Prágai Magyar Hirlap, 1937. január (16. évfolyam, 1-25 / 4147-4171. szám)
1937-01-01 / 1. (4147.) szám
6 ^mgmMag^arhtrlac 1937 január 1, péntek. A kassai városháza újéve: tömeges előléptetés Betöltötték a közmüvek két mérnöki állását Kassa, december 31. (Kassai szerkesztőségünktől.) Kassa város képviselőtestülete szerdán délután öt órakor Maxon Milán polgármester elnökletével tartotta rendes havi ülését. A tárgysorozat első pontjai között szerepek azoknak az uccajavitásoknak a kollaudáilási eredménye, amiket annakidején a munkakölcsönből felvett másfél- millió koronából végeztetett el a város. Tizennyolc uccát és teret aszfaltoztak ki, illetőleg hoztak rendbe 1,490.000 korona költséggel s az erről szóló jelentést a képviselőtestület egyhangúlag vette tudomásul. Ugyancsak egyhangúlag járultak hozzá ahhoz is, hogy mindazok a városi tisztviselők és alkalmazottak, akiknek az évi fizetése nem haladja meg a 18.000 koronát, fejenként 150 korona tulóradijat kapjanak. A városi munkások ugyanezen a címen 100 koronát kapnak fejenként. A városi közmüvek részére egy uj generátort rendelt a képviselőtestület 81.000 koronáért. A továbbiak során megejtette a képviselő- testület a közmüvek megüresedett mérnöki és vizmesteri állásaira kiirt választást. Maxon polgármester ezzel kapcsolatban azt a javaslatot tette, hogy mivel Gerhad Kálmán főmérnök halálával egy másik mérnöki állás is megürült a városi közmüveknél, a képviselőtestület a kiirt pályázat alapján töltse be egyidejűleg mind a két mérnöki állást. A képviselőtestület egyhangúan hozzájárult a polgármester javaslatához s ilyen értelemben ejtették meg a választást, melynek eredményeként a két mérnöki állásra ifj. Gerhard Kálmánt, az elhunyt Gerhard főmérnök fiát és Mráz Viktort, a vizmesteri állásra pedig Coíumby Andrást választották meg. A képviselőtestület ezután a városi tisztviselők és alkalmazottak előléptetését intézte el. Többek között előléptették Barcs Lajos városi tanácsost főtanácsossá, dr. Ujlaky Ede közig, főbiztost, Blanár Zoltán közig, főbiztost városi tanácsosakká; dr. Valkay Lajos, dr. Boross Kálmán és Herditzky József városi közig, biztosokat főbiztosokká; Som István, a nyurga költő, szerencsére eljutott már odáig, hogy real.zálhatta lobogó képességeit Határozott nyereség volt ez az ő szempontjaiból, mert élhetett; hogy az utókorra nézve milyen nyereséget jelentett, ennek értékelésével Som István foglalkozott gyakorta, enyhén szólva kedvezően. Dehát fő, hogy felfedezte a pénzmag lelőhelyét. Régente ugyanis, az ifjontibb esztendőkben, amikor szivből lelkesedett és leikéből kidobbanó verses történelmi drámáival itt-ott, sőt nem is itt-ott, de mindenütt jelentkezett, ahol már ilyesmivel bekopogni lehet és szokás, megrendítő következetességgel tárták eléje a valót, a nagy eoihát, nem és nem; irgalom, uram — mondták végül is, mert Som István költőben faj ihatatlan u] izzottak az ambíciók. Azaz nem ment le egyhamar a nyakáról. Tudott várni és tudott meggyőző erővel értekezni. Havonta négy lektort és két színházi titkárt nyüti el. Tudott esengeni, hévvel fellépni, várószobákba visszahúzódni, merengeni, deklamálni, aszíalra- csapni és uj terminusba belenyugodni egyaránt. Annyi szívóssággal, amennyit ő fejtett ki, mások hat gyárat, vagy kisebb gyarmatot alajp'tottak De a lektori és t.tkári falanxok mégis megélték szegény Som Pistát, huszonnyolc versbefoglalt dráma és vagy húsz tucat hasonszenvi óda hírnév szomjas előállítóját. Tekintettel arra, hogy a kávéházi lét nem old ható meg tartósabban készpénz nélkül, nem is szólva arról, hogy a feketén kívül vannak még egyéb múló