Prágai Magyar Hirlap, 1937. április (16. évfolyam, 74-99 / 4220-4245. szám)

1937-04-11 / 83. (4229.) szám

4 QPI^<^MA!E.^ARHIRLgB_________________________________

____ 1937 április 11, vasárnap.

Április 2-án volt tiz éve annak, hogy a magyar katolicizmusnak Pázmány óta legnagyobb egyénisége, Fehérvár püspöke, Pro'hászka Ottokár utoljára lépett fel a budapesti Egyetemi templom szószékére, ahonnan annyi vigasztalást és eligazítást kereső lelket vezetett a legnagyobb és legszentebb értékek felé. Prdhászka Ottokár tiz éve halott s most, amikor az egész magyarság hódol emlékének megállapíthatjuk, hogy halálával a magyar élet egy csodálatos színnel, egy teremtő elmével lett szegényebb és egy felrázó hanggal halkabb. Ami azonban keveseknek adatott meg, Prohászka Ottokár szelleme tovább él s huszonöt kötetbe összegyűjtött tanulmányai, cikkei, beszédei ma is tízezreket irányítanak.

Tiz esztendő immár történelemnek mondható távlatából tesszük fel a kérdést: mit jelentett

Prohászka a magyarságnak, mi volt az, ami újat hozott s mivel gazdagította a magyar szellemi életet? j I !i

Magyar tragédia, hogy a nagy szellemi áramlatok megkésve, gyakran már elkorcsultan érkeznek hozzánk. A század elején, a&ikor már nyugodtan bontogatja szárnyait egy uj szellemiség. amikor az irodalom és a tudomány másutt már uj kivirágzásba szökken, mifelénk még a századvégi nyugati szellem individualista-materialista szkepticizmusa ülte meg a lelkeket. A XIX. század vallási krízise nálunk a század elején jutott el mélypontjára. Ugyanakkor szinte áthidalhatatlannak látszó szakadékok tátonga- nak magyar és magyar között. A virágzásnak indult magyar kapitalizmus meghozza az osztályharcot, a nagybirtok, elvesztve patriarchális jellegét, kitermeli az agrárproletariátust, a felekezeti ellentétek kiélesednek s Pannonhalma és Debrecen egymás ellen fordulnak. Ebben a külső fény mögötti széthullásban az intelligencia, az ellentéteket feloldani hivatott közép- osztály, hivatástudata-vesztetten nem ismeri fel nagy nemzeti misszióját, A magyar sorstragédiákat megelőző kor nyomott atmoszférája üli meg a magyar életet, amely a gyors nemzet- épitő munka vállalása helyett a közjogi viták útvesztőjébe tévedett

Ebben a külsőleg ragyogó, de belsejében beteg korban tüneményes csillogással ragyog fel egy emberi életpálya, Prohászka alakja, aki

újat, a közjogi viták dörgedelmes szólamaihoz hangolt füleknek szokatlan igéket hirdet.

Mit tanított Prohászka? Hirdette egy anyagias korban a természetfölötti értékek elsöbrendüsé- gét és megnyitotta a lelkiség világának szélesebb, nagyobb perspektíváit. Uj, friss hang volt a Proihászkáé. Esztergomi spirituális korában, amikor egy uj papi nemzedéket indított útnak, már látszott, hogy ez a rendkívüli egyéniség valóban éli az evangéliumot. Soha senki tisztább logikával nem érvelt a hit mellett, mint ő és mégis ő hirdette meg az életnek, a megélésnek az elsőbbségét a megismeréssel szemben. Amikor megkezdte budapesti konferenciáit s az egyetemi templom szószékén százak és ezrek feléje fordult tekintete előtt uj hangon, uj színekben csillogtatta meg egy más, egy magasabb világ értékeit, mindenkinek éreznie kellett, hogy ott, azon a csodálatos barokk szószéken, gyertyák és csillárok fényében nem az egyházi méltóság magasságába zárkózott főpap ismételi a diadalmas világnézet száraz igazságait, hanem miként az oltáron a gyertyák, ott fenn is egy apostol ég és izzik a vajúdó ma, a szenvedő jelen küzdelmeiről beszélve. A szkepticizmus örvényeiben sodródó lelkekhez szólott. Utat mutatott, de nem hirdette, hogy ez az ut a kényelem és nyugalom köveivel van kirakva, hanem, mint maga is, a vihart és veszélyt kereste, a hozzá menekülőket is erre az élettel teli, de viharos útra irányította. Nagy szellemtörténeti missziója volt, hogy a megmerevedni indult vallási igazságokat hozzáhangolja a modern ember leikéhez. Mint maga mondotta: ,,Én beszélni kívánok a modern emberrel.'* Szinte emberfeletti feladat volt ez, amelyben nagy zsenik, egy Lame- nais, egy Rosmini és egy Schell is elvérzett. Pro'hászka európai nagyságának egyik legbiztosabb jele, hogy azon az utón, amelyet zsenik sorstragédiája jelez, bátran végigment és diadalmasan vezette végig rajta a magyar katolikus társadalmat. A XIX. és XX. század értelmiségének vallási krízise ezért oldódott meg talán egész Európában a magyar katolicizmus kebelén belül a legkisebb veszteséggel és a legharmőni- kusabban. Prohászka szólni akart a modern, emberhez és ez a modem ember megértette szavát.

