Prágai Magyar Hirlap, 1936. szeptember (15. évfolyam, 199-223 / 4048-4072. szám)

1936-09-13 / 210. (4059.) szám

12

>pi^<aiA\Ao^ARHnaiAP

1936 szeptember 13, vaflérnap.

Ha valakinek megadatik, hogy részben vagy

egészben elérje fiatalkori álmainak célját, a célba érve olyan természetesnek veszi a dolgokat, hogy sokszor csodálkozva néz az emberre, aki esetleg fölteszi neki a kérdést, hogy hogyan sikerült elérnie mindazt, amit elért?

Az ujságiró, akinek sokszor van alkalma hi* rés, arrivált emberekkel találkoznia, beszélgetőié, sokszor kap olyan vállvongoató válaszokat, amikből semmit sem sikerül megtudni egy kar- riér ezer fordulatáról, eseményéről, öröméről, csalódásáról...

Amikor Kálmán Imrének először tettem föl ezt a kérdést, kicsit húzódozva, idegenkedve tért ki a válasz elől. Amikor legközelebb találkoztunk, nem kérdeztem. Beszélgettünk. A fiatalságáról, kezdő éveiről, gyerekes álmairól s egyszerre azon vettem észre magam, hogy sikerült megnyitni egy zárkózott zseni emlék- zsilipjeit s egy pompás, izgalmas, fordulatos életregény elevenedik meg előttem. Egy igazi nagy ember életének regénye, annál vonzóbb, megkapóbb formában, mert a maga színes, bensőséges, közvetlen, derűs előadásában van módom hallani.

Egy nagy szivar lóg a szája szélén, emlékező, elfelejtkező mosoly a szemében, amint arról beszél, hogy hol és hogyan kapta őt meg először a muzsika:

— Vilma nővérem jól zongorázott, s valahányszor játszott, én mindig a zongorája alá

bújtam. Hároméves lehettem. A fejemet a zongora lábához szorítottam s órák hosszat mozdulatlanul csodáltam a hangok különös rezonálá- sát. Négyéves koromban az összes bácsik és nénik, az egész család megcsodált, mert már kívülről dudorásztam Liszt II. rapszódiáját.

Az első nyilvánosság

— Az első igazi művész életemben Liedl Ferenc volt, a budapesti Operaház koncertmestere. A szüleim akkoriban Siófokon laktak s nyáron át mindig kiadtunk egy-két szobát nyaralóknak. Liedl is nálunk lakott. Sokat hegedült. Órákon át ácsorogtam az ablaka alatt s hallgattam a játékát. Rendszerint elkergetett az ablaka alól, de visszasompolyogtam. Végül dühbe gurult s panaszt tett a szüleimnél. „A gyerek nem akarja Önt zavarni, professzor ur,“ — mondotta az édesapám — „csak szereti a zenét s azt hallgatja." A mogorva muzsikus csodálkozva kérdezi: „Valóban muzikális volna ez a gyerek?"

— Menj, fiam — mondotta az apám —, énekeld el a professzor urnák a Liszt-rapszódiát.

—■ Ez volt az első nyilvános szereplésem. Nyilván sikerem volt, mert az öreg professzor az ölébe kapott, megcsókolt s ezentúl nemcsak hallgatnom volt szabad a próbáit, hanem olyan jó barátok lettünk, hogy a szobájába mehettem a próbái alatt.

voltam. 1904-ben, 22 éves koromban a pesti Operaházban játszották el a pesti filharmonikusok Kerner István vezényletével Szaturnália című szimfonikus scherzómat, amelyet nagy zenekar számára Írtam. Egy évvel később ugyancsak a filharmonikusok Endre és Johanna cimü nagy szimfóniámat mutatták be. Fölfigyeltek rám. A következő nyáron megnyertem a Magyar Akadémia Volkmann-diját. Komoly muzsikusnak számítottam hát. Csak éppen kiadóm nem akadt.

—• Emiatt nagyon el voltam keseredve. A száraz kenyeret sem tudtam zeneszerzéssel megkeresni. Egyszer, jól emlékszem, barátaim között beszélgettünk erről a reménytelen helyzetről s én sötét arccal jelentettem ki:

„Ha ez igy megy tovább, valami szörnyű fog történni", — és borult arccal tekintettem magam elé.

