Prágai Magyar Hirlap, 1936. július (15. évfolyam, 148-173 / 3997-4022. szám)
1936-07-16 / 160. (4009.) szám
4 ^mgíq-Magímihirlar Az árnyékos oldalon London nyomorfanyáin 12ezer lakásban két és fél millió ember é Megrázó könyv jelent meg az East End lakóinak életéről ■■ Felfedező körúton a nyomor rabszolgái között ■■ A PMH londoni munkatársától London, jul'ius 15. (MTP). Minden angol emberbarátnak egyetlen nagy álma van, minden szociális mozgalom egyetlen célkitűzéssel kezdi meg működését Angliában: segíteni a londoni nyomornegyed, az East End nyomorultjain. Sehol a világon nem ismerik a nyomornak ezeket a szélsőségeit, sehol a világon nem ennyire gyógyíthatatlan az emberiség legszörnyübb betegség: az éhség. Mint ahogy ezt Ber- nard Shaw szocializmusról szóló könyvében megírta. Természetesen Anglia más városaiban is találni nyomortanyákat, minden nagyvárosnak megvan a maga East Endje, különösen az ipari városoknak, de azért a londoni nyomor egészen különleges, kilátástalan és szinte történelmi. A legtöbb angol város nyomortanyáival szemben mégis győzelmes lett a civilizáció és a segítő szándék, ami Angliában mindig nagy volt s mindig őszinte volt. Például MacDonaldnak sikerült aránylag rövid idő alatt Anglia legszörnyübb nyomor- negyedeit leromboltatni s az odvas faluviskók helyére szép, egészséges kislakásokat építtetni. Neville Chamberlain is utána csinálta ezt a boszorkányságot, hatásos beszédet mondott Birmingham nyomorta- nyáiról, leírta látogatását azokban a házakban, amelyeknek falairól állandóan patakokban csurog a viz, a padló el van rothadva és a tetőzetet rongyolja a szél s a hatásos beszéddel sikerült is olyan nagy- összegű építési kölcsönt összehordatnia, hogy 12 ezer kislakást építettek a birminghami munkásoknak. Morus Tamás óla ••• Angliáról általában mint a jólét hazájáról beszélnek a kontinensen s csak kevesen tudják, hogy Anglia nemcsak a gazdagok között tud egészen ritka példányokat felmutatni, hanem a szegények között is. A szociális végletek hazája, — ez ráillik ma éppen úgy Angliára, mint Morus Tamás idejében, S nem véletlen, hogy az angol viszonyok sugalták az első szociális utópiát, amft Szent Morus Tamás irt négyszáz évvel ezelőtt, sőt Marx Károlyt is az angol szociális viszonyok tanulmányozása indította arra, hogy hires könyvét a tőkéről megírja. Közben az igazság az, hogy az angol társadalom legjobbjai, polgárok és főurak egyaránt fáradoznak azon, hogy megoldják a legsúlyosabb és lég elviselhetetlenebbnek látszó szociális problémákat. Már jóval a századforduló előtt indította meg akcióját Sir Charles Booth, aki nem tévesztendő össze az Üdv hadseregének megalapítójával. Az akció célja az volt, hogy az East End nyomorultjait emberséges körülmények közé juttassák. Booth könyve akkoriban rendkivüli visszhangot keltett, felhívta a társadalom széles rétegeinek figyelmét az East End lakóinak éltére s a könyv ma is hat, ma is sokat idézik. Hatása nagy volt, de mégsem elég nagy ahhoz, hogy reális eredményeket tudott volna érlelni. Az ő megfigyelései és kutatásai alapján irta könyvét Sir Hubert Le- wellyn Smith is, amely részletes adatokat tartalmaz a világvárosi nyomorról. London a klasszikus kísérleti és vizsgálódási terep az ilyenfajta szociológia számára s a könyv adatai valóban meghökkentők. Annál is inkább, mert a szerző személyesen is hónapokat töltött ismeretlenül az East End nyomortanyáin s a bentlakók életét élte. Saját bevallása szerint azt, amit ott látott, csak egy uj Goya tudná méltóan