Prágai Magyar Hirlap, 1936. szeptember (15. évfolyam, 199-223 / 4048-4072. szám)
1936-09-20 / 216. (4065.) szám
6 _________ ^J«<M-MaC&AS.HT[KLAP Kü lúnOéíemm^. Prágai kritika Dicséretet kapott a magyar művészet. Kivételes helyen, a Ceské Slovo hasábjain. A prágai lap elég hosszú cikket közöl a budapesti Nemzeti Színház bécsi vendégszerepléséiről!;, a „Roiminolk (kincse11 éliőaidiásáiróil. (A cikk fordítását a PMH-ban is olvashattuk.) A cikkíró feldicséri a magyar színészek játékát, mindenképpen az objektivitás látszatával ir róluk, a dicséret mégis úgy hat, mintha — nehéz volna dicséretet nem mondani. Viszont ha már dicsérni muszáj, a cikkíró igyekszik ezt úgy tenni, hogy ne legyen benne túlságos sok köszönet. A Roninok kincse japán környezetben játszódik, ez az alkalom is jó a jó öreg sablon alkata ázására: fc'hangsúlyozni ismét a magyarok ázsiai eredetét. Megpendíti a cikkíró — csak úgy hasonlatképpen — „a primitív néptörzs tatárias vadságát1-’, rögtön utána pedig tulmerész szabadsággal megállapítja, hogy „ezek a színészek a keleti emberekhez hasonil'itamaik, akíiknek ruháiba öltöztek s megnyilatkozásaik heves dinamikájával élénken emlékeztetnek a japán színészek elkápráztató átütő képességéhez.11 A magyar művész tehát ázsiai, ha dicsérik, de ázsiai akkor is, ha hibáztatják. Ázsiai a kritikus szerint a túldimenzionált szín a díszletekben, ami azonban már ellenmondásban van a törékeny japánisággal. A japán sajátság itt tehát ellentétes a magyarral, csak ott kezd hozzá hasonlítani, ahol mindenáron az ázsia mivoltot kell kihangsúlyozni. Itt már nyugodtan összeegyezteti a cikkíró a „tatáira vadságot11 a „törékeny japán liriamussal11, mert éppen a jól ismert sablonra muszáj ráhúzni mindent. A régi sablon, ugyebár, a Ceské Slovo közönsége előtt a magyarok ázsiai tatár eredete — ezt a kis ismertető zászlót ki kell tűzni mindenütt, ahol magyarokról van szó, akár színházat játszanak, akár idegenforgalmat csinálnak, akár művészetükkel, akár' friss szellemükkel és ősi vendégszeretetükkel ragadják el az idegent. Hát, igen, csevegni lehetne erről a sablonos szinjelzésről, amely a cseh sajtóban „magyart11 jelent, éppen olyan megszokottan, mint például a piros szin jelenti a lezárt utat. Bizonyára hallatlan előny, hogy a cseh nemzet négyszáz évvel előbb telepedett le Európában, mint a magyar nemzet, de — talán a később en jő vésnek szintén meg lehetnek a maga előnyei. Meg is vannak. Nehéz volna őket felsorolni. (Például bizonyos mozgási könnyedség, a gyorsabb alkalmazkodás készsége, a frissebb és logikusabb bo&záidomu- Lás a modern európai szellemhez, a praktikus szükségesség gyorsabb felismerése és alkalmazása: csak azokat a sajátságokat emlitjük, amelyek a cseh sajtó előtt sem idegenek.) A valóság nagy vonalaiban azonban nem a négyszáz esztendő dönti el két nemzet jellembeli különböze ségét. Az ős őség az ismeretlen múlt ködébe merülő feMerithetetlen valami, környezet és faji sajátság ezer hatásának eredménye. Ma már csak az eredményt lehet megállapítani, ma már csak az eredmény lehet a döntő. Az eredmény pedig ... A lélek mélyében rejtőző sajátságokhoz képest nagyon gyenge máz az úgynevezett „letelepedési11 kultúra, amit egy-két nemzedék is elsajátíthat. Elhihetnék végre a Ceské Slovo olvasói és cikikrói, hogy a magyarságnak nem a négyszáz évet kellett behoznia, hanem a tatárjárás esztendeit és a török uraloan másifél száz évét, mert ezek az idők számban és gazdasági erőben nyomorították el a magyar népet. Lelki fejlődésben ezek a csapások sem. Szükség volna már arra, hogy végre csakugyan oibjektiven ismerjük meg egymást, ne csak az objektivitás bizonytalan indulatai látszatával. Folyton azt mondják, hogy két