Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)
1937-03-07 / 55. (4201.) Második kiadás
ftüi&ié mSez ÍSddhien Sokféle statisztika van a világon. Az embereknek szükségük van erre. A statisztikai kimutatások alapfán különféle hasznos tapasztalathoz lehet jutni. Kétségkívül a statisztika támpontot szolgáltat és könnyebbé teszi a számvetést az életben. De van egy nagy veszedelme is: eltereli az ember figyelmét a valóságról — mindenekelőtt magáról az emberről — és számokba szőrit mindent. Számokban gondolkodik a statisztikus, számokban érez, Ítél és él. S nemcsak a hivatásos statisztikussal van igy, hanem mindenkivel, aki számokban hallja az élet híreit: tizenhat ember életét vesztette egy vasúti katasztrófánál, egy évben tízezer ember lett forgalmi balesetek áldozata és igy tovább: sokat hall, olvas az ember közelebbi és távolabbi eseményekről, melyekhez rendszerint csatolják az ember statisztikáját is: hánnyal történt ez, hánnytU az... A jámbor f igyelő ilyenkor el- Uörnyülködik, de meg lehetünk győződve űrről, hogy egyikünk sem fogja fel ezeknek ú kimutatásoknak „emberi" jelentőségét. Mikor, mondjuk, egy árvízkatasztrófa áldozatairól hallunk és elhülünk a borzasztó tragédia fölött, csöppet sem tudjuk elképzelni, hogy mi is történt ott az ezer és ezer kilométer messzeségben, mikor a hullámok áttörték a védőgátakat és elpusztították az ember lakhelyét és magát az embert. A legkisebb bosszúság aznap'közelebbről érint bennünket és jobban megkap, többet foglalkoztat, mint a szerencsétlenül járt emberek statisztikájáról szóló híradás. Ilyen már az ember természete. Csak saját bőrén hídja érezni az „életet“. Nemrég különös statisztika jelent meg az újságokban. A népszövetség szociális bizottsága a világ minden tájáról érkező jelentések alapján kimutatta, hogy hány ember él állandóan — börtönben. — Érdekes „olvasni ány“ volt ez a közönség számára és jó „anyag", az újságok részére. Azt hiszem, ezt a számot is úgy fogadtuk, mint a többit. — Vacsora után bizonyára sok meleg otthonban szólalt meg a jóérzésül családapa, vagy újságban böngésző nagymama, hogy hallgassátok csak a szörnyű hirt, ami az újságban áll: millió ember él a világon börtönben... Igen, „az újságban áll"... Ennyi jut el talán erről a tényről is az emberek füléhez. De ez igen messze van a valóságtól. Mert nekünk az újságban volt a börtön és benne a millió ember. Viszont az a bizonyos millió ember nemcsak az újságban volt, hanem a börtönben is... Millió embernek börtönben van a helye: efelől nem szabad, hogy kétségeink legyenek. Az emberek rendezett társadalmi viszonyok közt élnek. Rend uralkodik és törvények és aki a törvény szerint börtönbe való, az börtönbe is kerül. Bennünket csak a ma,- radék milliárd szabadlábon élő ember érdekel most, hogy milyen érzésekkel fogadja ezt a hirt. A milMárd embernek nem okoz fejfájást a börtönben élő millió. Kevesen vannak, akik olyan „fényűzően" élnek, hogy szabad idejük és érzésük legyen a börtönben ülőkkel foglalkozni. De vannak köztünk irók, költők, zenészek és egyéb őrültek, akik életüket szentelik olyan problémáknak, amelyek mások számára legföljebb egy újsághír röpke, alakjában jelentkeznek vacsora után vagy a kávéházban. Aznap, mikor a népszövetség kimutatását olvastam a világ börtöneiről, a színházban véletlenül Beethoven egyetlen operáját, a Fidéliót adták. Ez az opera a börtönről szól. Beethoven nem volt statisztikus, sem jogász: mikor a börtön megihlette, nem az igazságszolgáltatásra és annak bűnügyi berendezéseire gondolt. A szabadságvesztés gyötrelmeit érezte, mert a művész zsenije anarchikus, nem törvénytisztelő. És