát. Igen, igry volt ez, mert a jó pappal egy mosoly bujt elő régen halott apám szeméből, szivéből, hogy engem is magaformájunak, ba- rátkozónak, igaznak és mégis megnemalkuvónak tudjon, s olyan békés, nyugodalmas és örömteli munkát jelentő őrhelyen lásson, mint amilyet ő is elfoglalt életében. Mesélnek a mártom gyakori tűzvészekről, amikor engem* a Hanka lány (aki szlovákul da- lolgatott bölcsőm fölött) piros hímzett takaróba takarva vitt a Záhumnyára, s ahogy a jó pap baráti buzgalommal segített menteni otthon szegényes értékeinket. S hiszitek-e, hogy aki nemrégen is a szlovén- szkói lélekről irt és kutatja ezt a furcsazengésü, mégis hallhatatlan, magát rejtő és mégis magát kellető tündérkisasszonyt, szemben állott most apjával és minden cselekedetére annak jóváhagyását várta? A jó pap szemében könny ragyogott, amikor közös emlékeinkről meghatottan és a szavak izét teljesen élvezve, örömmel mesélt, s úgy éreztem én is, hogy ez a könny is apám ajándéka.. Megfogtam a kisfiam kezét, aki régi dívány sarkában nagyapja írását olvasta és úgy mondtam neki: —- Csókolj kezet ennek a bácsinak, aki nagyapa barátja volt és tőle hozott a te apádnak üzenetet! Kint a Garamvölgye messze alföldisége vetekedett az áprilisi napfényben a természettel, följebb már a hegyek nyúlványai takargatták, kergették és óvták az előretolakodó felhőket. Azokon is túl volt az ő birodalmuk, a közelebbi hegyekben élt nagyapám, az erdők örök szerelmese, akik századok távlatából hozta magával ezt az olthatatlan erdővágyat, a távölabbiakba került el egypár esztendőre édesapám, hogy én megint visszakerüljek az Ipolyvöigy rónás környékének kezdő lankájára, hogy a tégi körforgást meg ne szakasszam. Szlovenszkó lelke vetült a kis szobába. S nini, visszaemlékeztem, hogy a Dunántúlon jó apám baráti körben mindig elhagyott, szőkébb hazájáról mesélt, s ha szerét tehette és mások is megértették, szlovák adomákat mesélt, vagy németül mondta el Szalvátor főherceggel való közös katonagyakorlatukat. . Ezek voltak „ők“, akik személytelenül is kapoccsá tudtak lenni és varázslatot tudtak űzni becsületes, emberi lelkiismeretükkel. Mert úgy kellett annak lenni, hogy mindig volt egy különleges lelkiismeret, amelynek mintájára odafent az égben vajmi sokat teremthették volna. A szlovenszkói lélek, amelyet néha busán, néha fölvidultan keresek, s amelyet néha az egyenetlenségben, néha szép órák ragyogásában már még is találok, most kétszeres kívánsággal erős Vággyá ébredt bennem. Két kéz fogta a kezemet s élmények tiszta derűjén át a magam világa kért bennem folytonossági helyet. Apám és a jó pap fogták a kezemet, fogták ezrek és ezrek kezét úgy a turóci kertecskében. mint a Garam és az Ipoly völgyében, ők suttogták a habokkal, a csörgedező kristályvizekkel, a beszédes, magas- törzsü fenyőkkel, ékesfürtü vadvirágokkal és mézédes gyümölcsökkel, hogy vérség és Ilit, múlt és emberiség szerint nagy még a kapocs közöttünk, apáink történelme a mi történelmünk, apáink öröme a m*. örömünk és az ő szépségeik a mi szépségeink is. Ahogy kijöttünk’ á késő délutánban, a beteg pap, akit az Isten negyvenéves papság után küldött kényszerű nyugalomba, megállt a kis ház kicsi verandáján, szemében könny, kézében a kereszt jele, ajkán elmormolt áldás, s már sirás patakja rezgeti a hangjában, amikor áldó szavával utánam mondta: — Egészen olyan vagy, mint az édesapád! A kiskertbén kék ibolyák mosolyogtak. Az égből is nagy, kék darabok hulltak a még tavaszi esőtől