— Az Istenért, mit akarsz csinálni? — kérdezték barátaim résztvevőén.

Szinte hangtalanul, végtelen szomorúsággal mondottam:

.. Én .. *, irok ... egy — operettet..."

— Sfefab nem felejtem el, milyen megdöbbenést váltott ki akadémista barátaimból ez a kijelentésem De nem is gondoltam akkoriban ezt komolyan. Szorgalmasan írogattam a komoly dolgokat, amit a szakértők megdicsértek, de nem kellett senkinek. Egyszer azonban mégis kísérletet tettem egy operettel. „A pereszlényi örökség" volt a cime. Elfogadták. Előadták. Szörnyű bukás lett belőle.

Fiaskó a Kúria előli

— Ez a fiaskó újra visszadobott a jogra. Családom újra lázadozott, látták, hogy ezzel a zenéléssel semmire sem jutok, s szinte kényszeri- tettek arra, hogy álljak be ügyvédboitárnak Bakonyi Samu akkori képviselő, későbbi miniszter ügyvédi irodájába. Semmi kedvem nem volt hozzá, de hát csináltam a dolgokat. Úgy, ahogy tudtam! Egyszer Bakonyinak halaszthatatlan dolga volt s váratlanul nekem kellett a Kúria, a legfelsőbb magyar bíróság előtt egy ügyben tárgyalnom. Kétségbe voltam esve. Kilátásba helyezte ugyan Bakonyi, hogy talán, ha egy lehetőség lesz rá, eljön a tárgyalásra, de egyre késett. S én kezemet tördelve, halálos idegességgel, reménykedve vártam őt. Nem jött. Rám került a sor, nekem kellett beszélnem. Idegesen, kapkodva, ügyetlenül beszéltem s amilyen gyorsan lehetett, befejeztem védőbeszédemet. A tanácselnök szólalt meg. Beszélt az ügyről, a különböző védőbeszédekről, s egyszerre szigorú arccal felém fordult:

„Soha még nem hangzott el ebben a teremben egy ennyire gyerekes, nevetséges védőbeszéd, mint amilyet fiatal kollégánk mondott."

Vérvörös lettem a szégyentől és a megalázástól. Szerettem volna elsüllyedni. Tehetetlenségemben kirohantam a teremből.

S ezzel ügyvédi karriérem egyszer és mindenkorra végétért.

»... Szabó szerettem volna tenni.. •“

— Hogy hogyan alakult a pályám? Mint minden gyereké. Nekem is voltak gyerekes vágyaim. Kezdetben, azt hiszem, szabó szerettem volna lenni. Később azonban rájöttem, hogy igazságügyminiszternek lenni szebb s jövedelmezőbb foglalkozás. Volt idő viszont, amikor arról álmodoztam, hogy egyszer főszerkesztő leszek s újságot fogok szerkeszteni. Az utolsó és legtartósabb álmom az volt, hogy egyszer világhíres zongoraművész leszek, aki diadalmasan fogom járni az egész világot.

—• Ez maradt bennem legtartósabban s ez hagyta a legmélyebb nyomokat bennem. Szóval tanulni akartam zongorázni. Csakhogy akkor már — apám tragikus tönkremenetele után — koldusszegényen Budapestre költöztünk Siófokról s bizony mégcsak álmodni sem lehetett arról, hogy apámtól kaphassak pénzt ilyen „fölösleges" dologra. Tanitgattam, spórolgattain, egyik nyáron borítékokat cimeztem egy áruház számára és sikerült annyi pénzt összespórolnom, hogy szeptemberre beiratkozhattam egy zeneiskolába. Kottákat vettem, majd később, amikor már szépen haladtam, vettem egy müvészpaletót egy müvésznyakkendŐt, csakhamar megnőtt a müvészfrizurám ... s mi kell még? ...

