Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)

1937-03-28 / 72. (4218.) szám

20 <K«<CT-7V\AC^aRHTRLaR 1937 március 28, vasárnap* Szeredai G. Károlyt NAGYPÉNTEK A szenvedés malmában őrlődöm tiszta lisztté (M Tüzes fogókkal tépnek még a vágyiak S megmarcangoltan, roskadva kitárom Két reszkető karom a boldogság felé, De érzem már: az üdvöt mindhiába várom, Hiú a harc, a cél Itt el nem érhető. Egy messzi temetőben van már elültetve Az én éltem virágra: a legszebb rózsatő ... lkat más országokban is ápolni kellene. Magok­ban foglalják ezek életképes csiráit a valódi tartományi autonómiának, amely nélkül sem politikai, sem polgári szabadság nem tarthat soká, magokban foglalják egyúttal a reformké­pességet is, amely nélkül minden emberi intéz­ménynek satnyulnia és pusztulnia kell. Különö­sen a választási alapon nyugvó megyék bizo­nyultak az autonóm szervezet valóságos pallá­diumának. Ebből lehet megmagyarázni a ma­gyarnak régi alkotmányához való ragaszkodá­sát és az annak védelmében kifejtett erélyessé- gét. A magyar nem élhet, nem lehet boldog a bürokrácia alatt. E részben különbözik legin­kább más európai nemzetektől, például a fran­ciáktól is, kik hivatalnokok és rendőrök tanácsa nélkül alig moccannak. Nem inkább követendő a magyarok példája, mint a franciáké?" Palackynak politikai felfogását, amely nem­zeti érzéséből és történelmi tanulmányaiból eredt, ismerték Magyarországon és mindamellett meghódoltak nagy szellemének. Az Akadémia tagjául választotta és amikor meghalt, egy tel­jes órát szentelt emlékének. Zsilinszky Mihály emelkedett szellemű beszéde búcsúztatta. „A megpróbáltatás nehéz napjaiban Palacky nem volt a mi barátunk, — mondotta, — po­litikai eszméi ellentétben állottak hazánk szent aspirációival, de ez nem akadályoz bennün­ket abban, hogy hiven tüntessük fel őt an­nak, aki volt, tudniillik példányképe a fá­radhatatlan munkásságnak, buzgó keresője az Még lázongok te ellened, ó, sors, Mert súlyos öklöd úgy a porba sújtott, Hogy nincs erőm már fölkelni és menni, Pedig hány vétket kell még jóvátenni, Hány munkanap akar még rámvirradni — És annyi vérző szivet kell megsimogatni! De néha, hogyha halkan zeng a szél S másoknak tavaszmeséket mesél, Oly jó pihenni, nem vágyni s nem remélni! Nyugodni mindörökre. Nem élni, ó, nem élni, Csak ezt sóvárgom. Végzet, álomitalt tölts! Lehullni volna jó, mint túlérett gyümölcs, így vergődöm, irányt és célt veszítve, Imát és átkot hörgők s nincs, ami megbékltne. Még nem tisztultam meg, még verekszem és vérzem, De közel vagy már, Jézus, szent sziveddel, érzem. Utam még éjsötét, de Tehozzád vezet, Nagypéntek után jőnek a Husvét-reggelek. koztak Vele és kihirdették az ostromálla­potot. Most már éppen ezen intézkedés kön vetkeztében előkelő szalonokban divatost beszélgetés tárgya lett Rivolutioni és forra­dalmi hóbortja, hiszen felette érdekes ötlef volt a fent és lent kicserélése. A szalonok versenyezni kezdtek Rivolutioni jelenlété* ért és a nagy férfin nem kérette magát, da­colt a veszedelemmel, nem törődött az os­tromállapottal és megjelent a felső tízezer köreiben, hogy tanítson és felvilágosítson. Tette ezt pedig olyan meglepő eredmény­nyel, hogy az előkelő családok egymás­után csatlakoztak hozzá s elméletének gya­korlati terjesztői lettek: a fejenjárók belát­ták, hogy igenis, az ember járhat a lábán, sőt ez az újítás hatalmas előnyökkel jár. Persze, voltak az uj tannak ellenségei is: a cipészek és a szabók céhe vonult fel el­lene elsősorban. A céhek elnökei nagygyű­lésen kijelentették, hogy minden esztétikai és etikai szemponttól eltekintve az újítás, amely ellenkezik minden józan emberi ész­szel, a céheket tönkretenné. Az üzemeket át kellene alakítani, amit anyagilag alig bír­nának ki. A cipészek nem tudták elkép­zelni, hogyan .festenek majd cipők az ember