Prágai Magyar Hirlap, 1936. október (15. évfolyam, 224-249 / 4073-4098. szám)
1936-10-14 / 235. (4084.) szám
^i«<2a-MAG^ti-Hna<JSR 1936 október 14, szerda* négyezer koromat, ami jteJleamzö az eddigi ezeré-ny anyagi l-öhietdeégelkfr-e és a PrMKE vezetőinek öanfeláldiozó ömzetlenségéire. Tenmészete- een fflyem ködjtségvetésá éberetek*4 meliiebt mem volna lehetséges a ítóváiLato® feijiődiés és megerősödés. Épp ezért a Wellmann Mihály által előterjesztett uj költségvetés 139 ezer koronás keretet állított fel. Ernaek roaliizáMsáit a közgyűlés aiz uj vezetőségre bízta. Megválasztották az ui vezetőséget Darkó István mélyhatásu beszéde után sor került a napirend utolsó pontjára: az intéző bizottság és a felügyelő bizottság ujjáválasztására. Székely József mint korelnök vezette le a választást. Az előterjesztett jelölés alapján az eddigi diszelnökök, Szvoboda Ferenc és Rohn Sze- ver mellé újabb diszelnöknek Berták Béla református püspököt választották meg lelkes egyhangúsággal. Ugyancsak egyhangúan választották meg a két vezető bizottságot is, amelyekben méltó képviseletet kapott az ifjabb nemzedék is. Az uj országos elnökséget az intéző bizottság első ülésén fogja megválasztani. Székely József lelkes szavaival ért véget a jövő szempontjából sokat Ígérő országos közgyűlés. Német tiltakozás Pár sban a németellenei kommunista propaganda miatt Berlin, október 13. A francia kommunisták vasárnapi elzászi összejövetelein a szónokok többizben rendkivül hevesen megtámadták Hitler német kancellárt és a német népet. Neurath birodalmi külügyminiszter utasította gróf Welczek párisi német nagykövetet, hogy Thorez francia kommunista főtitkár súlyos sértései miatt tiltakozzék a francia kormánynál1. Welczek hétfőn délután végrehajtotta kormányának utasítását* Rövid firenzei napló Irta: Borsody István Ne adj Isten, hogy elinduljon Bolognából a vonat. Késünk, vagy félünk? De végre megyünk. Hol vagyunk? Olaszországban? Alig, hogy elértük a gyorsvonat normális sebességét, belezuhanunk egy alagútba. És megint egy alagút . . . Már újra és — szent Ég! — már negyedórája dü- börgiink a föld alatt s nem tudunk napvilágra jutni. No végre, kint vagyunk. De alig egy pillanatra s máris elveszetten, kábultan megint egy sötét, hosszú földalatti folyosón vágtatunk. Borzalmas és ijesztő,' még eltévedünk és soha többé nem jutunk vissza az édes napfényhez. Kimerültén ettől a váratlanul izgalmas úttól, befutunk Firenzébe. Szimbólikus érkezés ez: mintha sötétbe borult századok tuneljein estünk volna vissza a múltba. Mert Firenze a múlt városa: de nem a múzeumi múlté, — az élő múlté! Az uj vasutat pedig, ahol előbb utaltunk, természetesen Mussolini építtette. Átfuratta a hegyeket, hogy ne csak kerülőkkel lehessen Bolognából Firenzébe utazni. A fasizmus nem szívesen kerülget. Egyenesen nekivág. Legyen az hegy, vagy akármi más . . . Gyönyörű, modern pályaudvar: ez még mindig a fasizmust dicséri. De a legszebb benne, hogy minden modernsége mellett simul a környezetihez: sima, barna homlokzata a firenzei paloták falaira emlékeztet. Vagy csak véletlennel állunk szemben? Lehet, hiszen az olasz renaissance-épitkezés a mi szemünkkel nézve „modernnek*4 látszik. Egyszerű, erős falak. Csakhogy az ötszáz év előtti kétemeletes magasságba ma ötöt építenek. Meg aztán kérdés, hogy mai házaink állnak-e majd ötszáz év múlva . . . Hiába tudtam, hogy Firenze „virágos44. Első este megijedtem tőle. A komor, mogorva falak, keskeny uccák tele voltak kísértetekkel, gyilkosságokkal, összeesküvésekkel, kegyetlenséggel és borzalmakkal. Firenzében elsőnek Machiavellivel találkoztam: