Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)
1937-03-28 / 72. (4218.) szám
1937 március 28, vasárnap. tm<imA\a<AarhiriíAP 23 m „Mi a legnehezebb a kartauzi éleiében? — Minden éjjel felkelni” Egy kartauzi szerzetes megrendítő levele a néma barátok életmódjáról ■ Hogyan tölti el a kartauzi szerzetes egy napját? ■■ Hetenként félórányi beszélgetés BUDAPEST. — Mélységesen megrázó emberi dokumentumot közöl Nagy Töhötöm Jézus-társasági atya a magyarországi Mária-kongregációk havonként megjelenő folyóiratának egyik legújabb száméiban. Ritka emberi dokumentum ez, ment Írója olyan ember, aki a világtól teljesen elzárkózva él, senkivel nem érintkezik, még saját sorstársaival is alig van találkozása és beszélgetése, pusztán magába mélyedve elmélkedik olyan dolgokról, amik a mai idők zűrzavarában igazán csak a kiválasztottaknak jutnak eszébe. Legendák keringenek a kartauzi szerzeteseknek, akiket a magyar népnyelv „néma barátokénak nevezett,, különös életmódjáról. Ezek között a legismertebb az a már tévhitté alakult mese, hogy a kartauzi szerzetesek egymással sem beszélgetnek, hanem mindannyiszor, valahányszor szembe kerülnek: „Memento mori‘‘ köszöntéssel emlékeztetik egymást a® örök életre való szünet nélküli készülődésre. Ilyén legenda az is, hogy a kartauzi szerzetes nem ágyba fekszik, hanem egyszerű fakopor- sóba, hogy ilyen módon is szüntelen a halálra, a tulvilági életre gondoljon. Ezek a legendák mind annak a ténynek köszönhetik életre jöttüket, hogy a kartauziak valóban a világtól elzárt életmódot folytatnak és rendkívül szigorú rendi szabályok szerint élnek. Ezt a szerzetesrendet a 11. század végén alapította Szent Brúnó hat társával együtt és rendjének alapszabályaiul Szent Benedek eredeti, szigorú reguláit fogadta el, amelyeket aztán a rend egyik feje, Guigo Péter még különlegesen szigorú statútumokkal egészített ki. Ezeknek a statútumoknak az alapján folyt a néma barátok élete századokon át Európa különböző országaiban. Ment azt mondanunk sem kell, hogy a szigorú életű szerzetes- rend a középkorban mindenütt igen nagy tiszteletnek örvendett és Európaszerte elterjedt. Volt kolostoruk a mai Szlovenszkón is, Szepes- megyében, a híres Lapig refugif, a menedékszirti kolostor. Magyarországon azonban a török pusztítás és a reformáció kiirtotta a néma barátokat, aminthogy lassanként Európa több részén, így Csehországban is megszűntek kolostoraik. De Spanyolországban, Olaszországban és Belgiumban még ma is vannak kartauzi kolostorok és ma is igen nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvendenek a fehércsuhás hallgató barátok. Ritkán tud meg valamit a külvilág azokról a hivatottakról,, akik a kartauziak szent magányát választják életformául. A külvilágtól teljesen elszigetelve élnek és csak olykor-olykor érintkeznek egy-egy lelki testvérükkel rövid levél utján. A karácsonyi ünnepek alkalmával ilyen levelet kapott Nagy Töhötöm budapesti Jézus-társasági atya egy kartauzi szerzetestől. Csak hosszú fontolgatás után határozta el magát arra, hogy ennek a levélnek egyes részleteit nyilvánosságra hozza. Amint megokolja ezt a lépését: oly messze van ő innen és olyan elzárkózva él, hogy sohasem fogja megtudni levelének publikálását. És ki