megörökíteni. S ez olyan korban van igy, amikor azt hisz- szü'k, hogy a szociális vívmányok egész sora áll szolgálatára a fejlődésnek s egy olyan országban, amely felé a kontinensről irigy s reménykedő sóhajok röppennek. A tengerfenék lakói A szerző által alaposan átkutatott területen, amely a Themse fölött London északi részének mintegy öt kerületére s délen mintegy két kerületére terjed ki, két és félmillió ember 12 ezer házban lakik. Amivel szemben Booth korában, tehát negyven évvel ezelőtt, amikor az első alarmjelentés napvilágot látott a londoni nyomorultak életéről, az angol főváros lakosságának száma, különösen ezekben a külvárosi negyedekben sokkal kisebb volt. A jelek szerint, a helyzet nem javult, sőt rosszabbodott, de ha elfogadjuk ma Is érvényesnek azokat az alaptényezőket, amelyeket még Booth állított fel, akkor 800 ezer embernek, tehát az összlakosság egy tizedének kellene a legszörnyübb nyomorban élnie az angol főváros kültelkein, Smith vizsgálata ebből a szempontból határozottan megnyugtató eredményekre vezetett, mert az ő kimutatása szerint „csak" 284 ezer azoknak a száma, akik a nyomor mélyvizében élnek emberi moszatók módjára, fény és levegő nélkül. Ez az adat mindenesetre kétéves, mert 1934-ből származik, de mint maga a szerző megállapítja, nem valószínű, hogy azóta némileg is enyhültek volna a viszonyok. Mi a szegénység? A szerző érdekes kérdésre akarja könyvében megadni a feleletet. Mi a szegénység? Mindenesetre nehéz ezt a fogalmat egységesen, általános érvényűén meghatározni. Sok mindent kell számbavenni, amikor a szegénységet és az ínséget meg akarjuk határozni. Mert hogy csak egészen szembeötlő példát mondjunk, nem azonos a nyomor fogalma a nápolyi és az algiriai és a londoni szegény számára. A nápolyi vidám napsütésben él s nyomorában is élvezi a nincstelen szabadságát, a hideg, nyirkos, kormos londoni köd azonban fokozza a nyomor vigasztalanságát és kilátásta- lanságát. Egészen másképpen kell táplálkoznia az embernek Londonban, mint — mondjuk — Délolasz- országban. Az olaszok gyümölcsön is elélnek, a londoni embernek azonban sok húst kell ennie. S ha nincs mivel fűtenie, az év kilenc hónapjában reszkethet a hidegtől. Az indusztrializmus tagadhatatlanul felfokozta az ipari osztályok szegény néposztályainak igényeit is, viszont ugyancsak aiz indusztrializmus fejlődésének számlájára írandó, hogy a munkanélküliség következtében ezeket a néposztályokat az elképzelhetetlen mérvű nyomor fertőjébe taszította. Smith megállapításaiból kiderül, hogy a londoni East End lakóinak egyharmada a legnagyobb fokú nyomorban él. Amihez fogható Európában is kevés van. A lakásínség réme A legfantasztikusabbak azonban a nyomor lakásrémképei. A nyomorúság az emberi hajlékon mutatja ki legjobban méregfogát. Évekig az volt a legnagyob gondja az orosz szovjetnek, hogy lakást adjon a (hihetetlenül megduzzadt nagyvárosok lakóinak. Moszkva például annyira megsokszorozta lakóinak számát, hogy a folytonos házbloklk-épitéssel se tudják a problémát megoldani. Londonnak ugyanilyenek a gondjai. A legszörnyübb lakásnyomor van az East End negyedeiben. De a lakásnyomor terén nem London vezet, hanem Sheredith, amelynek munkásnegyedeiben úgy vannak összezsúfolva az emberek, mint a hordóban a heringek. Egy szobában három-négy különböző család tagjai is laknak. Emellett Londonban állandóan 25 ezer hajléktalan van, akik állandóan uccákon és a közparkokban kódorognak. Pedig az angol fővárosnak egész sereg menedékhelye van és fejlett