középeurópai népről van szó, egymásra utalt népekről, amelyeknek előbb vagy utóbb őszintén és objektiven meg kell ismerniük egyimiás't. De hogyan találjuk meg ott az objektivitást, ahol nincs egyébről szó, mint arról, hogyan lehet egy kalap alá hozni a töréI keny japánt és a „vad tatárt11. Sokkal objek- tivteibb maradt volna a cikkíró, ha nem kalandozott volna el Ázsiába, hanem szakszerűen megmaradt volna a művészet szintjén, ha nem feltételezett, de megállapított volna. Szívesen követjük a színikritikust ott, ahol megmarad a szakmánál, a szakszerű sikon és azt mondja például, hogy „a dekorációk monumentálisak, súlyosak és bonyolultak11 és hogy „a színházi kiállításon lévő magyar expozíció egyáltalán nem győzött meg arról, hogy Magyarországon az uj színházi kifejezés művészetiéért harcolnának11. Itt akár segítségére sietünk a magunk megfigyeléseivel is. E megállapításokban, amelyek észszerüek és nem kacérkodnak a magyarok ázsiai szár*, mazásával, valóban van némi igazság. Alkalmaim volt nekem is összehasonlítani a budapesti diszletezést külföldi diszletezéssel és kénytelen voltam megállapítani, bogy a magyar diszletezós súlyosabb, mint a művészi hatás megkívánja, főleg fölöslegesen pompakedvelő és kiállításra törekvő. Ferdinand Bruckner darabjára, az „Angliai Erzsébetre11 gondolok, amelyet Bécsiben és Pesten láttam egymás után és ereznem kellett, hogy a pompakeresés, amely a pesti színház díszleteiben mutatkozott, talán kielégíti a pesti polgári szinházlá tóga tót, de nem emeli a darab keretének illúzióját. Bécsben felnagyolt expresz- szionista színpadi kép éreztette elbatározóan két világfelfogás különbözőségét, a pesti díszlet ugyanebben a jelenetben csak pontos és diszes részleteket mutatott, de egyáltalán nem segített elragadni a nézőt a költő világába. Viszont ebben a darabban láttam az egyik olyan nagy színészi alakítást, amilyenre az ember visszaemlékszik, amíg él — Csortos Gyula játszotta a spanyol királyt, — a bécsi színész pedig ebből a szerepből jelentéktelen szürke figurát csinált. Ebben is megegyeznénk tehát a Ceské Slovo cikkírójával, aki írása végén — megint csak származásra való utalás nélkül — elismeri, hogy „a magyar szinimüvészeit íleigisajáitsiágoisaikb értéke volta- kép a színészek meggyőző erejében rejlik.11 De megint csak nem mehetünk vele, mikor azt mondja, hogy a tipikus szamuráj dráma rendezésében nyoma sincs a modern orientációnak. Itt megint erőszakolt sablonról van szó, egy másik sablonról, amelynek azt kell elhitetnie az itteni közönséggel, hogy a magyar művészeit nem elég modem, ellentétben a cseh művészettel. Ö-japán tárgyú darab rendezésében nem ismerünk modernséget és ósdiságot, itt csak stílust ismerhetünk, amely lehet jó és lehet rossz. Ha a kritikust a darab előadása arról győzte meg, hogy a színészek valóban a japán színészekre emlékeztetnek, úgy bizonyára éppen a rendezés stílusa volt jó. A modern rendezéssel különben is bajok vannak. A modennkedők könnyen összetévesztik a modern rendezést a modern trükkökkel, amiket a fejlődő színháztechnika, egyáltalán a fejlődő technika nyújt... Az igazi modern rendezés elve a stílusos rendezés, a stílusnak a mondanivalóval való harmonikus összeegyeztetésére való törekvés. Hogy megint példához folyamodjunk — vegyünk ezúttal prágai példát — említsük á legmodernebb itteni színházat, a „D 36“-ot, vagyis most már „D 37“-et (mert ez a színház annyira modem, hogy a nevét is éven- kint változtatja). Ebben a színházban láttam) a „Koldusopera11 előadását és el voltaim tőle ragadtatva. A primitiv eszközök, az expresz- szionis'ta játék, a rikító színek tökéletesen megfeleltek a darab stílusának. Valóban primitiv, rikító, pergő, drasztikusan