tudja, ha megtudná, talán bele is egyeznék, mert ő mindenben csak a mások javát óhajtja. Az a közvetlen, bensőséges hang és őszinteség, amely így csak egy igazi kartauzi leikéből fakadhat, teszi e levelet páratlanul érdekessé. Olyan valaki irta e sorokat, akinek a külső világgal már csak egy-egy ilyen rövid levél minden kapcsolata. Nem szeretik a levelezést — Régen volt, amikor utoljára Írtam önnek — kezdődik a levél. — Nálunk nem szeretik a levelezést. Ha levelet kapok, azt is csak a legközelebbi nagy ünnepen adják át. Ilyenkor szoktam írni magam is .;. A szent csönd és magány annyira betölti a lelket, hogy nem is vágyódik semmi más után. Ha tudnák a világiak, hogy milyen boldog lehet itt az ember! S főleg milyen gazdag! Lelkiekben gazdag! — Érdeklődött i/fcteni életünk iránt. Szívesen leírok egyet-mást, legalább látni fogja, hogy menynyire tévesen ismernek bennünket a világiak. Gondolok itt a „Memento mori“ köszöntésre, meg a koporsóban való alvásra, amikből természetesen semmi sem igaz. Egy-egy kis birodalom — Rendházunk leírásában legjobb lesz, ha a középpontból indulok ki. A rendház centruma egy hatalmas, pagy feszület, amely ott őrködik a négyszögletes udvar közepén. Körülötte sok apró, névtelen és jeltelen kereszt van. Ezek alatt pihennek a® Urban csendesen elhunyt kartauzi testvérek. Ezt az udvart, amely tehát a mi temetőkertünk, négyszögben futó, fedett folyosó keretezi. A négyszög egyik oldalán van a templom, a capituium-terem és a vendiégház. Szép nagy épülettömb a® egóe*. jA másik hároio .oldalon pedig mi lakunk, szerzetesek. De nem közösen. A négyszögü, fedett folyosóról ajtók nyílnak kifelé. Egy-egy oldalon 10—<1S. Ezeken benyitva, fallal körülvett kis udvarba jutna az ember, ha belépése volna ide. Udvar helyett különben inkább kis kertet mondhatnék. A kert végében parányi házikó áll. Mindnyájunknak ilyen kis birodalma van. Itt folyik a munka: kapálás, öntözés, favágás, tanulás, olvasás és mindenek előtt és főleg az imádkozás. Az imádság embertársaink lelki üdvösségéért---Egy mást sohasem látogathatjuk meg, mint ahogy egymással beszélgetni is csak vasárnaponként, közösen egy félórát szabad, helyesebben kell. Ilyenkor egyibegyülünk és társalognunk kell, mert a legújabb pápai rendelet írja ezt elő. Még nemrégiben ennyit sem érintkezhettünk egymással és gondolhatja, hogy a Szent Atya rendelkezésének milyen fájó szívvel engedelmeskedtek atyáink, akik már megszokták, hogy soha senkivel ne társalogjanak, hanem csupán önmagukba mélyed- jenek... Az étkezés — De nézzük csak a napirendet. Csak úgy vázlatosan irom le. Reggel hat órakor kelünk fel. Ugy-e csodálkozik, hogy olyan későn? Jó! Csak várja meg a levél végét, ott majd megtudja, hogy mikor fekszünk le. Délelőtt 11-ig zsolozsma, olvasás, ima és munka váltakoznak. Ekkor van az első étkezés. A fedett folyosón kiskocsin görgetik a külön tányérokba szétosztott egyszerű ételt. Húst sohasem eszünk, még a legnagyobb ünnepekkor sem. Szeszes italt sohasem iszunk, még a legnagyobb ünnepekkor sem. A főzeléket, kenyeret és gyümölcsöt a kertajtó mellett levő falmélyedésbe teszik, a fráter kis csengővel csendít egyet, azután továbbmegy a következő ajtóhoz. Aki akar, kijön a folyosóra az ételért és