Az egész magyar vallási újraéledés, amelynek gyümölcse napjainkban érik, Prohászka

szelleméből táplálkozik. „Nem abban van jelentősége, — inja róla Ravasz László, — hogy uj gondolatokat adót a világnak, az ember és a lét ismeretlenéit fedezte volna fel, hanem régi,

sőt örök gondolatokat újra átérzett és uj kifejezésekben állított elénk. Nem azon sarkallik jelentősége, hogy mit mond, hanem azon, hogyan mondja. Ebben van eredetisége, újsága, egyéniségének páratlan volta, ez pedig a költő eredetisége és páratlansága."

Akinek megadatott, hogy személyesen találkozhasson vele, annak első benyomása volt, hogy egész rendkívüli emberrel van dolga, aki azok közül a kevesek közül való, akikben majdnem zavartalan harmóniában, rendkívül magas fokban egyesült sok emberi érték. Ebben a gazdag egyéniségben, amelynek legjellemzőbb, szinte alaptónusa mégis csak a hamisítatlan evangéliumi szellemből táplálkozó hitvallói zsenialitás volt, a legkülönfélébb igényű és hangulatú emberek is megtalálták azt a kiválóságot, amire legkönnyebben reagálhattak. így értjük meg, hogy hatalmas és egyetemes egyénisége azok számára is, akikkel nem élt egy hitközségben, ellenállhatatlan erőt és biztatást jelentett, különösen a mai vajúdó kor mélyebb értelmének megsejtetésében és az irányavesztett intelligencia átalakításában. Kiváló protestáns hittudósok állapítják meg, hogy Prohászka szelleme a magyar protestantizmus belső megújulását és vallási reneszánszát is elősegítette. A magyarság számára igy munkálkodott Pannonhalma és Debrecen évszázados szakadásának áthidalásán.

Az intelligenciának az örök élet forrásaihoz való visszavezetése, a hit mélységeinek megértetése. egy uj, lelkiséggel telitett intelligencia kitermelése volt az az alap, amelyre Prohászka nagy nemzetmentő programját tovább építette. Az osztályokra és osztályjelleg nélküli csoportokra atomizált magyar társadalomban, amely a liberális szólamok közben megfeledkezett a szociális igazságosságról, amelyhez azok a nagy igazságok, amelyeket XIII. Leó 1891-ben meghirdetett, még foszlányaiban is alig jutott el, ő emeli fel elsőnek szavát, hogy az evangélium, a krisztusi szeretet és igazságosság nevében keressük a kibontakozás útját. „Az egyház vesse bele magát az eszméknek azon Golf-áramába, — irja, — amely az elnyomott osztályok jegestengere felé tör egyre folyton s azok javára érvényesítse összes befolyását. A hivatásának magaslatán álló pap, az erkölcsileg, szellemileg, gazdaságilag gyenge osztályok pártján áll. A magyar nép minden téren való hátramaradott- sága egy sokszoros vészkiáltás, mely az uralkodó osztályoknak, elsősorban az egyháznak mulasztásait kiáltja világgá." Ez a „vészkiáltás",, amely az igazságot nem kendőzte s az akkor