széles moz- dulatu volt minden, a színészek játéka, öltözéke, a díszletek: mindez megfelelt a nyomoT alvilági képének, amit a darab nyiujt. ' Nagy élményeim volt ez az előadás. Sajnos, a legközelebbi előadásnál, amelyet ebben a színházban láttam, rá kellett jönnöm, hogy a színház stilusa véletlenül fedezte a darab stílusát, azért volt olyan jó az előadás. Másodszor Wedekind „Tavasz ébredésé11-! láttam a ,,D 3711-ben és ez az előadás — mondjuk meg őszintén — elég gyenge volt. A színház be akarta erőszakolni a darabot a maga stílusába s mivel ez másképpen nemi ment, temdeinc adatra bot csimiátlt belőle és igénybe vette a színházi technika minél több uj trükkjét. Fénykép- és imozgóképvetités, állandó világítási projekció, sötét háttér, megvilágított alakok a legnaturalistább jeleneteknél is. Fárasztó és unalmas volt, viszont hallatlanul ^modern11. Mondhatnék, ugye, hogy ezek a modern trükkök voltaképpen nem is nagyon modernek, inkább modernkedők. Mozgókép és világítási projekció évtizedes találmányok a színpadon is, azokat okkal-m óddal lehet alkalmazni — például függöny előtti intermezzonál — de nem következetesen végig az egész darabon, erőszakot téve a színmű naturalista etikusán. A kölcsönös tárgyilagos (kirí tálka jóit itieisz minden művészetnek és az idegen kritikus többet lát meg, mint a hazai, mert utóbbi már akaratlanul ibeidegződött a hazai hibákba. Az objektív ismertetés használ a közönségnek is. ha egyébre nem, hált airra, hoigy ismeretiéit gyarapit. A beállított régi sablon azonban nem jelent uj ismeretet, a sablonokra való erőszakolás pedig egyszerűen félrevezetést jelent. Örvendetes az egymás megismerése, de csak úgy, ha nyitott szemmel nézzük egymást és őszintén elmondjuk egymásról véleményünket. Becsületes érdeklődéssel, előítélet nélkül. Sine ira et stúdió. SÁNDOR IMRE. INSTRUKTORKISASSZONY llllllllllllllllll!llllllllllllllllllllllllllllllllllllliillllllllll[lllllllll!lllllllllllllllllllllirilillllilll!i!llll!llllllllllli!illllllllllllllllllHlllllll!llllllllllllllllllllllillllillllllllllllllllll)lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllil 1 ____________________ IRÍA: PALoTaIBORíS l — Barta! Maga kért tőlem tanítványokat? — kérdezte a tanár ur és hosszú ceruzájával felém bökött. Fölálltam. Szivem dobogott az örömtől. —• Én, tanár ur. Ha tetszene olyan szives lenni. A tanár ur intett. Kopogó lépésekkel mentem a dobogóhoz. — Menjen el Vargóczyékhoz. Mondja, hogy én küldtem magát. A fiú hetedikes, nehézfejü gyerek, de ... próbálja meg. —• Vargóczy? — mondta kuncogva a szomszédom. — Vargóczyt tanította már a tanár ur is. Ez még jobban duzzasztotta önérzetemet... majd én megmutatom, gondoltam csakazértis bizalommal, majd én megmutatom! A pénz is erősen kellett, anyámék egyre gyérebben küldték a koszt-kvártélypénzt, a levelek tele voltak panasszal ... adó, betegség, házbér. Most végre rendszeres pénzhez jutok, fizetéshez, amelyből harisnyát vehetek magamnak s nem kell összecsavart lábakkal ülnöm, hogy az otromba stop- polásokat elleplezzem. Sonkászsemlyét veszek, jó ropogós barna zsemlyét, és azzal pótolom a hig leveseket, amelyeket úgy gyűrök le magamba kelletlenül, nem érezve izt, szagot. Bizakodva szedtem elő újból a cédulát, újból és újból elolvastam a címet: Vargóczy Mihály, Bimbó-ucca 26. A Bimbó-ucca kint volt a város végén. Éles- kövü kis külvárosi uccákon kellett végigbotorkálni, a házak ablakai a földön guggoltak, picik és fejletlenek voltak és kegyetlenül zörögtek, ha a szél megrázta őket. Az ucca végén egy masza- tos korcsma mellett váratlanul és hivalkodón kuriaformáju sárga ház emelkedett. Itt lakott Vargóczy Mihály, leendő tanítványom. Kedvtelve húztam meg a régimódi