nedves földre, én a fiam kezét fogtam, az édesanyámra néztem és úgy mondtam magamban: —• Igen, egészen olyan vágyok, szívben és lélekben, külsőben és akarásban, munkában és vágyakban, mai Ságomban és jovőmbeft is, mint az én régen meghalt, szegény édesapám! Tapogatózó élei indul az egykori virágzás helyén Otödrésznyi munkaalkalom várható Korompán a régi állapotokhoz képest c<&, gyermekded áhítatot, ahogy én mindennap feltekintek az apám képére és szeméből keresem az én szememet. Nincsenek meg azonban azok a gyöngybetükkel irt névnapi köszöntők, amelyeket az édesapám írt a század első éveiből Csornáról a jó papnak. Nini, ott van az öreg premontrei rendiház, az iskolatestvérek emeletes iskolája, az állomás és a hozzá vezető kisvárosi sitasor. Mind-mind úgy elevenedik fel képzeletemben, mint ahogy kicsi gyermekkoromban magam mögött hagytam. Néha azért a tehetségért is áldom Istenemet, hogy kétesztendős koromra is vissza tudok emlékezni A két barát, két derék magyar ember, akik valamikor együtt jártak a lévai öreg piarista gimnáziumba, messze Turócban akadt egymásra egy gyászistentiszteleten. Az én apám Turóc- szentmártonban volt állami tisztviselő, Pillarik István pedig a közeli Turócszentmárián plébános. Fent, a szép hegyek között, a „turóci ker- tecskében", ahol a jóillatu hegyek olyan szépen koszoruzták ezt a nyugodalmas, istenadta kis kertet, mint ahogy a máriai leányokra raktak édes anyakezek fehér, menyasszonnyi mirtusz- koszorut. Beszélgetünk a régi turóci életről, azaz beszélgetnek ők ketten, a jó pap és fehérhaju édesanyám. — Nem voltak magyargyülölők azok a már- toniak, — mondja a pap, — lám mennyi igazi jóbarátra akadtam közöttük. Persze, hogy akadhatott. A pap is, meg áldott emlékű, jó apám is, mert a jó emberek mindig és mindenhol jó emberek voltak, s a szivek baráti szóra mindig egyformán fölnyil- tak. Három nyelven mondták el a fehér asztalnál vagy családi körben az adomákat, s talán a mi részünkről sem volt nagyobb baj és kisebb adag szeretet, mert az én, csak magyarul' tudó édesanyám minden szlovák mükedvelőelőadá- son ott volt a mártom Národny dómban. Sorra beszélgetnek az ismerős mártoni családokról, a szlovákok útépítő munkásairól, előkerülnek a Mudroüok, a HalaSák, a Dulák, s ime, ott látom egész kicsi gyermekszemmel jó szomszédunkat, a fehérszakállu Svetozár Húrban Va- jar.jkyt, aki néha térdem ringatott. A Fátra felől sokszor suhant le a kisvárosra az esti szellő és békességes, nyugodalmas életről mesélt. Megtaláltam az elmúlt évtizedek emlékeit és hálára csordult a szivem. Magamban Ady versét mondogattam: „Az én apámnál nincs jobb ember", s a turóci szög harmóniájában megtaláltam és könnyes szemekkel megláttam a két virágszárat, amelyek egyikéből a magyar te- remteni-tudás, a másikból pedig az igazi szlovák élní-akarás nyújtott egymásnak baráti asztalok mellett baráti kezet. Jó volt meglátni a régi lelket, mely mai önmagamat és önmagunkat mintázta, a jó pap kezével apám fogta meg a kezem, hogy régi, eny- )i< békességre intsen. I alán én is egynyelvű maradtam volna, de apám szelleme sürgette ben- x m a kedvet, hogy szülővárosom nyelvét fel-1 Az is csak akkor, ha teljesülnek a remények ■■ Ötvenöt munkással indult meg az üzem az ércbányában KORQMPA. — (Kiküldött Urunkatár suiniktól.) Már hónapokkal ezelőtt bejárta a csehszlovák sajtót a hir, hogy Korompán újból megindul az tizem, még pedig rézbányászást és rézkoháeza- tot fognak űzni egyre növekvő mértékben és