Az első koncert

— Hamarosan zeneőrült lettem. Nagy álmaim voltak. Barátaim „fugá“-nak csúfoltak, de én büszke voltam erre a csufnévre. A felhőkben jártam. Bekerültem a zeneakadémiába, dicsértek, fejlődtem, s 15 éves koromban már részt- vettem az akadémia első vizsgahangversenyén. Mozart D-moll fantáziáját játszottam. Ábrányi Kornélt, a magyar zene akkori nesztorát any- nyira meghatotta a játékom, hogy könnyezve átölelt, homlokon csókolt s én hálásan csókoltam meg a kezét s közben könnyeimmel meg is öntöztem.

—■ Még valaki sirt abban a teremben. Az édesanyám, aki boldogan látta, hogy kisfiát „fölfedezték".

— Mert fölfedeztek. 15 éves voltam s az első sajtókritikák nagy elismeréssel emlékeztek meg a 12 éves(!) csodagyerekről, s nagy jövőt jósoltak.

— Akkor már reálisan kezdtem bízni magamban. Igenis, zongoraművész leszek. Hihetetlen energiával gyakoroltam, haladtam, mélyültem, egyre jobban biztattak a tanáraim.

A tragikus iordulaí

— Egyszerre azonban tragikus fordulat következett az életemben. Ugyanaz történt velem, mint amit a zenetörténelemben megdöbbenéssel olvastam legnagyobb zenei ideálomról, Róbert Schumanról. 6 már művészetének tetőpontján állott, amikor egyszerre fájni kezdett a keze s olyan rohamosan betegedett meg csaknem minden ujja, hogy abba kellett hagynia a zongorázást. Nekem is fájni kezdtek az ujjaim. Tanárokhoz, specialistákhoz rohantam. Eleinte azf hitték, tulerőlteté3. Csakhamar kiderült, hogy minden hiábavaló, örökre le kell mondanom a

zongorázásról, minden álmomról, becsvágyamról.

— Nem volt nálamnál szerencsétlenebb ember akkor a világon. A fellegekből zuhantam le. A müvészpaletó, a müvésznyakkendő, a müvészfri- zura, mindez anakronizmus. Közönséges gimnazista lettem, aki letörten készül az érettségire.

Jogász vagy muzsikus?

— Leérettségiztem. Jogra iratkoztam. Látogattam az előadásokat, de a szivem és az eszem másutt járt. Boldogtalanságomban — légióként Szirmai Albert barátom tanácsára — rájöttem arra, hogy rossz kezeimmel csakis akkor maradhatok muzsikus, ha zeneszerzést tanulok. A jog mellett beiratkoztam a Zeneakadémia zeneszer- zéstani fakultására. Először Siklós Albert, majd a felejthetetlen Hans Koessler lettek a tanáraim.

— Most következett életem legnagyobb válsága. Nem akartam ügyvédkedni. Muzsikus szerettem volna lenni. Otthon azonban aggodalommal látták zeneszerzői fantazmagóriáimat s bohém társaságomtól egyenesen elzüllésemet várták. Tanultam tehát jogot is, nyolc féléven át. Valamennyi alapvizsgámat letettem, két szigorlatom után egyedül az utolsó hiányzott s már doktor lehettem volna.

Az első sikerek

— Közben azonban lassan alakult, alakult a zenei pályám. Persze véresen komoly muzsikus

A Tatárjárás — az efae nagy siker

—• Beledobtam magam a komponálásba. Az első könnyű szerzeményem, amelyből sláger lett, „Én vagyok a Fedák Sári szobalánya" címmel hihetetlenül népszerű lett. De én mégsem engedtem a saját nevem alatt megjelentetni. Szégyeltem magam miatta. De a siker, a népszerűség, a sok dicséret, az én melódiám minden oldalról való visszacsengése mégis tetszett. Csakhamar büszke lettem a sikereimre s jött — a Tatárjárás. Ennek már döntő, hatalmas sikere volt.

— Még ezt megelőzőleg érdekes foglalkozásom is volt. Zenekritikus voltam a Pesti Naplóban. „K. I." név alatt jelentek meg kisebb- nagyobb recenzióim s életem legszebb hónapjait töltöttem a Pesti Napló redakciójában, ahol akkor többek között Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Heltai Jenő dolgoztak s a lap a fénykorát élte. Boldogan dolgoztam ott, szerkesztő ur voltam, potyajegyem volt koncertekre, színházba, gyönyörű életem volt és sütkérezhettem a nagyok árnyékában. A Tatárjárás sikere után egyre komolyabban vettek s egyszer csak oda- álltam a főszerkesztő elé:

„Főszerkesztő ur, kérem, el akarom hagyni az újságot."