harangot. Úgy éreztem, mintha valami megvalósulás előtt állnék. Mogorva öregasszony nyitott ajtót. Két hatalmas vizsla hangos csaholással nekem ugrott, meg kellett kapaszkodnom, hogy föl ne döntsenek. — Hé, Cézár! Néró! Idei A terraszról Rittyentett valaki. Rókabundás, hatalmas termetű férfi állt ott, hatalmas orrát xámszegezve. — ön az instruktor, akit Horváth tanár ur ajánlott? * A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett novella* ■—• Én vagyok, — mondtam lihegve, mert a j kutyák támadása halálra ijesztett. Közelebb lépett, felém tolta vérbő, lilás arcát. Szívott egyet a pipájából, vizsgálódva nézett, mint egy tárgyat. Zavartan lesimitottam szoknyámat s e percben pontosan éreztem, hogy a harisnyám lenn a varrásnál újra kifeslett. Igyekeztem keményen a sarkamra lépni, hogy a lyuk ne lássék. — Szóval Ön az? — Mutatóujját kinyújtotta, a körme sárga és lapos volt. — Ostobaság lányt küldeni ide, amikor férfiak sem bírnak vele! — Tessék csak rám bízni, — mondtam nagyon hangosan, mert határozottnak akartam látszani. Izmos, rövid nyakát megfeszítette. — Vargóczy Mihály vagyok. — Barta Erzsébet. Letette a pipáját, gondosan elfojtotta a parazsat. — A Rúnák nincs anyja, — dörmögte és a sarokba bámult, mintha egy láthatatlan személyhez beszélne. — Már kétéves korában elvesztette. Szóval, nem volt valami jó gyermekkora. Cselédek között nőtt föl és sokat betegeskedett . .. Bár én mindent elkövettem, nem tehetek magamnak szemrehányást. .. Hatéves korában csacsifogatot vettem neki, ezidén a születésnapjára pedig ... Hirtelen elhallgatott, a fogát szívta, nyugtalanul járkált föl-alá. — Szigorúan kell fogni a fiút, — mondta végre. — Egy pár pofonba még nem halt bele senki. Hosszú, dohos szobákon vezetett keresztül. A bútorok vászonnal voltak letakarva és egérszagot leheltek magukból. Egy folyosó végén megálltunk. Vargóczy ur lehajtotta fejét, mintha hallgatózna. — Itt lakik Mihály, — mondta suttogva és sértő óvatossággal nyomta le a kilincset. A szobában halk motozás hallatszott. Amikor beléptünk, hirtelen elcsöndesedett minden, mintha egy mozdulatot váratlanul megakasztanak. A szoba közepén egy fiú állt, arcát nem lehetett látni, csak két kapkodó karját, amellyel ijedten hátradugott valamit. Apja észrevette. — Itt a fiam, — mondta érdes hangján. — Ez az instruktor-kisasszonyka. ö fog most tanítani. Ez az utolsó próbálkozás! Ha elbuksz, agyonverlek. Nem sajnálom az életfogytiglani fegyházat érted. A-gyon-ver-lek! — Nem fog elbukni! — kiáltottam dacosan. A fiú fölemelte az arcát és közelebb jött. Keskeny arca volt és egészségtelenül fehér bőre. A nyakán erek futottak végig, világoskék selyemzsinórok, olyan vékonyak és gyöngék, hogy attól kellett félni, mindjárt elszakadnak. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, valami furcsa szomorúságot bogoz össze ez a sok kék érfonál, valami olyan bánatot, amit senki sem sejt. A szemei is kékek voltak, tág, tulnagy szemek, amelvek zavartan röpködtek hol rám, hol az apjára.- Tessék kimenni. — mondta olyan hangon, amely csodálatos módon hasonlítottak azokra a kék erecskékre. Az öreg Vargóczy megrántotta bozontos, erős fejét. — Mi van a kezedben? — Semmi. — Mutasd ide! — Vörhenyes szőrrel benőtt, hatalmas kezeivel játszva kifeszitette a fiú ujjait. — Golyó! Piros meg kék golyóbis! Ha-ha- ha! — Rikácsolva nevetett, sötéten zörgött benne a megvetés. — Golyócskák! Golyók!! — ismételte s nevetése asztmás köhögésbe fűlt. -— Látja?! Golyókkal játszik a fiatal ur! Én ebben a korban ezerholdas birtokon gazdálkodtam és mégis jutott időm mindenre. Kérem, úgy ismertem a. klasszikusokat, mint a Miatyánkot. És kész férfi voltam . . . tartásdij volt már a nyakamba