sokszor elanyagiasodott egyháziak hibáinak őszinte feltárásától sem riadt vissza, a liberális eszmekörben élők között természetesen ellenhatást váltott k. Azonban ez a bátor hang már az uj idők szele volt s ott, ahol kellett, kiváltotta a visszhangot is. A támadások tüzében sem csüggedt s „hangja mint a harangzúgás jogot és megértést kér a mostoha milliók mostoha sorsa iránt." Milyen meglátása a problémák lényegének egy merőben individualista korban, a nagy népi megújhodások meghirdetése előtt, mikor leírja a bátor szavakat. „A proletariátusnak joga van emberhez méltó életre s valljuk, hogy ezt nem lehet megteremteni a mai kapitalista rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül. Ott, ahol milliókat kell jobb helyzetbe juttatni, ott azoknak, akik birtokolnak, kell áldozatot hozniok. Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét. A magántulajdon a kapitalizmusban oly mértéket ölt, hogy arányai elfojtják az életet. Erre nincs jog és nincs mentség sehol."

Két kiragadott idézet ez csupán, de a bennük rejlő meglátások is igazolják, hogy Prohászka betű szerint megelőzte korát. Benne nemcsak jelentkeztek és vajúdtak, hanem programszerű tisztaságig értek meg azok a problémák, amelyek miatt nekünk csak most kezd fájni a fejünk. Nem kész gyakorlati programot adott, nem hirdette és a kikeltbe öntötte azt a szellemet, amely tud felső, természetfölötti indításra és belső elhivatottság alapján tenni és áldozni, amely tud beleilleszkedni a közös munkába, amely tud osztályfelelősséggel kapcsolódni mindazokhoz, akiknek feladatuk a szociális, politikai újjászervezés és amely tudja önzetlenséggel és fenntartás nélkül egész életét és munkáját beleilleszteni ebbe a nemzetmentő és alkotó munkába.

Mindazt, amit a mai fiatal nemzedék hirdet az intelligencia nemzetvezető elhivatottságáról, ami a szlovenszkói magyar fiatalság egy értékes részében a kisebbségi sors legtöbb bizalmat keltő jele, — mindazt Prohászka Ottokár évtizedek előtt meghirdette. És ez a zsenialitás meglátó, a krisztusi gondolat és a magyar sors apostoli munkása, Fehérvár püspöke tiz éve halott Tiz évvel ezelőtt ott hanyatlott le a barokk szószéken, ahonnét oly messzire látott s ahonnét annyiszor mutatta meg egy tisztultabb, jobb magyar élet útjait. A nagy szónok, a csodálatos ember, a lelkipásztor halott, de lánglelke itt jár közöttünk s szellemi hagyatéka — minden magyar kincse — most is irányit és vezet.

|sf Ida: Szikiak Tecenc

*

■ Elmerd a tar utolsó vendég)© is, kefrten maradtak. Az anya és meglettember fia. Az ősszel tudta Le a katonaságot, nagyot pihent a télen, körül-körülnézett a lányos házaknál, hogy a farsangon kit táncoltasson magához, Julist-e, akivel két év előtt szót váltott, vagy mást. De nem jutott erre sor, mert az édesapja vízkeresztkor ágynak esett s föl se kelt .többé, amíg tegnapelőtt ki nem. terítették belőle. Ma volt a temetése.

Megültek ketten a benyíló konyháiban a szabad tűzhely hamvadó lángja mellett s csöndes szóval számba vették, mi maradt rájuk az apjuk után. Az asszony számolgatta, még azon mód, a temetésre fölvett ünneplő ruhában, kezében a zsebbeli kendővel. Úgy maradt az, simára téglázva, ahogy előszedte a sublótból, nem sirt, nem gyűrte gúzsba szemet törülgetvén, csak tartotta imára kulcsolt ujjai közt.

— Itt maradtunk hat holdon. A ház, — egy pár ló, tehén, borjas üsző, két malac. Megélünk-e?

— Meg, édesanyám, ahogy eddiig. Én se viszek már a háztól, hozok.

— Asszonyt-e? — szólt közbe az anyja, ijedten is, reménykedőn is.

— Az volt a szándékom, de erre még ráérünk. Munkát hozok, ezt a két erős karomat, magamat, gazda helyett gazdát.

— De a hat gyerek! — Minden holdra egy. — Egészséges szuszogásuk beszűrődött a szobából.

— Hogy is lehet édesanyám, hogy így ímeg- késtek az apróságok. Én meg a Maris, — ba tudná az Isten-adta, — már akár magunk is vállalhatnék a legkisebbeket.