— Elmegy? Hová? Miért?

„Bécsbe szeretnék menni."

—• Bécsbe? Mit akar ott kezdeni? rnnazt, amit Lehár Ferenc."

— A főszerkesztő összecsapta a kezét, kinyitotta a szobájának ajtaját s harsányan nevetve kiszólt a redakcióba:

— Mit szóltok ehez a fiúhoz? A gyerek nagyzási hóbortba esett! Azt mondja, Bécsbe kell mennie s ugyanaz akar lenni, mint a Lehár...

— Óriási derültség fogadta a redakcióbán ezt a bejelentést. S én egy kicsit szégyenkezve, de —• elmentem Bécsbe. Úgy gondoltam, néhány hétre. S ebből a néhány hétből eddig — 30 esztendő lett. .,

Egy csodálatos munkateljesítmény

Kálmán Imre elhallgatott. Közben a szivarja is kialudt. Újból rágyújtott s egy kis szünet állott be.

—• S hogy mi történt ez alatt a 30 év alatt?... Talán elég, ha fölsorolom, hogy ezalatt irtam az Obsitost, A cigányprímást, A kis királyt, az Aranyat vasért cimü operettet, a Zsuzsi kisasz- szonyt, a Kivándorlót, a Csárdáskirálynőt, A farsang tündérét, A holland menyecskét, a Baja- dérokat, Marica grófnőt, a Cirkuszhercegnőt, A csikágói hercegnőt, A montmartrei ibolyát, a Ronnyt, az ördöglovast s most legutoljára a Jozefin császárnőt ♦ ♦ ♦

■— Nem töltöttem tétlenül az időt...

Megint elhallgatott. Csönd volt, az emberek jártak-keltek körülöttünk, a Mestcj; a tenger felé

tekintett. Nyugodt, csöndes végtelenség fejeződött ki a tengeren.

A csúcson

Egy kis szünet után kicsit óvatosan egy utolsó kérdést tettem föl a pályája tetőpontján álló zeneszerzőnek:

— Amikor mindent elért, hírnevet, vagyont, dicsőséget, tiszteletet, rajongókat, boldognak érzi-e magát a Mester?

Rámnézett. Kicsit gyanakodva, mintha a kérdés motívumát keresné... Aztán levette rólam a szemét, újra a tengerre tekintett, nagyon messzire, sokáig s kicsit kitérően válaszolt:

— Csodálkoznék, ha elmondanám, mi töltött el különös boldogsággal olykor életemben. Kitörölhetetlen emlékeim, amelyek akkoriban boldoggá tettek, hogy milyen végtelen örömet szereztem Apámnak sikereimmel. A cigányprímás volt a kedvenc operettje. Ez a darab mindig könnyekig meghatotta, s minden előadás után —- akkoriban már velem lakott Bécsben — egy csókot kaptam tőle. Ez pedig nagy szó volt, mert Apám egyébként meglehetősen rideg ember volt, aki nem szerette a szentimentális dolgokat. Szegény öreg néhány nappal a Bajadérok premierje után halt meg. Nem láthatta a darabot, de élete utolsó örömét jelentették azok a hirek, amelyek egészen rendkívüli sikerről számoltak be. Milyen kár/hogy ő, aki sziwel-lélekkel magyar volt, nem érhette meg a Marica grófnőt...

Amikor erről beszélt, egy hóditóan szép fiatal hölgy közeledett s két édes kisgyermek viharzott Kálmán Imre felé. Fölállott, bemutatott, fölkapta kisleánykáját, összecsókolta s felém fordult:

— Boldogság iránt érdeklődött? Kell-e'ennél

több?...

S rámosolygott a kis családra, elbúcsúzott, kézenfogta a kis Kálmán Imrét s a még kisebb Kálmán Verát s elindult a park felé...

SÁNDOR DEZSŐ.