az igazságtalanul szenvedőt állította be müvének központjába. Megrázó erővel fejezte ki zenében a szabadságától megfosztott ember kínszenvedését. A legelvetemültebb gonosztevő . is kínlódik' a börtön falai közt. A legártatlanabb, aki soha életében sem kerül még gondolatban sem a börtön tájékára, az is végigszenvedheti a börtön összes kínjait, ha sorsa guzsbaköti és nem adja meg neki az élet szabad érzését. A börtön nem a vastag falaknál, kezdődik. Beethoven zenéjére a rabok hosszú idő után kilépnek a tavaszba és eltakarják szemüket, mert vakítja őket a szabadság. Aztán ujjongó kórusbem dicsőítik a friss levegőt. S utána mily borzasztó a legmélyebb cella sötétsége, ahol étlen-szomjan sínylődik az ártatlan rab. De a börtönt legyőzi az igazság, a falak leomlanak és az azúrkék ég alatt szállnak magasba az utolsó hangok, mikor Beethoven kiszbaditja az embert fogságából és megajándékozza a leiket a szabadulásba Vetett hit erejével. Néha-néha születnek zsenik ezen a földön, akik érzik az élet porcikáit és ki tudják fejezni. Mikor a közönséges halandó újságában azt olvassa, hogy millió ember börtönben él, eltűnődik egy silány pillanatra a hir fölött, aztán rágyújt egy cigarettára. A zseni Beethoven hcblhatatlan müvet alkot, mikor megérzi, hogy börtön is van a földön. A statisztika szárazságát néhány nagy ember megtermékenyítette a zsenialitás nedveivel. Aki közelebb akar jutni az élet valóságaihoz, szomjasan nyúl a nagy szellemek világa után. És á millió ember börtönben cimü újsághírt Beethoven Fidéliójának zenekis éret éré ol- pfwsa<4t BQRSODY, ISTVÁN. Bangha Béla és Ravasz László a keresztény unióról A magyar katolicizmus és protestantizmus nagynevű reprezentánsai az egyetemes kereszténység sorsdöntő problémáiról nyilatkoznak PRÁGA. — A budapesti Magyar Szemle feoruári szamának vezető hei'yén Bangha Béla S. J. tollából „Keresztény unió?" cim alatt általános feltűnést és nagy visszhangot keltő tanulmány jelent meg. A nagyjelentőségű cikkre a magyar protestantizmus részéről mintegy hivatalosan Ravasz László református püspök néhány nap előtt válaszojt. A szlovenszkói keresztény magyar társadalom szempontjából is sorsdöntő jelentőségű létkérdésekről van szó s igy kötelességünket teljesítjük, amikor a két megnyilatkozást alább részletesen ismertetjük. Bangha Béla cikkének főbb részeit a következőkben szószerint idézzük: Lehet-e uniós mozgalomra gondolái? KÖLYNOS A NAGYIGÉNYÜEK FOGKRÉMÉ Amióta az istentagadó mozgalom a szabadgondolkozó szalonokból és a munkásszervezetekből az uccára is kilépett s újabban mint bolsevizmus világuralmi és diktá- tori igényekkel lép fel, a hivő keresztények részén újra fel-felhangzik az egészen soha el nem halkult sóhajtás: bárha sikerülne a keresztény felekezeteket még egyszer közös nevezőre hozni, nemcsak az európai kereszténységnek, hanem magának a pozitív istenhitnek a megmentése céljából is. A marxi csatakiáltással: „Világ proletárjai egyesüljetek!" —- gondolják sokan —■ szembe kellene szegezni ezt a másikat: „Világ keresztényei egyesüljetek!" Nemcsak a bolsevizmus fenyegető veszélye, Keletet és Nyugatot elöntő lávaáradata teszi aktuálissá ezt a kívánalmat. Jóval a bolsevizmus és a XIX. század vörös mozgalmai előtt meg lehetett már figyelni, mekkora haszna van a keresztény minden ellenségének, minden hitetlenségnek, hitközönynek és mindenféle felforgató iránynak abból, hogy a nagy keresztény denominá- ciók nincsenek egy táborban. Elmellőzve most a keleti egyházak kérdését, pusztán a katolikus-protestáns viszonylatot vizsgálva, vessük fel a kérdést: lehet-e ma józanul uniós mozgalomra gondolni? Mozgalomról