követelmények is a földi vegetációnak. Som egy napon helyeslőén bólintott, amikor egy asztalához ült cipőkereskedö megkérdezte, ima-e gyártmányainak dicsőítésére csengő rek ámsorokst. Som István beállította ihletségét a sevTÓcipóre és a verssorozat megfelelt. Talán mondanunk sem kell, hogy kehiében, akkoron, egy világ omlott össze. — Hahaiha! ... — vágta le keserű, rázós kacajjal a ceruzáját, amint a lábtyü-antológia uLolsó darafonnaBHBDBBBEHnniK«B dr. Péterffy József, Balcsik János, Brosch Rezső, Wagner Jenő és Dobosffy Aurél városi titkárokat főtitkárokká; Czmár Ede műszaki adjunktust műszaki titkárrá; Schesz- tág Miklós és Meravy Győző műszaki asz- szistenseket pedig műszaki revidensekké. Ezenkívül huszonhat kisebb tisztviselőt és alkalmazottat léptetett elő a képviselőtestület. Végül Hascsák József városi irodaigaz- . gatót, Schallerné-Szontagh Hona zeneiskola lai tanárnőt és Baranyi János altisztet 1937 ■ julius H hatállyal a képviselőtestület tartós : ; nyugállományba helyezte. jával is elkészült. — Én Som István, itt tartok, ez jó, itt tartok, hahaiha ... Aznap sok el lágyul ássál kotorászott a fiókjaiban. Elővette, simogatta, olvasgatta hamvukbaholt drámáit. Pár dörgedelmes részt el is szavalt, hogy aztán egy-egy keserű kacajjal átváltson az álomvilágról a valóra. — Majd az utókor! — töltötte meg mellét daccal és haragos levegővel. — Az utókor majd sirhat a sevrókon... No persze, persze, dehát a cipökercslceoö mégiscsak legombolta a pengőcskéket. A peng öcs kék szokatlanul csörömpöltek a mellényzsebben és ki hinné, egyenesen meleget árasztottak. Két héttel később egy konyhahutorgyár tulajdonosa fogta meg Som István kabátgombját: — Maga egy ügyes költő, olvastam a cipöverseit. Hát ilyesféle kell most nekem is. De tudja, jól bongjanak azok a sorok, Som ut. Ért engem, ott, a sorok végén, izé ... Pár viccet is tehet bele, csak az a fontos, hogy a közönség megjegyezze, hogy a Hudák-féle konyhabútornál nincs jobb. A hokkedli-lira határozott el smerést váltott ki a rendelőben. Som szép kinrimeket halászott öcsre. Ez aztán a konyhakredenc; Sziv-utca 103, Hudák Ferenc — efféléket. Hudák ur igen örült és megígérte, hogy a körben is szólni fog. A röppenő évek Som Pistát rásodorták erre a pénzzéváltható műfajra és amilyen mértéké"n vívta ki a rendelők elismerését, olyannyira gyarapodot- sajátos készsége. Egyenesen könnyedségszámba ment megdallania egy kalapost, képkeietezőt vagy ciánvállalatot és ha szerényen is, de a múzsa kapi- talisztikusan kegyes volt számára. Sőt... szép az élet mégiscsak, na. Egy napon, úgy bizony, levele érkezett Som István iró urnák. — haihih — mosolygott derűsen, amint bonto gáttá a kopertát —, hadd lám, milyen józan szakma kívánja pengőkre váltani csapongó lírámat? Igen tisztelt vendégeinek boldog újévet kivárt Stubnya Ferenc vendéglős Bratislava-Pozsonz, Mifiálx-u.5 Ám amint kitárta a levelet Som 'és belecsörtetett tekintetével a gépirt sorokba, egyszeribe- kipirult a halántéka és szive tuldobogást kezdett a kebelében. A Szaturnusz Irodalmi Vállalat igazgatója irt neki, hogy egy -sürgős megbízás ügyében haladéktalanul keresse fel. — Ah, tiszta költészet, múzsák és irodalom — mondta Som és állóhoz nyúlt, hogy borostái elég kurták-e egy ilyen látogatást illetően?