szociális intézményei. Sőt számos magán-szegénygon- dozó, amit testületek és jószivü magánosok tartanak fenn. A hajléktalanok mellett él Londoniban egész sereg úgynevezett ,,uccai madár", kintornások, szendvicsárusok, ujságrikkancsok, alkalmi uccai árusok, akiknek nincs rendes hajlékuk, vagy ha van valami ‘kis viskójuk valahol a milliós város szélein, nem mennek haza, hanem az éjszakát hidak alatt, parkokiban, esetleg menedékhelyeken töltik. Ezeknek a száma Smith adatai szerint vagy 30 ezer. A nyomor kaszárnyái A legmeginditóbb eseteket sorolja fel az öregekről, azokról, akiknek se nyugdijuk, se keresetük nincs s akik valami egészen különös he- roizmussal harcolnak a nyomor ellen. Ügyelnek kis odujuk tisztaságára és a világ minden kincsével se lehetne őket becsalogatni a szegényházba. Az angol ember irtózik a szegényháztól, amelyet a „nyomor kaszárnyáinak" tart s inkább a legszörnyübb nélkülözéseket vállalja, csakhogy ne kelljen bemenni a kaszárnyába. Egyszer egy évben, amikor a komlóaratás közeledik, a nyomortanyák elnéptelenednek. Mintegy ötvenezer ember megy el nyáron munkára London nyomortanyáiról, asszonyostól, gyermekestől levonul a vidékre. Persze nem érkeznek dús zsákmánnyal vissza, mert munkájukat nagyon rosszul fizetik, mégis ezek a nyári kirándulások ünnepnapok a köd és a korom rabjainak életében, ilyenkor mezőt látnak, napsugarat kapnak és szabad levegőt szívnak. Csodálatos mégis, a legnagyobb ritkaság, ha valaki lent marad közülük vidéken, ősszel valamennyien visszatérnek a köd, a piszok, az Ínség tanyáira... E. W. Hat körzeti polgári iskolát állítanak fel a beregszászi járásban Beregszász, julius 15. (Saját tudósítónktól.) A körzeti polgári iskolákról szóló törvény alapján a beregszászi állami tanfelügyelőség a járást hat körzetbe osztotta be és ennek megfelelően hat körzeti polgári iskola létesül a beregszászi járásban, úgymint: Beregszászon, Tiszaujla- kon, Mezőkaszonyban, Bátyun, Mezőváriban és Nagyberegen. A beregszászi körzeti polgári iskolához tizenkét községet soroztak. Ebbe az iskolába fog járni Asztély, Beregardó, Búcsú, Balazsér, Be- regdéda, Kígyós, Makkosjánosi, Macsola, Nagy- bégány, Nagyborzsova és Nagymuzsaly, valamint Mezőhomok négy elemit végzett tanköteles ifjúsága. A körzeti polgári iskola megszervezésével megszűnik Beregszászon az eddigi állami polgári iskola s a tanfelügyelőség már meg is tette ez irányban a szükséges lépéseket Az újonnan létesítendő körzeti polgári iskola fönntartása az érdekelt köri községek, a járás és a tartomány föladata lesz és ezeknek mindegyike egyharmad arányban járul hozzá a költségekhez. A beregszászi körzet közséaeit terhelő egy- harmadrész nyolcvan százalékát Beregszász viseli, ami ez évben 14.100 koronát tesz ki, A körzeti polgári iskola kötelező látogatása folytán a tanulók száma erősen megnövekszik és ezért a beregszászi tanfelügyelőség a beregszászi polgári iskola jelenlegi épületét kibővíti és egy emelettel megtoldja. Az építkezéssel járó költségek 250 ezer koronában vannak előirányozva, amelyből Beregszász nak 70.833 koronát kell fedeznie. A polgári iskola reformjával közel 85 ezer korona teher szakad Beregszászra, amelynek előteremtéséről a város képviselőtestülete a napokban fog határozni 1936 július 16, csütörtök. 