lábán, a szabók meg borzadva gondoltak az uj ruhára, amelynél a fent lent van és a lent fent. A céhekhez egyéb szervezetek is csat­lakoztak, akiknek nagy befolyásuk volt a kormánynál, de minden intézkedés és szi­gor ellenére a mozgalom egyre terjedt, Ri­volutioni teljes győzelmet aratott. A forra­dalmi eszme most már mindenütt felütötte a fejét, sőt az uccára merészkedett és így történt, hogy a főváros előkelő helyein hir­telen elszánt emberek jelentek meg, akik a lábukon jártak. Ha elfogták az egyiket, tiz akadt a helyén és a konzervatív fejenjárók és forradalmiak közt nem egyszer nyílt ősz- szeütközésre került a sor. Ezeknek persze sok lábsebesülés volt a következménye, mert a felfegyverzett lábonjárók kímélték a fejenjárókat és kalimpáló lábaikba lőttek. Egy évvel Rivolutioninak az országba való jövetele után, pontosan azon a napon, amelyen a kapus beengedte őt a fővárosba, a lábonjárók riadót fújtak az egész biroda­lomban és döntő rohamra indultak az ősi itradició ellen, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Mialatt a fővárosban még eldön­tetlenül tombolt a harc, a miniszterelnök a császári palotába sietett. Mint jó és előre­látó diplomata ő már titokban rég megta­nulta a lábonjárást és így nem is esett bán- tódása: részben a lábán, részben a fején járva sikerült bejutnia a császár színe elé. A császár ilyenkor dolgozószobájában szo­kott tartózkodni, de amikor a miniszterel­nök ott nem találta, keresésére indult. Láb­ujjhegyen osont végig a termeken, aztán a kulcslyukon benézett a császár legintimebb magánszobájába. Olyan látvány tárult elé­je, hogy fojtott kiáltással visszahőkölt: a szoba közepén koronázási palásttal a vál­lán, fején a koronával két lábán állt a csá­szár és mialatt az első lépésekben gyako­rolta magát, kardjával csapásokat oszto­gatott jobbra-balra. A miniszterelnök csen­desen belépett. Ebben a percben fordult meg az uralkodó. Amikor meglátta minisz­terelnökét, elmosolyogta magát. Szólni akart, de az uccáról pokoli orditás hallat­szott fel. Az ablakhoz siettek és látták, hogy a győzelmes lábonjárók elöntik a pa­lota előtti hatalmas teret. A miniszterelnök habozás nélkül lecsatolta a fejéről azt a saruhoz hasonlatos bőrsapkát, amelyet min­den fejenjáró használt és széles mozdulat­tal ledobta a hömpölygő emberáradatba. Aztán kitárta az erkélyre vezető szárnyas­ajtót és a császár, koronával a fején, pa­lásttal a vállán a saját lábán kilépett az erkélyre és megmutatkozott a népnek. A nép örömrivalgással fogadta az uralkodót, amikor igy látta őt. Rivolutionit nemesi rangra emelték, meg­kapta az ország legnagyobb rendjelét, ame­lyen a „Lábadon járj — fejeddel gondol­kozzál!" mondás volt bevésve, majd kan­cellárja lett a birodalomnak, amelynek tör­ténelme újra kezdődött. Az ország szépen fejlődik, a Kínai Falat régen lebontották, seregestül jönnek-mennek az idegenek: va^ lóban a lábukon. A kancellár pedig elren­delte, hogy minden fontos tanácskozás és minden beszéd ezekkel a szavakkal kezdőd­jön: „A láb arra való, hogy rajta álljunk és vele járjunk. A fej más célokat szolgál. Állítsuk minden körülmények közt lábun­kat a fejünk szolgálatába." Hosszabb idő és hiábavaló küzdelem után ehhez még a cipészek és a szabók céhe is kénytelen volí alkalmazkodni s ezen utolsó ellenállás utált a fejenjárók birodalmában most már min­denki a lábán jár, még azok is, akik nem értik, mi ebben az újítás és mért kell ennek fyjy lenni. , igazságnak, rajongó védője a cseh nemzeti­ségnek és fölként bajnoka a tudománynak. ö volt a cseh nemzet Széchenyije és Deákja." A cikkíró itt el is hallgathatna, de Palacky karakterisztikus, szép betűkkel irt leveleit, ko­moly alapossággal irt tanulmányait forgatva ön­kéntelenül merülnek fel benne a gondolatok szá­zai ... A magyar tudós társaság tagjának vá­lasztja