— Tudod, az úgy volt, hogy Maris, meg te még a háború előtt jöttetek. Aztán szegény Jánosomat az első marssal elvitték Galíciába, onnan is Szibériába. Ma tizenkét éve, hogy ránknyitotta újra az ajtót. Volt nekem is muszkám, de nem álltam vele össze, mint annyian mások, nem akartam a Rezes-vért elkeverni aludt tejjel. Hát igy volt. Aztán jött egyik gyerek a másik után. A Zsuzska, a Löske, aztán egyezerre a Jánoska, meg) a Gyuri, — eszeim a lelkűk, őket szerette jó Jánosom a legjobban, Isten nyugosztalja, — Rózsi és utoljára a vakaró, a Józsi. Ezt már szeretni sem volt ideje a megboldogultnak. Nem bánom én, fiiam, hidd meg, gyerek, pohár sohase elég. Csak az a jó Isten erőt adjon, hogy fölnevelhessem őket.

— Majd én is segítek, édes anyám. Azért is határoztam el, hogy nem nősülök. Magának kell az ember, nem a Julisnak, akad majd neki helyembe más. — Azért nagyot sóhajtott a szava után.

Az édesanya abbahagyta a keszkenő szo- rongatást, ölébe ejtette s a fia kezét fogta meg. Ahoigy hozzáért simogatóan, csak elindult újra két napi sírásban elapadt könnye s a másik keze fejével kezdte törülgetni a szemét. Hallgattak.

Sokára szólalt meg újra István:

— Mondja már, édesanyám, hogy lehet az, hogy mind a hat gyerek olyan, mint maga az élet. Én se vagyok akárki és a szegény Maris!?

Nagyot sóhajtott az anya.

— A Maris! — Csak lógatta a fejét, szégyenében-e vagy bánatában, ki tudja megmondani. — Maris! — Ismételte s a névbe beletette minden idegenkedését elsőszülöttjétől. Maris! Nem Mária, amiben áhdtatos szelídség van, nem Mariska: becéző jókedv, nem Marika: simogató szeretet, nem Marosa: pajzán

t.réfaság, de Maris. —

— Azt mondják — folytatta, — hogy egy kemencében sem sikeresedik az első sütet. Jó, ha kenyér, de embert, ha lány ils, csak neun dobhat az ember moslékba, akármiilyen keletien is. Héj! — sóhajtott nagyot — ha ez az egy csapás nem lenne a háziunkon, ha egyszer elsírom a bánatom szegény jó uram után, te veled, jó fiam vígan elölhetnék holtig, mert budom., hogy emberré lettél. Olyan, mint apád, nagyapád volt s ameddig csak emlékezni tudok hátrafelé. -- Magához ölelte fia fejét s levette róla a kalapot, hogy megsimogathassa a haját.

— Mi te legyen a Marissal? —i kérdezte tétován.

— Beviszem a városba! Volt ebben a feleletben valami bizonytalanság, de valami reménykedő menekülés is. Hiszen minden, aminek már semmi haszna falun, miég mindég elkél a városi uraknáL Kakas nélkül lett tojás, meddővé öregedett tyuk, szedett-tej, télbe született malac s más efféle. Hátha a Marisnak is akad gazdája.

Az anya aggaskodott:

— Ugyan már, kinek kellenek a Maris. Szolgálatra nem való, mert igaz, ha tisztul az esze, dolgozik, mint a ló, de ha rájön a bolondéra, féleszen elrontja, amit józanul tett. Hol sir, hol kacag. — Gyüge szegény, no!

— Meg lehet próbálni. Ha bolond, akkor is, imire való a bolondkórház. Itt nem maradhat, mert amit ketten szerzünk egy év alatt, de a kicsinyek is, majd ha megnőnek, egy nap alatt elszórja, ha eszébe jut, hogy ő kisasz- szony

— Már mondtam pedig a Goldstájnnak, ne adjon neki portékát hitelbe.

— Mondhatja annak édesanyám százszor is, van kifogása, hogy Maris nagykorú, felelős a tetteiért. Ha nem az, mért nem tesszük gyámság alá. Módosak is vagyunk, van hitelünk nála. Én bizony beviszem. Ha sikerül, megéri az öt húszat, ennyi a busz költsége oda- vissza. Ha nem, meglátjuk.