/ A Szaturnusz igazgatója összeütögette ujjai hegyét beszéd köziben: — Kérem, igen sürgős dologról van szó. Drámai versek egy élőképes matinéra. Valami kis defektus támadt az elők.szitett anyagban és a lekto xrk önt ajánlotta, mint e műfaj termékeny művelőjét ... ha elvállalja ... — Készséggel, szivem minden melegével — su gárzott Som. Az igazgató elmagyarázta, hogy miről van szó, aztán hozzátette: — Hanem holnap délre kell. — Meglesz. — Helyes — nyújtotta kezét az igazgató — és ismétlem: dübörgő líra, uram, poézis és lendület... várom tehát. Som k csattanó örömmel robogott le a léposőház- ban. Van még elégtétel a világon! Egy csomó papirt és két skatulya cigarettát vett magához. A kávéházba úgy lépett be, mint Cézár a cirkuszba. — Ne zavarjanak! — bujt meg egy sarokülés díványán — Feketét és csöndet kérek ... A kávé után rágyújtott, kiiga'gttta a papirck elcsúszott kvadr-átját, aztán ceruzájával ráhajolt minden költők sima humuszára, hogy elvesse gyönyörű gondoLatbukétájának magvait. Imi kezdett. Lobogva futott végig a papíron a ceruza. A második sor végén aztán meghökkent a grafit. A sor végén egy kinrim jött ki— Eh — markolt a tincsei közé Som István és elölről kezdte a tirádát. De a nyelve megint csak kinrimre állt rá. A Hudák-féle költészet szógyötrő módján. Éjfélre húsz gyűrött papír borzolődott a költő vizes tálcáján, nem ment a dolog, semmiképpen nem ment. Másnap Szaturnuszák hiába várták a költőt. Som a lejáró terminus időpontján egy keserűt legyintett és valami olyasfélét mormogott, amit egy múzsa se tenne az ablakába. CscJk mwzsávol Irta: Undi Imre — Az ám, hatalmas és nagyhírű, — büszkélkedett Dagistcus. — Hízelgő, hogy ti, nagyerejü langobardok, ti hosszuszakállu, harcban edzett, bátor s nemes férfiak elismeritek az én kegyelmes parancsolom nagyságát. *. Bizony, mondom nektek, sok népet leigázott ő. Még a magját is kiirtotta a rabló, rakoncátlan gótnak. *, Apádurad, a hatalmas Audoin király, a jó Isten nyugosztalja haló porában, ő segítette meg benne* Hasonlóképen győzedelmeskedett Sinduald, a brentek nagy ki- volt Sinduald, pedig az én kegyelmes uram kedvelte és sok jótéteményben részesítette. De mert uralkodni kívánt, hát foglyul ejté és egy sudár fára felakasztotta* — Az Alemanniából való Buccelinusról beszélj! — biztatta egy öreg langobárd* — Te hallottad a hírét?... ó nagy harc volt, amit ellene vívtunk. Magam is résztvettem a csatában Tannetumnál, ahol Buccelinus otthagyta a fogát *.. Mindenkit legyőzött az én kegyelmes uram, aki lázadni mert Itália szép földjén. Minden ellent legyűrt, aki túl merészkedett az Alpokon ♦ ♦ ♦ De téged Alboin király és híveidet tárt karokkal vár. — Sok az irigye a te uradnak — vetette közbe Alboin óvatosan* —• Mond úgy hatalmas király: sok a besúgó és az áruló — szólt bedagadó nyelvvel Dagisteus, Alboin nagyot ütött az asztalra. — Nagy dologról beszélünk, Dagisteus. Hagyd a köntörfalazást és beszelj nyíltan... A heréit kutyaszorítóban van. Segély kéne, ugye? Az én fiatal erőm, erős hadjaim, mi? Erre felelj!.. ♦ Hogy én teremtsek rendet? így beszélj! Néhányan felugrottak és pallosukkal csapkodtak. — Úgy van!... Az ellenségről beszélj, Dagisteus! — Csend! — parancsolt Alboin. A langobardok leültek, hallgattak darab ideig és nagyokat ittak, A szolgák uj tálakat hoztak, csipős levest mertek a tányérokba. « — Látod, nem vihetem az embereim bőrét vásárra — mondta Alboin. — Tudnom kell Narses szándékát! Vaktába nem alkuszunk. Dagisteus mámoros szemmel körülbámult. Nézte ezeket a verejté- kesarcu vörös embereket, csupahus toronytestüket és elfogta az iszonyo- dás. Viszolygott a háta, Vad fenevadak. Barbárok! Kegyetlenebbek és falánkabbak Totila nagybendőjü, telhetetlen gótjainál. Egy rohamra, hogy legázolták a virágzó Gepidiát! Láng és vér, irgalmatlan pusztulás, égő föld marad a nyomukban. Ezeket a véreskezü hóhérokat hivja Narses Itáliába! Vége örökre a szép s nyugodalmas latin világnak. Csonkig pusztítják