és megszenteli annak az emlékét, aki a magyar nemzet politikai törekvései ellen küz­dött ... A politikai felfogások éles ellentéte da­cára a legbensőbb és leggyakoribb kapcsolat áll fenn magyar tudósok és Palacky között. Ma­gyar müvek cserélődnek ki cseh könyvekkel. Cseh tudós segédkezik magyar történelmi kér­dések felderítésében ... Mi volt ez, Istenem, milyen idők, emberek? Palacky kéri és várja a könyveket, a Magyar Tudományos Akadémia kiadványait, Teleki ötkötetes müvét a Hunya­diakról s a töbibeket... És az a tudós társa­ság, amely Palackyt tagjául választotta, amely egész sereg külföldi, köztük szláv tudósokat tisztelt meg tagságával, az az akadémia, amely a háború alatt és a háború után, amikor a gyü- lölség árja öntötte el Európát, nem követte a nagy nyugati nemzetek példáját és nem törölte tagjai közül az egykori ellenségek fiait, az az akadémia, amely csupán a Palaciky által is is­mert és elismert célt szolgálja: a nemzeti nyelv és irodalom művelését, most nem küldheti ki­adványait Szlovenszkóra, mert tiltó rendelkezé­sek akadályozzák ebben. Palacky szarva és példája mutatta meg, hogy szükség van a Duna-medencében a közös tu­dományos munkára, szükség van a vélemé­nyek szabad kicserélésére, az egymás meg­becsülésére akkor is, ha a felfogások és néze­tek nem egyeznek meg. Mert ez a haladás és a közeledés egyetlen út­ja ... Ezért idéztük meg Palacky szellemét le­veleiből és politikai hitvallását magában fogla­ló „Idea státu Rakouského" című munkájából. VYN. Leszek egy szent tavasznak áldott felejtésfája, Mely viharban és fényben halk zsolozsmákat zeng, Vigaszt nyújt vaknak, vertnek, elesett szenvedőnek, Törzse fekete földben, ágai égbe nőnek, — így áll idők mesgyéjén, csendben, örök-lemondón S megtépett koronáján Isten békéje leng. (Mese a gondolkodásról) Irla: Neubauer Pál „Eüenségemkkel keresztény- télén módon bántunk" Az anglikán egyháznak vezető férfiai nem­rég egy nyilatkozatot tettek közzé, amelyben a jelenkor fontosabb eseményeivel szemben állást foglalnak. E nyilatkozatban többi közt a következők olvashatók: „Azt hisszük, hogy a mai nehézségek meg­oldásának egyetlen lehetősége abban áll, hogy a kereszténység alapelveit a tizenegye­dik órában úgy belső, mint nemzetközi pro­blémáink terén alkalmazásba kell vennünk. A bennünket fenyegető veszedelmek nagy része közvetlenül arra a kereszténytclen eljárásra vezetendő vissza, amelyben ellenségeinket a világháború után részesítettük. Az újkori tör­ténelem legfontosabb tanulságait menthetjük abból, ha a bunháboru befejeztével Délafríká- ban követett eljárásunk eredményét összeha­sonlítjuk azzal a móddal, ahogyan Versailles- ban Németországgal elbántunk." A németországi lapok élénken foglalkoznak ^ nyilatkozattal, mely egyenértékű a teljes be- femvr óseel.0„ Baldwin angol miniszterelnök egyik beszédében azt mondta, hogy az emberiség megőrült. A kis birodalmat a Kínai Falhoz hasonla­tos magas hegyek választották el a világtól; lakosai nem tudták, milyen a külvilág és miként élnek azok az emberek, akik nem tartoznak a birodalom fennhatósága alá. A császár közkedveltségnek örvendett és a parlamenttel teljes összhangban uralkodott népe fölött. Igaz, hogy a kis birodalom tel­jes elszigeteltségének egy nagy hátrányt köszönhetett: lakosai a fejükön jártak. Ez igy volt évezredek óta és senki sem tudta, hogy más népek kivétel nélkül a lábukat használják fel arra, hogy a föld útjait rój- ják. Ha két ismerős az uccán találkozott, kissé megrázták ég felé irányított lábszárai­kat s ez volt a szives köszöntés bevett for­mája. A fej és a két kéz igen szellemesen megszerkesztett triciklit kezelt, amelyen gyorsan gurult tova, aki erre gyerekkora óta be volt állítva. Ennek az országnak minden történetírója könnyűszerrel bebizonyította, mennyi előny származott ebből az