abban a értelemben, aminőben például az európai népek legtöbbje annakidején a kereszténységre tért, természetesen ma már amiatt sem lehet szó, mert ma a népek többé nem mint népek keresnek vagy változtatnak világszemléletet, hanem minden egyes ember külön igazodik s a maga utján jár. Még ha valamelyik vallásfelekezetnek összes papjai és vezetői kimondanák is az uniót, nagyon könnyen lehet, hogy híveik egyszerűen cserbenhagynák őket. Természetesen egy ilyen fordulat sem lenne jelentéktelen hatású, főleg, ha szellemi és a közélet vezető egyéniségei állanának ilyenféle mozgalom mellé. Azonban a legkiválóbbak egyesülése sem jelentené még a tömegek egyesülését. De legalább e megszorítás alapján lehetséges-e nagyobbarányu uniós mozgalom akár a jelenben, akár csak a távolabbi jövőben is? Sajnos, erre a kérdésre a mai helyzet alapján bajosan válaszolhatnánk optimisztikusan. Mindenekelőtt azért nem, mert az egyesülés óhaja maga még meglehetősen keveseket tölt el. Az ellentétek túlságosan kifejlődtek s túlságosan beidegződtek. A konkrét akadályok terén itt van mindenekelőtt a dogmatikai kérdés. A másik akadálycsoport: a történeti. A vallási szakadások történetében meglehetősen általános jelenség a szakadásnak visszacsinálhatatlansága. Kevés esetet tudunk « történelemben, amelyben egy elszakadt irány békés visz- szatéréssel olvadott volna ismét bele az anyafel'ekezetbe; ilyenkor is többnyire politikai nyomás vagy kényszer működött közre, például az arianizmus esetében. Az elszakadás rendszerint azért állandósul, mert intézményesül s mer^ a későbbi nemzedékek már mint kész helyzetbe, mint szent és kegyelettel őrzött örökségbe születnek bele. A harmadik: az érzelmi és a politikai ellentét, mint a dogmatikai és történelmi ellentéteknek természetes eredője. A katolikus és protestáns világ ma két tábor, a szónak legharcosabb értelmében. Nem különbözőképpen imádkozó jámbor csoportok állanak itt egymással szemközt, mint ahogy azt néha az elnagyoló optimisták pohárkö- szöníői stílusa állítja, hanem — bizonyos békés hangulatú < hányadtól eltekintve s eltekintve az udvarias hangtól, amely a belső ellentétet kifelé lehetőleg leplezni törekszik — állig felfegyverzett, egymással farkasszemet néző tömegek, főleg vezérek. Amit az egyik tesz, már azért sem jó, mert a másik teszi, A felekezeti béke sokat hangoztatott jelszava sok esetben merő jelszó, vagy éppen leplező ürügy. Legjobb esetben annyi az igazság benne, hogy az emberek felekezeti érdekeik védelmében ma valamivel mérsékeltebbek, tartózkodóbbak s az eszközökben válogatósabbak, mint régebben. De a lelkek ellentéte megvan s állandó, csendes aknamunkában érvényesül; hol ezen, hol azon a félen erősebben, öntudato- sabban. Vannak természetesen mind a két oldalon olyanok is. akik ettől a felekezeti versengéstől — néha szelidebb lelkűiéiből, be felébb nézésből, néha csömörből, néha közönyből is — teljesen távol tartják magukat. A kedvező előjelek Gyakorlatilag ezek lehetnek azok a megfontolások, amelyek az unió álmodozóit mindannyiszor hamarosan kiábrándítják, mihelyt az álmok színes világából a valóság rideg prózájába szállnak alá. Nem marad-e hát a reuniónak semminemű reménye? Valami csekély talán mégis! Vannak bizonyos körülmények és megfigyelések, melyek a teljes pesszimizmust szintén kizárják. Az első, ami a közeledés lehetőségének némi halvány reményét nyújtja, elég széles protestáns rétegeknek ujabbkori doktrináiis elirányozódása. b Protestáns hittudósok állítják s minden jel erre vall, hogy a protestáns dogmatika a reformátorok óta elég lényeges alakuláson ment át. Ma már a müveit