(*) A világ legnagyobb könyvtára. Leningrádból jelentik: Nemsokára megnyitják a világ legnagyobb nyilvános könyvtárát Lenin- grádiban. Az uj könyvtár könyvállománya már eddig több mint 7 millió kötet, amelynek nagy része a régi cári könyvtárból származik. Az uj könyvtár a tudás és irodalom minden ágából oly szakszerűen van összeállítva, hogy nem vetekedhetik vele egyetlen modern könyvtár sem. A könyvek orosz és idegen nyelveken kaphatók kölcsön. Terv szerint 10 millió kötetet fog kitenni és igy a világ legnagyobb könyvtára lesz.

(*) Elisabeth Bergner uj filmszerepe. Londoni jelentés szerint Elisabeth. Bergner uj filmje, amely Shakespeare-vígjátékból Íródott, igen nagy sikert aratott. A nagy német színésznő a darab női főszerepét ellenállhatatlan naivitással játszotta és a lapok azt írják, hogy szinte uj Shakespeare-stilust teremtett. Az uj Be rgn er-film a szezón egyik legszebb filmje.

(*) Egy színészeiét statisztikája. Palmer, a

nagy angol színész, aki nemrégiben halt meg, érdekes statisztikát hagyott hátra szerepeiről. 9991-szer lépett fel 1112 különböző darabban és 1876 szerepet játszott. A színpadon 2827- szer jegyezte el magát, de 887-szer házasodott meg. Összesen 1731 gyermeke volt és 37-szer ütötte meg a főnyereményt. Ezzel szemben 87-S'zer tönkrement, 12.831 csókot adott és ugyanannyit kapott. 468-szor követett el gyilkosságot, viszont 177-szer megmérgezték, 211- szer tőrrel és karddal agyonszurták, 582-szer lelőtték, 1714-szer bebörtönözték, 155-ször kivégezték és 1095-ször erőszakos halállal múlt ki "az árnyékvilágból. Természetes halállal csak 9-szer kellett meghalnia. 31 esetben viz>- be fűlt. 17-szer akasztotta fel magát, 132-szer ájult el, 3-szor síiket, 10-szer vak, 16-szor pedig süketnéima volt. AH-szer megáldották és 571-szer elátkozták. Egyébként 118-szor volt császár és 455-szőr volt király. Érdekes, hogy maga a színész, aki mindezeken keresztül ment, aggkori végelgyengülésben halt meg.

$ (iesesGkpi (h&s6m:

REDOUTE: A múlt árnyékában,

ÁTLÓN: A koldusdiák.

TÁTRA: Lázadás a Bountyn.

METROPOL: Lázadás a Bountyn.

ALFA: A vár úrnője.

LUX: A szerelem királynője.

A MAGYAR SZÍNHÁZ MŰSORA KASSÁN:

Vasárnap délután: A csavargólány. Operettsláger, mérsékelt helyárakkal.

Hétfő este: llrilány. Zilahy Lajos kitűnő vig- játéka, olcsó helyárakkal.

Kedd este: Az én lányom nem olyan. Csathó Kálmán nagysikerű vigjátéka.

Szerda este: Az én lányom nem olyan.

Csütörtök este: Ártatlan a feleségem.

A KASSAI CAPITOL-MOZGó MŰSORA:

Külvárosi cukrászda, (Magyar hangosfilm.

A KASSAI TIVOLI-MOZGÓ MŰSORA r A kis lázadó. (Shirley Tenvple.)

AZ UNGVÁRI MOZGÓK HETI MŰSORA: Városi mozgó:

IX/11—12—13: Szerelmi négyes.

Bio Rádió.

IX/11—12—13; Jánosik.

Harminc év a világhír alján

Zongoraművésznek készült, de egy gyermekkori betegség világhírű operettszerzőt csinált Kálmán Imréből

Meghitt beszélgetés a világhirü komponistával fiatalkori álmairól, sikereiről és harminc év munkájáról ■■■ Amikor még Kálmán Imre ügyvédjelölt és zenekritikus volt Budapesten ■ „Elmegyek Bécsbe Lehár Ferencnek..."

— A PMH munkatársától —