az olasz renaissance nagy alakjával, akinek nevéhez fűződik ma bennünk az akkori kor szelleme: a lázas érvényesülés, hatalomvágy, ami nem ismer tapintatot, elnézést, kegyelmet, hanem egyszerűen, könyörtelenül leszúrja azt, aki útban áll. De másnap már nemcsak a nyílt és alattomos küzdelmek színterének éreztem ezt a várost: rájöttem békésebb színeire is. De mi tagadás: az állandóan kisértő borzalom csak akkor szállt el egészen, mikor a tündéri Boboli-kertből tűnődtem Firenze meseszerü panorámáján, meg mikor a közeli Fiescoleban pihentem, a toszkánai vidék bénítóan szép és lágy vonalaiban, csodálatosan gazdag és finom színeiben. Nem könnyű dolog Firenzében nyugodtnak lenni. Mert ennyi művészetet, szellemi és természeti kinc&et nehéz elviselni. Már a borzasztó mennyiség is megzavarja az embert. Megszoktuk, hogy jól elzárt múzeumokban lássuk a „régisége- ket“. A vitrinek, függönyök és üvegtetők alatt ezek az ereklyék ártatlanná, szerénnyé, könnyen halottá válhatnak. De Firenzében minden él, épp úgy, mint századok előtt. Olyan szobrok alatt ül a ténfergő nép a piacokon, amelyeket nálunk kü- lön-teremben, homályban lehet C6ak látni — e öt lépésen túl tilos megközeliteni. Néhány nap után meg lehet szokni a múltnak ezt az állandó közelségét. S ekkor bontakozik ki a város igazi, teljes értékeiben: eltűnnek a válaszfalak múlt és jelen között s ngy érzed, mintha te is láttad volna Savonarola máglya- halá'.át, részed lenne Dante száműzetésében, mintha mai írók könyveit vásárolnád, mikor megveszed Boccaccio Decameronját. És a festők, szobrászok: Giotto, Donatello, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffael — kortársaid. Pedig ők eddig olyan távoli homályban ültek: ott valahol a régi tankönyvek poros és bizonytalan messzeségében. Most egészen természetes, hogy a Me- diciek uralma alatt élsz, mikor elvegyülsz a firenzei nép között a Palazzo Vecchio előtt a Piazza della Signorián. A villamosok, autóbuszok nem zavarnak. Ahol olyan épen él a múlt, mint Firenzében, eltörpülnek a XX-ik század vívmányai és úgy érzed, mintha ezek is úgy mellékesen a XV-ik századhoz tartoznának. Ez bizony inkább képzelhető e.l, m' t hogy a quatrocento, cinquecento alkotásait érethessük — úgy mellesleg — mai korunk termékeinek. Firenze „la Bella41 és az „ijesztő44! Csak rövid néhány sort írtam Rólad, mert a mai újság nem közölhet Rólad többet ... De azért Te örökkévaló maradsz, Firenze I „ (Firenze, október.) AKIK MEGIJEDTEK AZ UTÓKORTÓL Sehogy sem akarta bevezetni a villanyvilágítást egy garammenti község. Kitűnő, jó emberek alkották egyébként a községtanácsot, módos és áldozatkész gazdák a falut, de a villany ügyében megkötötték magukat. Két évig alkudozott már velük a község jegyzője, alkudozott külön a képviselőtestülettel, a tanáccsal, a bíróval a szavazó emberiséggel s a háziasszonyokkal. Mindenkivel külön-kü.ön, akiket illet. — Vezessék be a villanyt, — rimánkodott, — hiszen itt van a fővezeték a falu mellett, nem kerülne összesen nyolcezer koronába, s lesz a községnek nagyszerű világítása. Nem kell baj- lódniok petróleummal, gyertyával, méccsel. Mondhatom, megéri . . . Nem vezetik. Ne adj Isten, nem vezetik! Ha eddig eléltünk méccsel, pet!