beviszi. Sokan azonban 11-kor ezt nem teszik be, ott hagyják az ételt az üregben, mire a fráter visszaviszi a konyhába. Mert sok atya van, aki csupán a második étkezéskor vesz magához valamit, éppen annyit, amennyi a tóét fenntartására, múlhatatlanul szükséges. A második étkezés délután négy órakor van. Viszont egész advent alatt és az egész nagyböjtben csupán ez a délután négy órakor benyújtót egyszeri étkezés van, pénteken pedig egész esztendőn át csupán kenyeret és vizet vehetünk magunkhoz. Legfőbb ideje! Megelégedettsége felett Maga dönt. Motor- kerékpárja gyors, teljeslfő- képes, kitartó, takarékos, kényelmes és ízléses legyen. |*ek az előnyök késztetik Ont arra, hogy az „0<3AR“ kerékpárt válassza. AUTFIT A. (3., PRAHA XII., Rimská u. 20. dqcar ™AZ If-JUSAG SÍIMBŐL1 AZ IF-JUSAG SZIMBÓLUMA A zsotíározás a kartauzi életének lényege — Ne riadjon meg, drága testvérem, nőm olyan kemény dolog ez, mint első pillanatra látszik. Vannak a kartauzi életének sokkal nehezebb megpróbáltatásai. A böjt nem nyom el bennünket, sőt ellenkezőleg, csodálatosan felszabadítja a lelket. Én nem tudom önnek ezt szavakkal megmagyarázni, de érzem magamon, hogy igy van. — Napközben többször összegyűlünk a templomban a közös zsolozsma elvégzésére. Mily szép órák ezek. Itt valahogy megfeledkezünk arról, hogy emberek vagyunk. Végigélvezzük a breviárium zsoltárainak, himnuszainak, homiliáioak minden szépségét. Sohasem hittem volna, hogy ennyi szépség van az Egyház imáiban. Néha végignézek a stallumok sorain s ilyenkor ujjongani szeretnék, hogy én is itt lehetek. Ez a zsoltározás körülbelül kifejezi a ml egész életünk lényegét: szüntelen dicsérni az Istent, dicsérni mindennek a feláldozásával. Imáinkban természetesen nincsen semmi kapkodás, semmi sietés, eleinte szinte zavarja is az embert ez a kimért lassúság. A közös éjjeli karsmádság — Így érkezik el az este és mi este hat órakor Isten nevével ajkunkon nyugovóra térünk. Azért ilyen korán, mert minden este fél tizenegytől háromnegyed kettőig közös karimára gyűlünk össze a templomban. Minden éjjel. Egy egész életen át. Egyszer ön azt kérdezte tőlem, hogy mi a legnehezebb a kartauzi életében. Hát ez. Minden éjjel felkelni. Néha szinte elviselhetetlennek látszik az a tudat, hogy soha az életben nem lesz többé egy nyugodt éjszakám. Soha nem tudom magam egészen kipihenni. Mindig csak félig, mindig csak részletekben. A leghidegebb téli éjszakákon Is, amikor itt miná- lunk néha —20 fok hideg is van. Amikor megszóAz érdekes ember... ELBESZÉLÉS Irta: Rácz Pál Rémülten nézett az újságba. Megállt torkán a kiflivég, melyét éppen le akart nyelni. Letette az újságot és megtörölte a szemét. Nem hitt abban, hogy jól lát. — Lehetetlen — dadogta és egy hajtásra kiitta a csésze kávét. Ismét felemelte az újságot és rábámult a képre. Tökéletes mását látta a saját arcának. A megszólalásig hü volt. Alatta egy név, akinek viselőjét gyilkosság elkövetésével vádpltan, az ^ész világon körözik. Fázni kezdett, pedig nyár volt. A nyitott ablakon át zuhatagban ömlött a veröfény e ő mégis feneketlen sötétséget látott maga körül. — Borzalmas! — sóhajtotta és ideges rángással futotta végig a kép alatti szöveget. — Borzalmas! — ismételte. Nem is messze, éppen