Csehszlovákia rézfogyasztásának mintegy harmadrészét Korompán akarják előállítani Az optimista reménykedőik már azt hihették, hogy Koroanpán ismét felvirradaak a régi nagy munka napjai, a leszerelt telep újra felépül és újra munkát ad a dolgozók ezreinek. A heflyszinen szerzett értesülések azonban a valóság sovány méreteire szállítják le a nagy reménységet, mert az első információ után kiderül, hogy a legvérmesebben tervezett üzemkapacitás mellett is alig egyötöd annyi munkás juthat kenyérhez, mint amennyi a régi üzemben dolgozott és ennek megfelelő arányú a hozadék mennyisége is, vagyis az uj üzem általános gazdasági jelentősége. 3000 munkás sorsa Hogy Összehasonlítást tehessünk a régi kora,rnpai üzem és a várható uj termelés méretei között, minden eke lő bt összefoglaló visszapillantást kell vetnünk a multira. A régi Korompán teljes üzem mellett évente 8 ezer vagon ínyeim vasat, 8—9 ezer vagon aicéilit, vagyis készárut termeltek, ezenkívül a háborúban még 40 vagon legfinomabb rezet állítottak elő évente. Jellemző, hogy a rézgyártást, amelyet az utolsó években vezettek be, a legmodernebb felszerelésekkel végezték, amelyekhez fogható nem volt egész Európában. A legújabb rendszerű dogozó eljárással 90.9 százalékos tisztaságú rezet tudtak előállítani az említett nagy mennyiségben, pedig a rézgyártás csak a vaskioháiszaitíhoiz szükséges kénsav előállításának melléküzeme volt. A minden tekintetben kifogástalan üzemoki ben, kohókban és bányákban 2500—3000 munkás dolgozott, de volt idő, amikor a munkások száma még nagyobb volt. Az állam fordulat után ,a. már ismert bkokból Korompa nem volt többé versenyképes és az üzemeket 1921 -ben részlegesen, 1923-ban pedig teljesen leszerelték. Azóta tizennégy esztendő telt el és az egykor virágzó gyárvá/ros képe egyre szomorúbbá vált. Változó konjunktúra A Blmiamurányi Társaság, amelynek 'tulajdonát Kororupa képezte, kénytelen volt 'kohó- üzemét Ózdira központosítani, a leszerelt berendezéseket és gépeket potom áron eladni. A bányát egy frankfurti cég vette meg, amely egy- iiieig ausztriai kohókban dolgoztatta fel a bányászott rézércet, majd 1932-ben a kisméretű bányaüzemet is beszüntették és későbben egy cs'Aorazágl pénzcsoportnak eladták. A pénzcsoport éveken keresztül neon tudta végrehajtani a szükséges beruházásokat és csak a legutóbbi időben, a réz árának emelkedő irányzata tette lehetővé, hogy az uj vállalat komolyan foglalkozzék a rézkohászat tervével. Az üzem meginditását mindenekelőtt az a körülmény tette lehetővé, hogy az uj társaságnak sikerült megállapodnia a trineci kohómüvekkel, hogy ez utóbbiak a kitermelt vasércet pörkölt és zúzott állapotban átveszik. Tudni kell. hogy a Korompa környéki bánjukban ma már tiszta vasérc nem található, hanem csakis rézzel vegyes vasérc. A nagyszalánki bányában már mintegy húsz évvel ezelőtt kiapadt a tiszta vasérc és mivel a rézzel vegyes vasércből nem lehetett közvetlenül megfelelő étté* kü vasat előállítani, bonyolult eljárásra volt szükség* hogy a rezet á vastól még az olvasztás előtt eJküLöniteék. Ezt a bonyolult eljárást is bevezették Korampán és így a nagyszalánki ércbánya mintegy 25 százalékban láthatta el a korámpái kohók szükségletét. A további szűk séges vasércet a régi társulat Svédországban, Magyarországon és Jugoszláviában vásárolta, A nagyszalánki vegyesére mintegy ötven százalékban vasat, hiusz százalékban pedig rezet- tartalmaz. A vasércet — mint említettük, — az uj társaság Trioeomdk adja