órjommal, jó lesz ezután is. Nagyapáinknak se volt villanya. Aki fenn akar maradni vacsora után is, menjen el a szövetkezetbe, körégő lámpa lángol ott. Meg sok ( pénz is az . . . Városnak való mulatság. Két évig küzdött a jegyző a községgel. Egyenetlen volt a küzdelem: egy ember ezer ellen. I Már maid a lelkét adta ki, de semmi látszata nem Í velt. Két év múlva elhatározta, hogy még egy utosó kísérletet tészen. összehívta tehát a kupaktanácsot, újra előadta a kérést, de megint csak fejét rázta valamennyi. Nyakas nép ez! — Hát nem vezetik ? — Hát nem ! Háíravetették magukat a székben s úgy néztek a jegyzőre. — Rendi en van. Most tehát mindenki nemmel fog szavazni. Hanem magam elé teszem a községi krónikát, ezt a szép, öreg könyvet, ni. Aki nem- ^mel szavaz, annak a nevét rögtön beleírjuk a f községi krónikába. Hadd lássák a megvakult íj unokák, kik ekenezték a vk’anyt, — válaszolt . meglepő nyugalommal a jegyző. Az atyafiak összenézíek, aztán hümmögni kezdtek Uifent egymásra néz ek, aztán a fekete bőrbe kötött, vastag krónikát mérték föl. Végre i az egyik megszólalt i Í| — Tegye el azt a könyvet. KFogott rajtunk. Í Krónikába akar Írni bennünket ? Hogy az unokák nevessenek rajtunk ? Azt nem! írja föl, hogy bevezetjük a villanyt. Mi megadjuk ! A villany nem okára meg is érkezett a faluba. Úgy megszerették, hogy most nem tudnak nél- H küle élni. (t h y v i) VÍZUMOT (magyart, románt, lengyelt, bolgárt) ige.i t. Előfizetőinknek és Olvasóinknak gyorsan és megbízhatóan megszerez pozsonyi kiadóhivatalunk: Bratiriava, Lörinckapu-ucca 17. II. (Central Passage). Ilyen útlevelek meghosszabbítását is vállaljuk. A többi országba szóló vízumot és meghosszabbítást prágai kiadóhivatalunk eszközli: Praha II., Panská ul. 12. III. — Magam leszek a szószólóm, apám, — szólott lelkesen* — És a legényeim: egy test és egy lélek vagyunk együtt! Alboin intésére nyeregbe szálltak az ifjak. A király Crumerumlg kisérte őket. Ott rövid búcsú után visszafordult Vidám vonulás volt ez a tavaszi friss reggelben. Fegyverzetük tündöklő fényét messzi villantotta a nap. És ők maguk is, a negyven ifjú, csupa tündöklés és túlcsorduló életöröm. A szántókon dolgozgató rabok és a szabadosok nőcselédei kiszaladtak az útra, hogy megbámulják a cifra sereg vonulását* Délben megálltak egy táborban, amelynek parancsnoka Pemmó apja volt. — A Dunával alig lesz bajotok, — biztatta őket a lakomán az öreg. — De tulnan száz veszélyt rejt a lápos és ingoványos föld* Sok jazig lovas kódorog szerte, olykor összeverődik egy csapatra való és akkor megrohanják a határt* — Ha nem parancsol tiszteletet a fehér zászlónk, ott a pallos, —• felelt Helmechis Alboin helyett. —• Földeden bitang nem néz zászlót. Rabol, ahol szerét ejtheti* Vigyázzatok! Jólesett az öreg féltése. Vidáman hagyták el a táborát. Egyre jobban izgatta képzeletüket az ismeretlen föld, amelyet mór holnap taposni fognak. Alkonyat előtt föltűnt Aquincum hatalmas kőtornya. Nagy zslbon- gással fogadta őket a tábor. Bizánci kalmárok sürögtek a piacon. Cifra ezüstfésüket, színes bőrerszényt, szagos hajolajat és mézbe rakott, aszalt gyümölcsöt kínáltak az ifjaknak. A falánkabbja kóstolt az édességből és néhányan megkenették illatos olajjal rakoncátlan fürtökbe csomozódó hajukat. Itt Aquincumban Lethu gróf, a határvidék főembere csapott nagy vendégséget a tiszteletükre, Lethu elhivatta a Gepidiából érkező kalmárok vezetőjét. Égszinü köntösével, combján feszülő nadrágjával és bőrből varrott sarujával egy idegen világot hozott magával a bamaarcu és hegyes- szakállu bizánci. Görög beszéde dallamosan csengett és széles taglejtéssel kisérte szavait: — Menjen le délre a kegyelmes herceg. Lugiónál könnyebb átkelni a Dunán. Itt fent sok nomád kódorog. Nem ismer Istent és törvényt az ilyen csordanép! — Te merről jöttél? — kérdé Lethu a kalmárt — Szirmúéból, kegyelmes uram. Mursa romjainál keltünk át a Dráván. Ott is fizettük -a vámpénzt. Aggodalmas arccal tekintgetett szét a bizánci. Remegett, hogy