El is vitte, vissza se hozta, egyedül tért meg másnap estere. Csak a várt megkönnyebbülés helyett valami .még nagyobb szomorúság telepedett a Rezesék házára. Eleinte fel se tűnt a faluban, úgy hitték a népek, apjukat gyászolják. Meg is érdemli a megboldogult, miiért csupa jóember volt, okos is hozzá, ha el nem viszi farsangon az „influenza", bíró is lett volna mihamar. De a gyász csak nem múlt el nyárra, Őszre sem. István kerülte az embereket, csak túrta a földet, vagy furt-fa- raigott odahaza télvizidején, lánnyal szóba nem állott, a korcsmát, táncot elkerülte, maradhatott tőle a frasang is farsangnak. A falu elkezdett sugni-buigni. Egy kérdés lett uralkodó planéta a falu felett:

— Hová lett a Rezes Maris?

★

Nem is sült ki a dolog, csak a törvényszéki tárgyaláson, vagy öt-hat óv múlva. Mikor a Liska Julis elunta a várakozást Rezes István után, akinek pedig még katonaság előtt, mint nagy vidám Legénynek szavát adta, vém- lányságát akarta valahogy megmagyarázni évődő, rég asszonnyá lett leány kollegáinak..

— Hogy én nem kellek neki? — begyeske- |dett. — ő (nemi kell nekem, amig meg nem

mondja, hová tette a Marist.

így lett a kérdésből, hogy hová lett a Maris, vád, hogy Pista hová t e 11 e az egy anyától lett, tulajdon édes nénjét. A gyanúra felfigyelt a csendőrség és bevezette a nyomozást. Lassan, nyomról-nyomra haladt ez any- nyi tenger idő után, a végin se tudtak meg többet, mint, hogy István Marissal indult útnak a városba, dolgavégezetlen vissza is indultak kettesben, de haza már a legény ért egyedül. Valahol útközben veszett hát nyoma a gyengeelméjű leánynak. A gyanú fennforog, hogy Rezes István tette el láb alól, a törvény kötelessége fényt deríteni a titokzatos esetre.

Temetés után való nap, — mikor a bánatában elfogyott Rezes Jánosáét hántolták volt el papiros virággal ékesített sírjába, az ura mellé, — állilott be a két szürkesisakos csendőr Rezes Istvánért. Nem ellenkezett, csak annyit mondott:

— Úgyse bírtam volna tovább. Csak jó anyámat nem akartam eddig is bajba keverni. Az ég világán senki más nem is tud a dologról. Ne zaklassanak senkit, mindent elmondok becsülettel.

Állta is a szavát s a fő tárgyaláson igy vallott:

— Nyolcán maradtunk el özvegy édesanyámmal, gyerekek. Hat apróság, a legnagyobb, ha volt tizenegy éves. Hat hold földdel. Megéltünk volna Isten segedelmével kezünk munkája után, ha a Maris nem szórta vón‘ ki az ablakon, amit mink az ajtón behoztunk. Meglátogatott az Ur, de tűrtük, mert bíztunk benne. Csak egyedül a Maris rontotta a számvetésünket. Megbeszéltük anyámmal, hogy kiadjuk a házból. Bevittem a városba. Már a busznál baj volt vele. Az Istennek sem akart fölszállni rá. Földrevetette magát, két kezével, fogával a fűibe akaszkodott az árok szé’.in, nem mozdult, hiába rángattam. A sofér elunta a hajcihőt, a népek röhögtek a buszban, mások sürgették, hogy elkésnek, dudált egy nagyot, nagy füstöt eresztett reánk s edpöfögött. Hát, mi tagadás, én biz jól elvertem a Marist, mint a csökönyös borjut. Erre kezes lett s beértünk estére a városba. Gyalog. Holt fáradtan. Szállást kerestem, találtam is egy faluinkbéli embernél, de megint megkötötte magát, hogy idegen házba be nem mén. - Egy pádon háltunk meg a ligetiben, — vagyis csak akartunk, mert éjféltájt ránk világított a rendőr. Azt hitte, szerelmes pár vagyunk. Hiába mondtam, hogy egy testvérek volnánk, nem hitte. Bekísért. No, legalább fedél alatt töl löt tűik az éjjelt, igaz, hogy én cigányok

Irta: Rády Elemér (Budapest)