azt a kis kultúrát, amit a hunok és gótok meghagytak! Most ilyeneknek látta őket: szörnyű éhes fenevadaknak, akiket csak az égő föld éltet. Félelmetes uj nép. De övék a jövől Az eszük nem her- vadoz néhány kupátok Milyen élesen és gyilkosán pillant rá ez a király. Kitapintja eleven sebeit Talán igaza is van. Minek takargassa, hogy bajban vannak. Jobb, ha tőle hallják, mint más országjáró fecsegőtők Ahogy újra szétnézett a langobardokon, egyszerre szinjózan lett ■— Ellenségről beszéltek? ♦.. Piha, annyi, mint a semmi! — hetven- kedett — Nem a megsegítés miatt küldött hozzátok az én uram, a nagy tetrarcha. hirtelen csönd lett körülötte és megállt a falánk rágás és poharazgatáfc úgy figyeltek. I II EGO FÖLD REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR m r HARMADIK KÖNYV 45 (FOLYTATJUK) — Az ám, a bosszú miatt jöttem hozzád, felség! Dagisteus szétnézett diadallal és a melle dagadt. Milyen hökkent arccal bámulják! Majd elnyelik, szólni sem tudnak meglepetésükben. A hökkent csöndbe Alboin hangja reccsent: — Beszélj, Dagisteus! Bosszút emlegettél! — Foglald el Itáliát! Vedd birtokodba! Ezt óhajtja a kegyelmes helytartó... Ti láttátok földje gazdagságát... Van egy szekérre való finom bőrmunkám, ékes vasam, bíborom és selymem, ha csudáim akarod, felséges uram. Alboin remegett és izgalmában fújtatva, birkózva lélegzett. A verejték oly erővel tört ki homlokán, hogy a szemébe csörgött. — A csudálkozásból elég volt, Dagisteus. A csavaros beszédből is. Hadd hallom a bosszú okát! Dagisteus elemében volt. Fölfénylett az arca, a bőre kifeszült, ráncai eltűntek, megszépült izgalmában, , — Jól mondád, felséges ur, hogy irigyei vannak a kegyelmes tét- „ rarchának... Árulkodni járnak Bizáncba, A kutyák az* hiszik, hogy üdvösebb szolgálni a gotokat, mint az én parancsolómat... A császárt befonták a hízelgők. Rávették, hogy színe elé idézze, — Narses elment Bizáncba? — Dehogy is ment! — ingatta Dagisteus hevesen a fejét. — Az ő dolga, ha rosszul bánik a latinokkal, üzente a császárnak. Én vittem a levelét Bizáncba. Tetszett szörnyen, hogy a heréit ilyen önérzetes. Mégis csak talpig ember, hogy szembe mer szállani a nagy birodalom urával. Alboin is jóizüen nevetett. — Hallod-e, Dagisteus, én lecsapattam volna a fejedet, ha nekem hozol ilyen pergament. Dagisteus a csuklóját mutatta. Csúnya vörös heg volt rajta. — Csak egy kis láncocskát kaptam. Ember kellett hozzá, aki megemelje ... Itt a nyoma, nézzed csak!, ♦ ♦ De a bitótól idejében szabadultam. Volt egy felesleges erszény aranyam, az megnyitotta a bilincseket* Láttam még Longinust is, akit a császár Itáliába küldött Narses helyébe. Egész Bizánc pokolian mulatott Zsófia császárnő gonosz nyelvén . ♦ ♦ Azt merte mondani, hogy a heréit öltsön asszonyruhát és menjen gyapjút fonni a lányok szobájába, — Hahaha! — kacagtak a langobardok. Majd eldültek nevettük- ben. Emlékezet óta nem mulattak igy. — Hahaha, guzsalyt hajtson a heréit! Asszonyruhába, hahaha! — nevetett az asztal és az egész palota, a pohárnokok, tálakat hordó szolgák és a szabadban pecsenyét sütő szakácsok, a csontra és maradékra váró rabok. A fáklyák alatt táncra perdültek a leányok és sivalkodva, hahotázva keringőztek. — Hát majd fon az én uram olyan fonalat, hogy beléfojtja véle a gőgös c?* i t,z uíláját! — harsogta a vigságba Dagisteus, Nyerítve és bőgve röhögtek erre az asztalnál. Pompás mulatság volt Így civódva és becsmérelve látni a nagyokat, a bálványokat, a nagy császárt és világszép asszonyát, akinek biborpapucsát fejedelmek, királyok csókolgatják. — Hahaha, egy heréit kötelet fon az iateni császárnő nyakárai