1 nmBRr> ■ .. i julihli. -UiUhmi PAPÉN KÖVET ÉS AZ UJ OSZTRÁK MINISZTER, Glaise-Horstenm szívélyesen beszélgetnek a Schuschniggné lelkiüdvéért tartott requiem után. Az érettségi kép Pozsony, julius. Az alkony beálltával a hőség is alább hagyott, a levgő most langyos, a közeli kegyekből néha kellemes fuvallat téved ide a belváros szűk uccuiba* Járom a zsongó esti várost. Az emberek bágyadtan andalognak a forró nap után; fehér, nyári vászonruhában a férfiak, könnyű, szellős ruhácskában a leányok, asszonyok. Az üzletekben elvétve már felgyűl a lámpa, a kivetődő fénysugarak keverednek a szürkülettel, a meleggel, a sétáló emberek cigarettáinak tétova füstjével. Az elpihenő város. Igen, igy képzeltem mindig az estéket, ilyen nyugodalmasoknak, harmonikri- soknak, a világ mintha megállt volna egyidőre, gond, baj eltűnnek szemem elől, mit is keresnének most itt, körülöttem, ebben a kéjes, nagy tunyaságban, amely az izzó és izzasztó nappalt követi. Az ucca hangulatán is nyár érzik. Finom por* réteg fekszik az aszfalton, kevesebbet esik az esS és kevesebbet söpörnek is, hiszen nyár van már, Egy nagy család ilyenkor a város, a sarkokon csoportok verődnek össze; a fiatalság. A cukrász* dák ajtói nyitva, benn, a Jó hüsben, fagylaltozdíj vidám beszélgetése csendül. A kirakatok könnyé elhanyagoltságot mutatnak; nyári holmik és kelmék virítanak ki az üvegen át a járó-kelőkre, dö a kirakat poros, a kelme rosszul érzi magát a zárt helyiségben, szabad levegőre vágyik, akár az inas, aki dobozokat kénytelen rendezni, sajnos éppen most, ebben a lagymatag, kellemes estében. Dehát ezen nem változtathatok, igy séta köz* ben. Ismerősök találkoznak, párocskák, és mogorva házastársak. Óh, oly sok beszélni való van ilyenkor esténként, ha elcsendesül lassan a zajongó élet és jön a pihenés. Az egyik meggyógyult, beteg lett a másik. Sasváryék válnak, mi maga azt még nem hallotta? Persze, a Janka miatt. Istenem, nincs ezen mit csodálkozni, akik annyit vannak együtt. Ilusnak gyereke született; igen, mit szól hozzá. Olyan édes a csöppség, az esküvőjüket vasárnap tartják meg, de csak úgy, egészen csöndben, hiszen anyagilag sem bírnák. Csitri leányok mennek előttem. Tizenhat-tizenhét évesek. Nem vihognak, nem kacarásznak. Józanul néznek szét a világba, arcuk üde, ruhájuk egyszerű, van valami félszegen fiús lényükben, ami azonban nein von le semmit nőiségükből. Magyar leányok, pozsonyiak. Az ifjú nemzedék? Jövendő anyák? Nyíló rózsabimbók? Hirtelen megállnak az egyik kirakat előtt. Érettségi képcsoportra lettek figyelmesek, amelyik itt felejtődött a boltban. — Nézd csak, — szólt az egyik, — az idén érettségizett diákok. Látod? Ott a Laci is, meg a Feri. A leányok, — négyen-öten voltak, — összedugták a fejüket. Egy darabig szótlanul szemlélték a fényképet, ugylátszott, inindenik a maga szive-vá- lasztottját kereste az abituriensek között. Négy-öt gyönge leány-hát hajladozott előttem a kirakat vastag üvegtáblája felé, lestek be a kirakat mélyébe, ahol egy csomó, serdült, férfikorba lépő, szlovonszkói fiatalember komoly arca nézett reám— Sokat ismerek közülük, — mondta ft leány. — Én is, — felelte a másik, — az ott, lent balra, a Varga Pista, a kommunista. A harmadik olőrefurakodott, hogy jobban lásson. — Az első sorban a második, a negyedik és az ötödik is kommunista. — A második sorban a hatodik is. — Azt nem, — szólt újra az első, — az a szomszédunkban lakik, jól ismerem. — De igen! — szabadkozott a csitri, — láttam a felvonuláson, május elsején a menetben. — Balról, a Pista után, az utolsó négy, szintén kommunista. Még nézegették egy ideig a fiukat, de már nem beszélgettek. Aztán megindultak tovább a zsongó uccdn. Négy-öt rózsabimbó, magyar leányok, na ifjú nemzedék. MEZEI GÁBOR.