Lethu gróf újból követelni fogja a vámot. Megfizették a harcosok kíséretét is, hogy biztonságban kalmárkodhassanak szerte az országban, de védtelenek voltak, ha a határszélen valamelyik hatalmasabb főember uj bírságot rótt rájuk. — Turisend tavaszi szállása merre van? — A Tisiónól, a Marisia torkolata fölött, — szólt élénken és föllélegezve a bizánci. — Nem érheti baj a kegyelmes herceget, ha Lugiónál lépi át a Dunát. Odaát földvárat hánynak a gepidák. Ha békés szándékkal jön a herceg, a földvár népe fogja útbaigazítani* ELSŐ KÖNYV Lethu elbocsájtotta a kalmárt. Nagy újságot mondott. A gepidák földvárat emelnek a vitás földön. A Duna—Tisza köze jog szerint őket illeti* Hiba volt, hogy nem telepítettek meg rajta egy szivósabb erejű földet, amikor elfoglalták Pannóniát és jártak tulnan is. A gepidák okulnak téli vereségükön. Egyre jobban nyugatra tolják a határt, már a Dunáig merészkednek, földvárakat hánynak. Semmi jó nem származhat ebből a közeli szomszédságból. Lethu gróf elgondolkozva nézte Alboint. Ha sikerülne a herceg terve és fegyvereket kapna Turisendíől! A baráti tett eKeledtetné a régi sebeket és véget vetne az örök villongásoknak. Mennyivel okosabb volna összefogni a gepidákkal, mint a bizánci udvarban Jusztinián császár kegyét lesni! A császár hol őket segíti, hol a pártütő gepidákat. Egyik népnek sincs ebből haszna, csak szétforgácsolja erejüket ez a békétlen élet. Ravasz ember Jusztinián, alkalmasint ezt akarja. De ha ők ketten összefognak, egyszeriben megszakadna a függőségük. A lakomán, kupázás közben, Alboinhoz hajolt: — Ne feledd, herceg, nagy tétről van szó! Ha elszántságod le is fegyverezné a gépid királyt és méltóan fogad, ne bizd el magad! Lethu gróf belemarkolt hosszú, őszes szakállába és elkomorodva tekintett Alboinra. A herceg várakozóan nézett vissza, — Még él egy Lithing, — folytatta Lethu. — Amig él, addig veszélyben a királyságod. Forró pír futotta el hirtelen Alboin arcát, kissé remegő kézzel nyúlt a pohár után, de hangjára közönyt erőltetett és fiymólva elhúzta száját: — Hildichis csak bitorolja az örökös címét. A korona engem illet! — A korona azé, aki erősebb! Azé, akinek nagyobb a pártja és jobb a szószólója a bizánci udvarnál, — szólott keményen Lethu. — Ne feledd, herceg, hogy apád csak azért kapta a mi kezünkből a langobard koronát, mert Hildichis a gepidákkal szövetkezett. Ha pártütő is, de Tato király unokája* Egyenes örökös! Még forróbb lett Alboin feje* — Te ismered Hildichist? Láttad? —- Ismerem. Veszélyes ellenfél, mert eszes ember. Minden viszálynak ő a szitója.. * Esztendővel ezelőtt az apád, Audoin király engem küldött Gepidiába. A békének egy föltétele volt csak: adják ki nekünk az utolsó Lithinget. Királyi feleletet kaptam akkor. Inkább vesszen el nyomtalanul az egész népe, de ilyen bűnnel nem sérti a vendégbarátságot, üzente kevélyen Turisend. Az ifjak elfúlva figyelték Lethu szavait. Valójában csak most kezdték megérteni a két szomszédnép halálos ellenségeskedésének okát. — A nagy birodalom atyja, Jusztinián császár a mi szövetségesünk, — mondta Alboin. — Miért féltsem az örökömet, ha a nagy császár is mellettem van? — Kiszámíthatatlan a kegye, herceg. Előtte kedves minden párt- ütő. Ez a nagy politika, herceg. Az egyik kéz kegyet oszt, a másik fenyeget. Nem is olyan régen még Hildichist fegyverként tartogatta ellenünk. Testőreinek parancsnoka volt és busásan ellátta pénzzel. Csak tavaly ejtette el és az is csupa érdekből történt* — Miféle érdekből? 4 EGO FOLD REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR wmmttmmwKnmsm 3 (FOLYTATJUK)