el. a húsz százalék rezet pedig saját kohóiban kívánja feldolgozni. Háromezer helyett ötszáz munkás A kitorme-lt mennyiség egyelőre ötven vagon tiszta réz eJiöiáliiitásáira alkalmas és idővel, ha a konjunktúra kedvez, egészen ötszáz vagonig lehet felfejleszteni a réz termelésit. Ez azt jelenti, hogy teljes üzemiben mintegy öit-hatezáz munkás fog alkalmazást találni Korompán, ötödrésze a régi létszámnak, ez az ötödrész is csak az esetben, ha az elkövetkező években minden körülmény kedvezni fog a rézelőállitás feltételeinek. Uj befektetések Mondani sem kell, hogy a kisebb mér etil üzemhez is óriási befektetésekre van szükség, mert a régi telep megmaradt beremdoziéiselibőil nem sokat lehet felhasználni. Hozzáértőik véleménye szerint már kezdetben öt-tiz millió értékű beruházásra van szükség. A régi beromde,zésekből esak az épületek, a bán yaifelszereléselk, a vasúti hálózat és a sodronypálya maradit meg, széknek üzembe helyezése is költséges javításokat igényei. Az uj rézkohászatiban mindeneik előtt uj, gőzturbina által hajtott villanyteliepot kiöli berendezni és teljesen újból kell felszerelni a kohókat A hírek szerint a társaság a zólyombré zói antimon-müvektől és egy külföldi cégtől vásárol egy-ogy kohót. És ami elpusztult... Ha az uj kisméretű felszerelések (tetemes költségeit figyelembe vesszük, úgy méltán megdöbben tethet beninrtinlk'et, hogy milyen hatalmas értékek mentek veszendőbe a régi Üzem leszerelése által. Egyelőre: Ilyen előzmények után, nagyon szerény körülmények között, készülőidnek az uj munkára, Korompán. A bányák üzombeJbeüyezéséheiz szükséges előmunkálatokat már megkezdték, de eddig összesen csak ötvenöt munkás talál foglalkozást. Fogalmat nyerhetünk erről, ha tudjuk, hogy nemcsak a kohókat, de a hozzájuk tartozó gáz- fejlesztő telepeket és az úgynevezett szélötlő- melcgitök-et is lebontották és elszállították. Hat ilyen szólellőmieilegitő (Windorhitzor) volt Korompán. értékük egyenként ötszázezer korona volt. (Ezekben a hatalmas acél- és samott-éipitmé* nyékben melegítették fel a levegőt a kohókban szükséges 1700 fok Celsius hőmérsékletre.) A lebontás után a bontási költség levonásával mintegy tízezer korona értékű anyagot nyertek az építményekből, a kár tehát közel hárommillió volt egyedül ennél a berendezésnél. Az idegenre mégsem a (leszerelt kolióüzemek, hanem az elárvult, lekopott mnnkádko léniák, a munkásházaik szomorú sora teszi a JegkáetLé- ,nebb benyomást. A leépített üzemek munkásai, akiknek virágzó otthonuk volt Korompán, szétszéledtek a nagyvilágba. Sokan közölök Franciaországban próbálkoztak, amiig az ottani munkanélküliség és a munkáé,ngedély megvonása haza nem kergette őket, másrészük Popiá,d és Eperjes környékén próbált elhelyezik odri kisebb üzemekben. Ezeknek legalább az volt a vigaszuk, hogy minden szombaton hazatérhették otthonukba. Lassanként aztán egyre-másna ürültök ki a imunkásházok, részben eladták őket. de sok ház teljesem üresen maradt A munkanélkülivé vált bányászok és heh,ómunkások a. társlá* dától som kaptak semmit, mert annak összegét a nyugdijbiztősitó kapta és csak az előirt magas korhatár elértével juthatott támogatáshoz az egykori korompmi munkáé. >5 munkás A légi mérnökök és munkások közül méhán vámár bekapcsolódtak az uj üzembe és egyelőre megvan a remény, hogy a a-égi szakértők é> szakmunkások maiypyobb számiban dihelyo/kod hetinek az uj üzemiben. De nem lehet tudni, bőgj mit hoz a Jövő.., (r.J 4 1937 április 25, vasárnap-