protestánsok jókora részét nem annyira a régi vitapontok érdeklik, nem a XVI. század antikatolikus dogmái, mint inkább: az evangéliumnak bizonyos nagy, központi gondolatai, amelyeket a katolicizmus is kezdettől fogva hangoztat, ha más stílusban is, épp úgy, mint az ujabbkori, vallásos protestantizmus (például az újabb Oxford-mozgalom), bár emez IGYUNK KASSAI SÖRT! 12° PRIMUS 16° Sít FLÓRIAN GYÁRTJA: BAUERNEBL ÉS FIA R.T. KOSICE természetesen a katolikus definíciók s dogmatikai körülírások nélkül. Ez az észrevétel és örvendetes átorientálódás sok olyan katolikus dogmatikus gondolattal szemben csökkentette az ellenállást, amely valamikor, a viták hevében, valóságos rémkép gyanánt hatott. Innen van, hogy néha vezető protestáns teológusok részén majd erről, majd arról a katolikus dogmáról vagy intézményről hallunk igen meleg, elismerő, dicsérő s megértő nyilatkozatokat: az egyik a szentek és Mária tiszteletéről, a másik a gyónásról, a harmadik a pápaságról vagy a katolikus szerzetességről szól igen megértőén. Ezekben a nyilatkozatokban nyoma sincs már a régi, csatabárdos I dialektikának. Megállapítható, hogy viszont katolikus részen is lényegesen finomult az elcsatolt felekezetekkel szemben nemcsak a hang, hanem a felfogás is, főleg annak a heves elkeseredésnek megértése terén, amely a XVI. században az I elszakadás kisérő tünete volt és sok elszomorító egyházi visszaélésben találta forrását. „Dogmatikailag X. Leónak volt igaza, történetileg Luther Mártonnak", mondta egyszer némi túlzott egyszerűsítéssel egy svájci unkmista. Kivételek e megértőbb lelkűiét tekintetében természetesen mindkét részen akadtak; hol többen, hol kevesebben. Egy másik örvendetes megfigyelés, hogy az elfogulatlanságra törekvő s önmagát is ellenőrizni tudó müveit emberek (s hála I Istennek, ilyen ma mégis több van, mint 400 év előtt volt) szeretnek bizonyos történeti és filozófiai magaslatra emelkedni, amikor a hit és a felekezet vitakérdéseit vizsgálják. A vallási önérzet tudatosodásának sok sebesültje és elesettje is van, amennyiben sokaknál ez az önvizsgálat minden vallási alapnak megingását vonja maga után; de talán éppen az értékesebbeknél nem ez a következmény áll be, hanem az, hogy az emberek higgadtabban fogják fel a maguk ide- vagy odatartozan- dóságát. A protestáns arra gondol: érdemes-e azért marakodnunk, mert 400 év előtt Luther Márton vagy Kálvin János összeveszett a pápával? Az anglikán arra gondol: érdemes-e nekem VIII. Henrikért és Erzsébetért még ma is tüzbe mennem? De a katolikus is arra gondol: nem volt-e kár az ellentéteket mindjárt kezdetben bizonyos túlzott merevséggel elmélyíteni engedni? Nem volt-e kár olyan egyházi állapotok felburjánzását megtűrni, amelyek az egyházszakadást lélektanilag szinte elkerülhetetlenné tették? A történeti magaslatra emelkedéshez hasonló az a megfontolás is, mennyire a születés és a körülményei teszik a legtöbb embernél, hogy ebbe vagy abba a táborba tartozik! Ha én, a protestáns, véletlenül katolikus nak születem, ma talán lelkes katolikus vagyok! S ha én, a katolikus, véletlenül a debreceni nagytemplom árnyékában látom meg a napvilágot, ma talán éppoly ,,vas- tagnyaku" kálvinista vagyok, mint ma áj- tatos pápista! A puszta születésen és neveltetésen pedig mégsem múlhat a dolgok tárgyi igazsága és értéktöbblete! Ez természetesen nem annyit jelent, hogy minden vallási meggyőződés merőben a belénknevelt- ség és megszokottság alapján áll, de annyit mindenesetre, hogy ezeknek az alanyi és nem tárgyi tényezőknek igen jelentékeny koefficiense szerepük l'theí az emberi 'pWm-AVgYar-hirlap 5 1937 március 7, vasárnap.