sózva... nnaü Gyűlölködve fordult Mihályhoz: — Azt hittem, ha fiam lesz, nagy embert csinálok belőle. Híres jogászt! Képviselőt!! De te még annyira sem viszed, mint én. Golyózni... meg faricskálni. .. meg bámészkodni, azt igen! Pillanatnyi szünetet tartott, mély lélegzetet vett és tagolva mondta: — Hát ahoz tartsd magad, amit mondtam. A-gyon-ver-lek! Becsapta maga mögött az ajtót és elviharzott. Most láttam csak, hogy a falakon, mint ősz haj, nőtt a por. Az ajtócsapásra lehullt egy darab vakolat s mögötte szennyesbordó tapéta sötétlett. A hirtelen támadt léghuzatban a függönyszárnyak meglibbentek. — Lássa, ilyen az öreg, — mondta Mihály. — Kínoz, mint egy állatot. Ha egyszer nem bírok tanulni! — Leült, maga alá húzta a lábait, összegömbölyödött, mintha fázna. — Amit ma belémgyömöszölnek, holnap elfelejtem. Nem bírok figyelni, — mondta panaszosan. Mellé ültem. — Dehogynem, lássuk csak! — Nem bírok... Valóságos csoda, hogy elvergődtem idáig. Muzsikálni szeretek... De nem rendes hangszeren ... Tudja ... csak olyanon, amit magam csinálok... fésiln selyempa- pirral... meg bodzafából faragok sípot... Nemcsak a hangszert csinálom én magam, hanem ... hanem a melódiát is. Várjon. — Most ne, előbb átvesszük az anyagot. De Mihály már fölkelt és szájához illesztve a fésűt, elmerülten húzogatta ide-oda. Zümmögő, primitiv hangok zizegtek a selyempapirból, a dadámra gondoltam, aki mumussal ijesztgetett, ha rosszak voltunk és göbös kezeivel fantasztikus állatokat varázsolt a falra és muzsikát csalt ki a fekete tepsikből, fényeszöld levelekből, foghijjas fésűkből. Mihály szemealjában fényesség rezgett, ijedten láttam, hogy könny. —- Vegyük át az anyagot, — mondtam kínlódva. Úgy éreztem, tehetetlen vagyok, ideláncoltak ebbe az öreg szobába, ehez a fésünmuzsí- káló fura fiúhoz, aki sir ... — Majd kérdezek egyet-mást magától, hogy lássam, hol kell kezdenünk a tanulást. Szórakozottan bólintott, rámakasztotta tulkék szemeit, de mintha nem látott volna. Semmire se tudott felelni. Egyre jobban ösz- szezsugorodott, a kezei lelógtak a székről. —• Ide figyel? —• kérdeztem szigorúan és utáltam magam ezért. —■ Igen ... — mondta csodálkozva. — És nem tud semmit ebből? Nem érti talán? összehúzta a homlokát... töprengett __ — Amikor ezt a részt tanultuk Vergiliusból... igen, emlékezem már ... azt álmodtam ... hogy egy nagy lila réten járok, a fü is lila volt, a fák is... amit megérintettem, az megváltozott, nem tudom, miért, nagyon szomorú álmom volt, egész össze voltam törve tőle... igen, persze* valaki jött mögöttem és fogta a vállamat... Fölállt, az ablakhoz lépett és odanyomta homlokát az üveghez... — Hogy tudok-e gyököt vonni, azt kérdi? Titokzatos mosoly suhant végig az arcán. ■— Ősszel, amikor erről volt szó, elkezdtek vetkezni a fák, egyik a másik után... és én egész alájuk álltam és úgy néztem, hogy hullatják el a ruhájukat és milyen soványak és ügye- íogyottak. • — Majd óra után elmeséli, — vágtam közbe türelmetlenül. Úgy tett, mintha nem hallotta volna. — Én mást is láttam. Oh, sok mindent! — De kérem ... — Ne tessék szólni! — könyörgött. Egy pillanatig csönd volt. — Megmutassam a fiókomat? — kérdezte suttogva. — Összegyűjtöttem azokat a szép, politúros vadgesztenyéket, amiket a ligetben találtam. Kosárszámra hoztam haza. — Dehát minek, az Isten szerelmére? — Mert olyan szépek. És mert semmire sem lehet fölhasználni őket. — Egész a fülemhez hajolt. — A haszontalan dolgokban van valami utolérhetetlen báj. Csak azokat szeretem. Az elhullajtott madártollakat és az abroszra pergett virágszirmot, amit szétmorzsolok a tenyeremen. A lapos kavicsokat és azokat a fehér holdakat a körmön. ^Folytatjuk.)] 1936 szeptember 20, vasárnap.