ebben a külvárosban történt a bestiális tett. A másik uocában. Ahol a füszere-sné lakik. Jól ismeri őket. Nahát ott valahol. Ismét felvette az újságot és belebámult a képbe, mint a tükörbe. — Tökéletesen magamat látom — Irtózott el és remegő kézzel kezdte keresgélni az óráját. Még- jobban megrémült. — Nyolc óra mindjárt és én még itthon vagyok... Karjára kapta a felöltőjét és beszólt a háziasszonynak: — Lehet takarítani. Hármasával szedte lába alá a fokokat a lépcsőn és nagyot lélegzett, mikor a közeli villamosmegállónál felkapaszkodhatott az utolsó kocsira. A kalauz rajtafeléjtette pillanatra a szemét. Csendes Antal — mert igy hívták — zsebkendőjét a szája elé kapta. Mintha a foga fájna, úgy tett, hogy minél kevesebb lássák ki az arcából. — Kellemetlen ... Kellemetlen ... — mormolta a zsebkendő alatt és minél többen kapaszkodtak fel a villamosra és minél többen felejtették rajta 6zemöket, annál inkább nőtt a rémülete. Egy negyedóra múlva maga se hitt abban, hogy szépszerével eljut a hivatalig. Ez az átkozott hasonlatosság leordit az arcáról. Szemben véle egy ur éppen azt az újságot olvasta. A képe ott Ütyegett az orra előtt a hátrahajlott újságpapíron. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa. De ekkor még rémesebben rajzolódott eléje a gyilkosság, amely nem messze történt a külvárosban, ott, ahol a fii- szeresné lakik ... Zakatoló agya már átélte az egész bünhalmazt. Mintha csak ott lett volna és látta volna... vagy mintha maga lett volna a tettes ... — Milyen ügyesen csinálta — állapította meg magában és hirtelen áttörte magát a zsúfolt kocsin, hogy el ne vétse a megállóhelyet, amely hivatalához a legközelebb van. Pillanatra levette zsebkendőjét arcáról és úgy érezte, hogy a kocsiban szorongók közül valaki erősen a szemébe bámul. — Kérem csak! Kérem... — kiáltották utána, de Csendes Antal összeborzongva futott a hivatal felé, hátra se nézve, mert már csak azt várta, hogy mikor nehezedik vállára egy rendőri kéz... Elkésett. Már mindenki a helyén ült. Szomszédja hozzáhajolt és úgy súgta: — A főnök már érdeklődött utánad, hogy itt vagy-e. Csendes Antal fejét vállai közé huzva hajolt az akták fölé. A főnök ismét megjelent a küszöbön. Csendes Antal félszemimel jól látta, hogy az újság a kezében van. Olyan érzése támadt, mintha sülyedne alatta a szék. Olyan jó érzés volt... Minden mozdulat nélkül eltünhetik főnöke szeme elöl... A főnök fiirkészőleg nézett rá. Tekintete vallató volt. Csendes Antal már-már elkiáltotta magát: — Főnök ur, nem én voltam ... De a főnök szó nélkül visszament. A harmadik asztalnál egy hivatalnoktársa csak ezt várta. Felugrott és odasietett hozzá. Kezében az újságot lobogtatta. Vigyorgó arccal tartotta elébe: — Nézd csak! Itt a képed! Kárörvendőn nevetni kezdett. — Pistuljak meg. ha nem te vagy! No, nézzétek, fiuk! Csendes Tóni... Csak a neve más. Sértetten ugrott föl: — Kikérem magamnak ezt az összehasonüiágtl lal a harang, mi felkelünk és meggyujtjuk kis mécsesünket, mert villany nincs nálunk. Indulunk a templomba. Másrészt nem is gondolja, hogy milyen felemelő látvány, amint minden kis házikóból kilép a fedett folyosóra egy-egy fehérkámzsáa barát, kezében lámpás, rákanyarodik a négyszögletes folyosóra és