ősi szo­kásból és milyen boldogak voltak a kis bi­rodalom lakói, a fejenjárók. Ebbe a harmóniába botlott bele Erazmus Rivolutioni, a világjáró humanista, aki ka­landos utazások után elvetődött a fejenjá­rók birodalmába. Először a Kínai Fal ha­talmas, zárt kapujához érkezett. Addig ráz­ta a kilincset, amig a kapus megjelent és Rivolutioni két, az ég félé meredező láb­szárral találta magát szemben, amelyek barátságosan kalimpáltak feléje. — Ember, megőrültél vagy részeg vagy? — förmedt rá Rivolutioni. — A nagy kapu őre vagy és világos nappal a fejeden jársz? —’ Ugyanezt kérdezhetném tőled, ó nyá­jas idegen — felelte a kapus. — Mert ám­bár világos nappal vagyon, a lábaidon jár­kálsz, mig fejed az ég felé mered, mintha erősen kapatos lennél, Szó szót követett. Sehogysem értették meg egymást. Végül is a kapus, aki békés és filozofikus hajlamú ember volt s akit ép­pen ekkor leváltottak, az idegent meghívta a házába, legyen a vendége, Rivolutioni a bámulattól egyetlen szót sem tudott szólni, amikor átlépte vendéglátó gazdájának a küszöbét. A kapus felesége és gyerekei hoz­zá hasonlatosan a fejükön járkáltak, kedve­sen invitálták és a földön terítettek számá­ra. A feketénél Rivolutioni kissé magához felfelé irányul. Most a kapuson és család­ján volt a sor: nem győzték hallgatni az idegent és borzadva vették tudomásul, amit elmondott és ami valóban a legnagyobb mértékben forradalmi volt. A kapus vitába szállt vele, elővette a fejenjárók birodalmá­nak történetére vonatkozó legrégibb okmá­nyokat, lábaival egy diarabig lapozgatott ben­nük s hiánytalanul bebizonyította, hogy még a legrégibb kútfők sem tudnak az ilyen for­radalmi megmozdulásokról: itt ősidők óta mindenki a fején járt. „Láb vagy fej?" — ez volt a vita tárgya, amely egész nap s egész éjjel tartott és reggelre a kapus meg volt nyerve az uj ügynek. Felesége és gyerme­kei hiába könyörögtek neki, hogy ne csá- bittassa el magát, hiszen elveszti állami ál­lását, a kapus, filozofikus hajlamú em­ber, nem tágított, mert meg volt győzve. Fogta magát, letépte a ruháját és forradal­mi mozdulattal a talpára ugrott. A nap ép­pen ekkor bukott elő a magas hegyek mö­gül és a kapus karjait kitárva olyan kiál­tással köszöntötte az izzó korongot, ame­lyet először látott igy, mint a hellén vándor a tengert. Most már felesége és gyermekei is követték a példát s mind össze-vissza ki­áltoztak a nagy boldogságtól; valóban az idegen csodát müveit: lábukon állottak, szemtől-szembe egymással! Az asszony és a két idősebb lány nem tudott betelni vele, amikor helyet foglaltak egy fatörzsön és először életükben kecses mozdulattal ke­resztbe rakták a lábukat. Mialatt a ravasz Rivolutioni előadta a lábonjárás elméleté­nek legelemibb pontjait, az asszony és a leányok minden tanítás nélkül, szinte per­cek alatt megtanulták az uj kokettálás min­den csinját-binját és harmonikusan riszálták magukat a jövevény előtt. Ezen a reggelen vette kezdetét az uj szekta terjeszkedése: a forradalmi megmoz­dulás, amely hamarosan az egész kis biro­dalomban elharapódzott. Leghívebb ter­jesztői és lelkes harcosai persze az asszo­nyok voltak. Rivolutioni, aki a női nem számára eladdig Ismeretlen újításokat ho­zott és az asszonyok ámulva tapasztalták, mi mindent köszönhetnék neki, koronázat­lan királya lett a birodalomnak. A nagy embert bálványozták, ujjongva ünnepelték. Végre a birodalmi kormány is tudomást szerzett az uj és veszélyes mozgalomról, amely könnyen felforgathatta volna fiz or­szág ősi rendjét. Várakozó álláspontra hé­tért az ámulattól és elmondta, hogy az is-| lyezkedtek, akik a birodalom sorsát intéz­őmért világ minden táján fordítva van: ottjték, de amikor túlzottan elharapódzott a A? emberek a lábukon járnak és a fejük J mozgalom, éjjeli - minisztertanácaon fojjlal­..«

Next

/
Thumbnails
Contents