sietve megy a templom felé. A misztikus éjszakák — Én nem tudom önnek ezt szavakkal megmagyarázni, de minden fáradsága mellett van ezeknek az éjszakai virrasztásoknak valami végtelenül vigasztaló és fölemelő hatása. Az mindig boldogság, ha tudja az ember, hegy nagylelkű az Istennel szemben. Engem aztán még az is különös módon felemel és lelkesit, amikor igy éjjelente a 80—90 éves aggastyánokat is látom a templom felé csoszogni. Ilyenkor úgy elszégyelem magam a pillanatnyi gyengeségemért, hiszen erős vagyok és fiatal. És higyje el, kedves testvérem, kell, hogy ezekben a legnagyobb fáradságokban is sok öröm legyen, különben nem bimók el. Aki számára ez a nehéz éjjeli virrasztás nem hoz vigasztalást és boldogságot, ki is lép közülünk* — Maga a zsolozsma lassan, kimérten megy. Mindenki előtt kis mécsese, A templom hajója homályba vész. Az ősi gregorián-dallam a maga szinte tulvilági szépségében bontakozik ki. Időnként mélyen meghajlunk, sőt több ima közben egészen az arcunkra borulunk és igy maradjunk néhány percig. A fáradt testben szinte érezzük a vidám, boldog lelket. Ilyenkor olyan könnyen megy minden ... — Háromnegyed kettő tájban újból aludni térünk . . , — Ilyen a kartauzi szerzete® egy napja* Sok fáradságot, de még több örömet rejteget . . . Egyikük arca elnyúlt. — Hát már tudod? — Igen, láttam! . — No és mit szólsz hozzá? — Fatális hasonlatosság ... Körülállták és úgy szemlélték, hol a képei, lm! őt magát. — Szédületes — mondta valaki. — Egyedülálló a kriminalisztika történetéiben — lelkendezett a másik Egy öreg napidijas a fejét csóválta. — Hogy valaki ilyen hírnévre tegyen szert---Cs endes Antal rábámult. Erre eddig nem is gondolt. Eddig az egésznek csak a kellemetlen, a ré- mületes oldalát látta. A napi szenzációk világában ez is valami. A gépirónő — akinek eddig eredménytelenül udvarolt — hozzádörgölőzött, mint a macska. — Hol fog ma este vacsorázni? Csendes Antal köhécselt. — Még ... még nem tudom, hol... — Azt elhallgatta, hogy csak otthon szokott egy kis felvágottat, meg teát, amit a lakásadónője főzöget. A lány — Mici — mert igy hívták, a szeme közé mosolygott. Ajka kettéfeslett és rendes fehér fogai harapósán villogtak. Csendes Antalt valami sohsem tapasztalt melegség öntötte el. — Este várjon meg otthon — súgta Mici és megszorította a kezét Boldogan viszonozta a szorítást és a leány szőke arca angyali fényességben ragyogott előtte... Déltájban a hivatalfőnök magához csengette. — Na most mi lesz? — kérdezte valaki hangosan. Senkise felelt rá, csak Mici ismételgette: — Érdekes ember, igazán most érdekes ember... A hivatalfőnök barátságosan mosolygott a meg- ( rémült hivatalnokra. — Nincs semmi baj, csak arra kérem, maradjon pár napig odahaza, mert — amint látja — pillanatnyilag igen kellemetlen helyzetbe kerülhet, ami elvégre nekünk se érdekünk... Hiszen tudja, az újságok mindent felfújnak. — Igenis, nagyságos uram — hajolt meg Csendes Antal és kihát*ált a párnázott ajtón. Kívül ismét megrohanták. — Mit mondott? Mit mondott? Csendes Antal kedvetlenül vonta a vállát. — Eb, hagyjatok békén,... szabadságot kaptam... A Mici szeme felragyogott. — Nagyszerű, nagyszerű ... Tehát este.., Várion meg ötübon.,. Ott leezek«#í s~ súgta ismét á
